Mondtuk a papnak, hogy így akár a sofőr is megsérülhet. De ő ezt mondta: „Öljétek meg, aztán nyugodtan töröljétek a véres kezeteket a palástomba!” Bár nagyon büszke voltam arra, hogy görög ortodox családban nevelkedtem, ezek miatt a gyűlölettel teli szavak miatt később otthagytam az egyházat. Így utólag visszagondolva, ez az eset sokat segített abban, hogy megismerjem Jehovát.

 Gyerekkoromban Tripoli egy nyüzsgő, sokszínű kikötőváros volt, ahol sokféle kultúrájú, nyelvű és vallású ember élt. Mindenki büszke volt a gyökereire, és ezalól az én családom sem volt kivétel. A bátyáimmal csatlakoztunk a Hit katonái a nevű csoporthoz, amely ellenségnek tekintette Jehova Tanúit. Bár soha nem találkoztam egyetlen Tanúval sem, a papunk azt mondta, hogy Jehova Tanúi egy olyan banda, amely a görög ortodox egyház ellensége, és a vezérüket Jehovának hívják. Újra és újra azt mondta nekünk, hogy ha találkozunk egy Tanúval, akkor meg kell támadnunk.

 Három bátyám a tudtom nélkül találkozott Jehova Tanúival. De ahelyett, hogy jól ellátták volna a bajukat, elkezdték velük tanulmányozni a Bibliát azért, hogy bebizonyítsák nekik, hogy tévednek. Egyik este arra mentem haza, hogy egy csomó Tanú a nappaliban a családommal és néhány szomszéddal beszélget a Bibliáról. Nagyon dühös lettem. „Hogy tehetik ezt a testvéreim! Megtagadják az ortodox hitüket?” Ott akartam hagyni őket. De ekkor az egyik szomszédunk, aki egy jól ismert fogorvos volt, és Jehova Tanúja, azt mondta, hogy üljek le és figyeljek. A családunk egyik barátja éppen a Zsoltárok 83:18-at olvasta fel a Bibliámból. Ekkor rádöbbentem, hogy a papunk hazudott nekünk. Jehova nem is egy bandavezér, hanem az egyetlen igaz Isten!

 Szerettem volna többet megtudni Jehováról, úgyhogy elkezdtem részt venni azon a tanulmányozáson, amelyet Misel Abud testvér vezetett az otthonunkban. Egy nap az egyik barátom feltett egy kérdést, ami már gyerekkorom óta foglalkoztatott. Ezt kérdezte Abud testvértől: „Istent ki teremtette?” Abud testvér egy macskára mutatott a kanapén. Elmagyarázta, hogy ahogyan a macska sem tudja megérteni az emberek gondolatait és szavait, úgy mi sem érthetünk meg mindent Istenről. Ez az egyszerű szemléltetés segített megértenem, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk felfogni Jehovával kapcsolatban. Nem sokkal ezután átadtam az életemet Jehova Istennek, és 1946-ban, 15 évesen megkeresztelkedtem.

 1948-ban a bátyámmal, Hannával kezdtem el dolgozni, aki fotós volt. Az üzlete Nadzsib Szálem testvér festőműhelye mellett volt. b Nadzsib nagyon bátran prédikált, egészen a 100 éves korában bekövetkezett haláláig. Emlékszem, hogy amikor a falvakban prédikáltunk, mindig nagyon bátran tanúskodott az ellenségeskedés dacára is. Könnyen tudott beszélgetni az emberekkel a Bibliáról, bármilyen valláshoz tartoztak is. A lelkesedése nagyon mély nyomot hagyott bennem.

 Egy nap a munkahelyen meglátogatott minket egy libanoni testvérnő az Egyesült Államokból, Mari Saaja. Ő nemcsak egy elfoglalt családanya, hanem buzgó úttörő is volt. Ez a látogatás fordulópont volt az életemben. Mari több mint két órán keresztül mesélte a szolgálatban szerzett élményeit, és mielőtt elment, ezt kérdezte: „Milto, te egyedülálló vagy. Miért nem vagy úttörő?” Én mentegetőzni kezdtem, és azt mondtam neki, hogy azért, mert dolgoznom kell, hogy meg tudjak élni. Erre ezt kérdezte: „Mennyi ideje is beszélgetünk?” Ezt válaszoltam: „Körülbelül két órája.” Mari ezt mondta: „Nekem nem úgy tűnik, mintha ez idő alatt olyan túl sok dolgod lett volna. Ha mindennap körülbelül ennyi időt szánnál a prédikálásra, lehetnél úttörő. Próbáld ki egy évig, aztán majd meglátod, hogy folytatod-e, vagy sem.”

 Bár a kultúrámban a férfiak nem szívesen hallgatnak a nők tanácsára, Mari javaslata észszerűnek tűnt. Úgyhogy két hónappal később, 1952 januárjában elkezdtem az úttörőzést. Majd másfél év múlva meghívtak a Gileád-iskola 22. osztályába.

 Az iskola után a megbízatásom a Közel-Keletre szólt. Kevesebb mint egy évvel később feleségül vettem Doris Woodot, egy vidám misszionárius testvérnőt, aki szintén a Közel-Keleten szolgált, és Angliából származott.

 Nem sokkal az esküvőnk után Aleppóba, Szíriába neveztek ki minket. Mivel a prédikálás ott be volt tiltva, a legtöbbször olyanokkal tudtuk elkezdeni a tanulmányozást, akiket mások ajánlottak.

 Egy nap meglátogattunk egy hölgyet, akit érdekelt a Biblia. Rémülten nyitott ajtót, és ezt mondta nekünk: „Legyetek óvatosak, a rendőrség épp az előbb járt itt. Azt akarták tudni, hogy hol laktok.” Egyértelmű, hogy a titkos rendőrség már tudta, hová járunk tanulmányozásokat vezetni. Felhívtuk a testvéreket, akik a közel-keleti prédikálómunka szervezésével voltak megbízva, és ők azt tanácsolták, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hagyjuk el az országot. Bár nehéz volt otthagyni a bibliatanulmányozókat, hálásak voltunk azért, hogy Jehova szeretettel védelmez minket.

 1955-ben Irakba, Bagdadba kerültünk. Bár körültekintően minden embernek tudtunk prédikálni, elsősorban a keresztényekre összpontosítottunk.

 De azért a muszlimokkal is megpróbáltunk barátságosan beszélgetni a piacon vagy az utcán. Dorisnak az volt a módszere, hogy mondott valamit, ami felkeltette a másik figyelmét, például ezt: „Az édesapám mindig azt mondta, hogy egyszer mindenki számot fog adni Istennek” (Róma 14:12). Aztán hozzátette: „Ez a gondolat mindig is sokat segített nekem. Ön mit gondol erről?”

 Nagyon élveztük azt a közel három évet, amit Bagdadban töltöttünk. Segítettünk a helyi testvéreknek abban, hogy hogyan tudják megszervezni a prédikálómunkát, és hogyan lehetnek óvatosak. A misszionáriusotthonban sokszor tartottunk arab összejövetelt. Nagyon örültünk, hogy a helyi asszír közösségből is eljöttek néhányan. Ez egy olyan népcsoport, melynek a tagjai főként keresztények. Amikor látták, hogy milyen nagy szeretet és egység van az összejöveteleinken, felismerték, hogy Jézus igaz követői vagyunk (János 13:35).

 Az egyikük, akit nagyon érdekelt az igazság, Nikola Aziz volt, egy kedves, alázatos családfő, akinek örmény és asszír felmenői voltak. A feleségével, Helennel nagyon gyorsan elfogadták, amit a Biblia Jehováról és a fiáról, Jézusról tanít, vagyis hogy ők két külön személy (1Korintusz 8:5, 6). Még most is emlékszem arra a napra, amikor Nikola és 20 másik személy megkeresztelkedett az Eufrátesz folyóban.

 1958. július 14-én egy puccs miatt megölték II. Feiszal iraki királyt. Nem sokkal ezután Iránba deportáltak minket. Az ezt követő hat hónapban továbbra is óvatosak voltunk, és az Iránban élő külföldieknek prédikáltunk.

 Nem sokkal azelőtt, hogy elhagytuk volna Teheránt, Irán fővárosát, bevittek a rendőrségre kihallgatásra. Ebből rájöttem, hogy folyamatosan figyelnek minket. A kihallgatás után üzentem Dorisnak, hogy a rendőrök szemmel tartanak minket. Megegyeztünk, hogy a biztonságunk érdekében nem megyek haza, és nem is találkozunk addig, míg el nem hagyjuk az országot.

 Doris talált egy biztonságos helyet, de azon tűnődött, hogy fog eljutni észrevétlenül a reptérre. Ezért imádkozott Jehovához.

 És egyszer csak, váratlanul leszakadt az ég. Annyira esett az eső, hogy mindenki behúzódott valahova, még a rendőrök is. Az utcák teljesen kiürültek, úgyhogy Doris biztonságosan eljutott a reptérre. Doris szerint ez a felhőszakadás igazi csoda volt.

 Miután elhagytuk Iránt, a megbízatásunk egy olyan helyre szólt, ahol sokféle nemzetiségű és vallású embernek tudtunk prédikálni. Aztán 1961-től a körzetmunkában szolgáltunk közel-keleti országokban.

 A közel-keleti szolgáltunk során számtalanszor tapasztaltuk, hogy Jehova Isten szent szellemének milyen hatalmas ereje van, hogy képes egyesíteni az embereket. A mai napig emlékszem, milyen élénk beszélgetéseket folytattam két palesztin fiatalemberrel, Edivel és Nikolával. Tanulmányoztam velük a Bibliát, és már az összejövetelekre is eljártak, de a határozott politikai nézeteik miatt hamar abbahagyták a tanulmányozást. Imádkoztam Jehovához, hogy segítsen nekik elfogadni az igazságot. Aztán amikor felismerték, hogy Isten meg fogja oldani a problémákat, és nemcsak a palesztinokét, hanem az egész emberiségét, úgy döntöttek, hogy folytatják a tanulmányozást (Ézsaiás 2:4). Végül le tudták küzdeni a nemzeti büszkeségüket, és megkeresztelkedtek. Nikola később egy lelkes körzetfelvigyázó lett.

 Miközben Dorisszal egyik országból a másikba utaztunk, nagy hatással volt ránk az, hogy a testvérek a körülményeik ellenére hűségesen kitartanak. Mivel sok mindenen mentek keresztül, elhatároztam, hogy a látogatások során vigasztalni és bátorítani fogom őket (Róma 1:11, 12). Ezért folyton arra emlékeztettem magamat, hogy nem állok a testvéreim felett (1Korintusz 9:22). Így valódi örömet adott az, hogy adhatok magamból, és bátoríthatom őket.

 Nagyon izgalmas látni, hogy sokan azok közül, akikkel tanulmányoztuk a Bibliát, hűségesen szolgálják Jehovát. Néhányan közülük a családjukkal együtt elmenekültek az országukból a fegyveres konfliktusok miatt. De nagyon sokat tudnak segíteni az arab nyelvű területen Ausztráliában, Kanadában, Európában vagy az Egyesült Államokban. Az utóbbi években a gyermekeik közül néhányan visszatértek a Közel-Keletre, hogy olyan helyen szolgáljanak, ahol nagyobb szükség van bátor hírnökökre. Dorisszal nagyon boldogok vagyunk, hogy sok olyan testvérrel szolgálhatjuk együtt Jehovát, akik olyanok nekünk, mintha a gyermekeink vagy az unokáink lennének.

 Egész életünkben éreztük, hogy Jehova törődik velünk és vezet minket. Nagyon hálás vagyok azért, hogy segített nekem leküzdeni az előítéletet és a nemzeti büszkeséget, mely még gyerekkoromban ivódott belém. A bátor és pártatlan hittársaimtól jövő képzés segített, hogy mindenfajta emberrel kész legyek megosztani a Biblia üzenetét. Miközben egyik országból a másikba utaztunk, Dorisszal nagyon sok nehézségünk volt, és nem mindig tudtuk, hogy mit hoz a holnap. De megtanultuk, hogy Jehovában kell bíznunk, nem pedig magunkban (Zsoltárok 16:8).

 Ha visszagondolok a Jehova szolgálatában töltött évtizedekre, elmondhatom, hogy annyi mindenért lehetek hálás égi Atyámnak. Egyetértek drága Dorisommal, aki gyakran mondja azt, hogy nem szabad, hogy bármi is eltántorítson minket attól, hogy teljes szívvel és odaadóan szolgáljuk Jehovát, még az sem, ha halállal fenyegetnek minket. Mindig is hálásak leszünk Jehovának, amiért megengedte, hogy hirdessük a béke jó hírét a Közel-Keleten (Zsoltárok 46:8, 9). Bizalommal tekintünk a jövőbe, mert tudjuk, hogy Jehova továbbra is vezetni és védelmezni fogja azokat, akik bíznak benne (Ézsaiás 26:3).