A polgárháború közel három évig tartott, és nagyon sok embert megnyomorított fizikailag és érzelmileg egyaránt. Ezalól az édesapám sem volt kivétel. Mindig is őszintén hitt Istenben, de amikor látta, hogy milyen szerepük van a katolikus papoknak a háborúban, megkeseredett. Ezért úgy döntött, hogy az öcsémet és engem már nem keresztelnek meg.

 1950-ben bekopogtatott hozzánk két Jehova Tanúja. Édesapám meghallgatta őket, és elfogadta a bibliatanulmányozást. Ekkor még csak 14 éves voltam, és a foci volt a mindenem. Apa próbált rávenni, hogy olvassak bele a Tanúk kiadványaiba, de engem nem érdekeltek. Egyik délután, amikor hazamentem egy meccsről, megkérdeztem az anyukámat: „Már megint itt vannak?” „Igen, az étkezőben tanulmányoznak apával” – válaszolta. Erre én azonnal visszaszaladtam az utcára.

 Ám a hozzáállásom nem tántorította el az édesapámat. Nagyon megszerette, amit tanult, olyannyira, hogy 1953-ban úgy döntött, hogy Jehova Tanúja lesz, és megkeresztelkedett. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, és teljesen elárasztottam apát a kérdéseimmel. Még egy Bibliát is kértem tőle. Apa megszervezte, hogy egy fiatal testvér, Máximo Murcia tanulmányozzon velem. Két évvel később, 19 évesen én is Jehova Tanúja lettem. A Jarama folyóban keresztelkedtem meg, mely Madridtól keletre található.

 Az 1950-es években nem volt könnyű prédikálni és összejöveteleket tartani. Francisco Franco tábornok volt hatalmon Spanyolországban, és azt akarta elérni, hogy a katolikus vallás legyen az egyetlen az országban. Ezért a rendőrség üldözte Jehova Tanúit. Magánotthonokban jöttünk össze, és nagyon ügyeltünk rá, hogy a szomszédok nehogy gyanút fogjanak, és feljelentsenek minket. A házankénti prédikálómunkát is nagyon körültekintően végeztük. Véletlenszerűen kiválasztottunk két-három házat, aztán továbbmentünk egy másik környékre. Sokan meghallgattak minket, de nem mindenkinek tetszett az üzenetünk.

 Egyszer egy katolikus pap nyitott ajtót. Amikor elmondtam neki, hogy miért jöttem, ezt kérdezte: „Mégis ki adott magának erre engedélyt? Tisztában van vele, hogy feljelenthetem?” Elmondtam neki, hogy fel vagyok készülve erre az eshetőségre: „Jézus Krisztust is megpróbálták letartóztatni az ellenségei – mondtam –, mi másra számíthatnának a követői?” Ez egyáltalán nem tetszett neki, és bement, hogy hívja a rendőrséget. Mondanom sem kell, hogy azonnal kereket oldottam.

 Bár csak pár száz Tanú volt az országban, és voltak nehézségek a szolgálatban, sokakat érdekelt a Biblia üzenete. 1956 februárjában, amikor még 20 éves sem voltam, kineveztek különleges úttörőnek a. Hozzám hasonlóan a legtöbb úttörő fiatal és tapasztalatlan volt. De volt néhány misszionárius, aki sokat segített, és képzett minket. Egy másik fiatal úttörőt és engem Alicantéba küldtek, egy olyan városba, ahol korábban még nem prédikáltak Jehova Tanúi. Mindössze pár hónap alatt rengeteg bibliatanulmányozásunk lett, és több száz kiadványt terjesztettünk el.

 A munkánk természetesen nem maradt észrevétlen. Még csak néhány hónapja voltunk Alicantéban, amikor letartóztattak minket, és elkobozták a Bibliáinkat. 33 napig tartottak fogva, aztán elvittek minket Madridba, és ott szabadon engedtek. Ez a rövid ideig tartó megpróbáltatás eltörpült amellett, ami ezután várt rám.

 21 évesen megkaptam a katonai behívómat. El kellett mennem a nadori laktanyába. Nador egy észak-marokkói város, mely akkoriban spanyol fennhatóság alatt állt. Tiszteletteljesen elmondtam a főhadnagynak, hogy nem vállalok katonai szolgálatot, és nem vagyok hajlandó felvenni az egyenruhát. Ezért hadbíróság elé állítottak, és a Melillában található Rostrogordo börtönbe kerültem.

 A börtönparancsnok mindenképpen jobb belátásra akart téríteni, ezért a katonák megaláztak, 20 percen át korbáccsal ütöttek, és addig rugdostak, amíg szinte eszméletlenül a földre nem rogytam. De a parancsnok nem volt elégedett, ezért a katonai csizmájával addig taposta a fejemet, amíg már folyt belőle a vér. Ezután az irodájába vittek. „Nehogy azt higgye, hogy végeztünk! – ordította a parancsnok. – Mindennap ez vár magára!” Aztán megparancsolta az őröknek, hogy zárjanak be egy nyirkos, alagsori cellába. A helyzetem éppolyan sötét volt, mint a cellám.

 Még mindig emlékszem arra az éjszakára. Ott feküdtem vérző fejjel a sötét cellában. Nagyon hideg volt, és csak egy vékony takaróm volt. Teljesen egyedül voltam, csak néhány patkány merészkedett elő időnként. Imádkoztam Jehovához, hogy adjon erőt, és segítsen kitartani. Újra és újra könyörögtem hozzá. b

 Másnap ismét megvertek, ezúttal az egyik tizedes. A parancsnok is jelen volt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy rendesen ellátják a bajomat. Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy ha ez így megy tovább, akkor nem fogom sokáig bírni. Aznap éjjel újra könyörögtem Jehovához, hogy segítsen.

 A harmadik nap ismét hívattak a parancsnok irodájába. A legrosszabbtól tartottam. Útban az iroda felé imádkoztam Jehovához. Amikor odaértem, láttam, hogy egy férfi vár rám. Don Esteban c volt az a hadbíróságtól, és azért jött, hogy elindítsa a bírósági eljárást.

 Amikor látta, hogy be van kötve a fejem, megkérdezte, mi történt. Először nem akartam elmondani, mert féltem attól, hogy újra megvernek, de aztán mindent elmondtam neki. Erre ezt mondta: „Azt nem tudom megakadályozni, hogy hadbíróság elé kerüljön, de abban biztos lehet, hogy többé senki sem veri meg.”

 És ez így is volt. A börtönben töltött idő alatt többé senki se nyúlt hozzám egy ujjal sem. Még most sem tudom, hogy miért aznap jött el hozzám a bíró, Don Esteban, de abban biztos vagyok, hogy különleges módon kaptam választ az imáimra. Jehova átsegített az életem legnehezebb időszakán, és nem engedte, hogy olyan próba érjen, amit már nem tudok elviselni (1Korintusz 10:13). Biztos voltam benne, hogy a tárgyalás alatt is végig támogatni fog.

 Végül 19 év börtönbüntetésre ítéltek, amit aztán meghosszabbítottak három évvel, „engedetlenség” címszóval. 15 hónap után Marokkóból átszállítottak az ocañai börtönbe, Madrid közelébe, hogy ott töltsem le a börtönbüntetésem hátralevő részét. Az áthelyezésem ajándék volt Jehovától. A két börtönt nem lehet egy napon említeni. Az új helyen a cellámban volt ágy, matrac és ágynemű. Idővel megbíztak, hogy én legyek a börtön könyvelője. De nagyon magányos voltam, hiányoztak a hittársaim. Ez volt az egyik legnagyobb nehézségem.

 A szüleim időnként meg tudtak látogatni, de még több bátorításra volt szükségem. Elmesélték, hogy más testvérek is elutasították a katonai szolgálatot. Ezért kértem Jehovától, hogy ha bármelyiküket elítélik, akkor legalább az egyikük kerüljön ugyanabba a börtönbe, mint amelyikben én vagyok. És Jehova válaszolt az imáimra, sokkal nagylelkűbben, mint amire számítottam. Hamarosan három testvér, Alberto Contijoch, Francisco Díaz és Antonio Sánchez került az ocañai börtönbe. Négy év elszigeteltség után végre együtt lehettem a hittársaimmal. Közösen tanulmányoztunk, és prédikáltunk a többi rabnak.

 1964-ben feltételesen szabadlábra helyeztek. A 22 éves börtönbüntetésemből végül csak 6 és fél évet kellett letöltenem. Aznap, amikor kiszabadultam a börtönből, pont összejövetel volt. Bár a kevés kis pénzemet mind taxira költöttem, hogy eljussak Madridba, éppen időben odaértem. Nagyon boldog voltam, hogy újra együtt lehetek a testvéreimmel. És már azt is alig vártam, hogy újra elkezdhessem az úttörőzést. Bár a rendőrség továbbra is próbálta akadályozni a prédikálást, az emberek jól reagáltak az üzenetünkre, és még sok teendő várt ránk.

 Ekkortájt találkoztam Mercedesszel, egy fiatal, buzgó, alázatos testvérnővel, aki különleges úttörőként szolgált. Mercedes nagyon szeretett prédikálni, kedves és nagylelkű volt, és teljesen belopta magát a szívembe. Egymásba szerettünk, és egy évvel később összeházasodtunk. Mercedes igazi ajándék Jehovától!

 Néhány hónappal az esküvőnk után megkértek, hogy szolgáljak utazófelvigyázóként. Minden héten másik gyülekezetet látogattunk meg, és részt vettünk a testvérekkel az összejövetelen és a szolgálatban. Spanyolország-szerte egyik gyülekezet alakult a másik után, és a testvéreknek szükségük volt segítségre és bátorításra. Egy rövid ideig a barcelonai fiókhivatalba is bejártam dolgozni bizonyos napokon. Jehova Tanúi fiókhivatala akkoriban még titokban működött.

 De 1967-ben megváltozott a helyzet, amikor a kormány elfogadott egy törvényt, amely vallásszabadságot biztosított a spanyol állampolgároknak. 1970-ben pedig Jehova Tanúit jogilag is elismerték az országban. Végre szabadon összejöhettünk, lehettek királyságtermeink, és hivatalosan is működhetett a fiókhivatal.

 1971-ben meghívtak minket, hogy szolgáljunk az új barcelonai Bételben. Azonban egy évvel később Mercedes terhes lett, majd megszületett a gyönyörű kislányunk, Abigail. Ez azt jelentette, hogy a Bétel-szolgálat helyett egy új megbízatásunk lett, mégpedig az, hogy felneveljük a lányunkat.

 Amikor Abigail tizenéves volt, a fiókhivatal megkérdezte, hogy tudnánk-e ismét szolgálni az utazómunkában. Imádkoztunk, és kikértük érett testvérek tanácsát. Egy vén ezt mondta: „Jesús, ha szükség van rátok, akkor igent kell mondanotok.” Egy újabb nagyszerű fejezet kezdődött az életünkben. Eleinte a lakóhelyünkhöz közeli gyülekezeteket látogattuk meg, úgyhogy továbbra is tudtunk gondoskodni Abigailról. Aztán ahogy felnőtt, és már megállt a saját lábán, ismét bele tudtunk vágni a különleges teljes idejű szolgálatba.

 Mercedesszel 23 évig voltunk az utazómunkában. Nagyon szerettem ezt a megbízatást, mert bátoríthattam a fiatal testvéreket. Egy ideig a véneknek és a teljes idejű szolgáknak szervezett iskolákon is oktathattam, és ez idő alatt a madridi Bételben laktunk. Érdekes, hogy a Bétel csupán három kilométerre van a Jarama folyótól, ahol 1955-ben megkeresztelkedtem. Soha nem gondoltam volna, hogy évtizedekkel később majd visszatérek ide, hogy segítsek a fiatalabbaknak még többet tenni Jehova szolgálatában.

 2013 óta újra különleges úttörőként szolgálunk. El kell ismernem, hogy annyi év utazómunka után nem volt könnyű a váltás. De idővel beláttam, hogy nagyon is jó, hogy így alakult. Nemrégiben egészségi gondjaim lettek, például volt egy komoly szívműtétem. Ez idő alatt is végig Jehovára támaszkodtam, és ő ezúttal sem hagyott magamra. Mercedes, akivel már 56 éve vagyunk házasok, szintén a támaszom volt, és minden megbízatásomban hűségesen támogatott engem.

 Gyakran eszembe jutnak azok az évek, amikor oktató voltam. Ha visszagondolok, hogy milyen lelkesek voltak azok a fiatalok, akiket tanítottam, akkor eszembe jut, hogy én milyen voltam fiatalon, és hogy milyen izgalommal vetettem bele magamat Jehova szolgálatába. Bár voltak nehéz időszakok az életemben, számtalan örömben lehetett részem. A legnehezebb próbákból is sokat tanultam, mindenekelőtt azt, hogy ne a saját erőmre támaszkodjak. Jehova végig segített és megerősített, még az életem legnehezebb időszakában is (Filippi 4:13).