ÉVENTE 50-60 millió meg nem született gyermek pusztul el abortusz miatt. Fel tudod fogni ezt a számot? Ez annyi, mintha a Hawaii-szigetek teljes lakosságát minden héten mindenestül lesöpörné a térképről egy vihar!

A pontos számadatot azért nehéz megadni, mert a legtöbb kormány nem készít gondos feljegyzést az abortuszokról. És ahol az abortuszt szigorítják vagy nem engedik meg, a szakértők csak becslésre támaszkodhatnak. De világviszonylatban hozzávetőleg az alábbiak jellemzik az abortuszhelyzetet:

Az Egyesült Államokban az abortusz a mandulaműtét után a második leggyakoribb sebészeti beavatkozás. Évente több mint 1,5 millió abortuszt hajtanak végre. A nők egyértelmű többsége – 5-ből 4 – nem él házasságban. Egyedül álló nők esetében kétszer olyan gyakran kerül sor terhességmegszakításra, mint szülésre; ugyanakkor a férjes asszonyok esetében átlagban tízszer nagyobb a szülések, mint az abortuszok száma.

A zömmel katolikusnak számító Közép- és Dél-Amerikában a legszigorúbbak a világon az abortusztörvények. Ennek ellenére itt is szaporodnak a tiltott művi vetélések, amelyek súlyos veszélyt jelentenek az anyákra. A brazil nők közül például körülbelül négymillióan estek át abortuszon a múlt évben. Közülük több mint 400 000 nőnek kellett orvosi kezelést igénybe vennie komplikációk miatt. Latin-Amerikában az összes terhességnek körülbelül egynegyedét szakítják meg.

Az Atlanti-óceán szigeteitől kezdve az afrikai kontinensig a törvények mindenütt szigorúak. Gyakoriak a sérülések és a halálesetek, különösen a szegényebb nők körében, akik törvénytelen orvosi gyakorlatot folytatók segítségét veszik igénybe.

Egész Közel-Keleten sok országban szigorúak az írott törvények, de az abortusz továbbra is széles körben keresett és elérhető mindazon nők számára, akiknek módjában áll kifizetni a magas tiszteletdíjakat.

Nyugat-Európa legtöbb országában bizonyos esetekben engedélyezik a művi vetélést. Skandinávia a legliberálisabb ezen a téren. Nagy-Britannia Nemzeti Egészségügyi Szolgálata 1967 óta, mióta törvényileg engedélyezett az eljárás, figyelemmel kíséri az abortuszokat. Megfigyelték, hogy a törvénytelen gyermekek, a nemi úton terjedő betegségek, a prostitúció és egy sereg más nemi betegség számának növekedésével egyidejűleg a duplájára emelkedett az abortuszok száma is.

Kelet-Európa manapság az állandó változás állapotában van, s így van ez az abortusztörvények tekintetében is. A volt Szovjetunió – ahol becslések szerint körülbelül évi 11 millió abortuszt hajtanak végre – azon országok közé tartozik, ahol a legmagasabb az abortuszok száma világviszonylatban. Ezen a területen egy átlagnő, akinek nemigen áll rendelkezésére fogamzásgátló, és aki gazdaságilag igen mostoha körülmények között él, élete folyamán akár hat-kilenc abortuszon is átesik.

Szerte Kelet-Európában az irányzat félreérthetelenül a liberalizálódás felé halad. Drámai példa erre Románia, ahol a volt rezsim a népesség növekedésének fokozása érdekében szigorúan tiltotta a terhességmegszakítást és fogamzásgátló szerek használatát. A nőknek az előírt norma legkevesebb négy gyermek volt, és 1988-ra a román árvaházak megteltek magukra hagyott kisgyermekekkel. Azóta, hogy az 1989-es forradalmi kormány könnyített ezeken a szigorú abortuszrendeleteken, minden 4 baba közül háromnak abortusz a sorsa – Európában ez eddig a legmagasabb arány.

 Ázsiában hajtják végre a legtöbb terhességmegszakítást. A Kínai Népköztársaság az ’egyke’ politikával és a kötelezővé tett abortuszokkal világelső a ranglistán az évi 14 millió abortusszal. Japánban a nők terhességmegszakítás miatt elvesztett gyermekeik emlékére kis agyagszobrokat készítenek apró partedlikkel és játékokkal. A közvélemény nagyon aggódik az antibébi tabletták miatt, és ennélfogva az abortusz a családtervezés elsődleges eszköze.

Szerte Ázsiában, és különösen Indiában az orvosi technika igen kellemetlen helyzetet teremtett a nők jogaiért küzdő aktivisták számára. Ugyanis magzatburok-csapolással és ultrahangos vizsgálattal előre meg lehet állapítani a gyermek nemét már a terhesség egész korai szakaszában. A keleti kultúrközösségben régóta uralkodó felfogás, hogy többre tartják a fiúgyermekeket a leánygyermekeknél. Ott tehát, ahol mind a magzat nemének meghatározására szolgáló eljárás, mind az abortusz könnyen igénybe vehető, a leánymagzatokat nagy számban megölik, s ezzel eltolják a fiúk és lányok közötti születési arányt a fiúk javára. A feminista mozgalom így igencsak paradox helyzetbe került azzal a követelésével, hogy a nőknek legyen joguk a leánymagzatukat elabortáltatni.

Mint minden más orvosi eljárás, az abortusz is együttjár bizonyos veszéllyel és fájdalommal. A terhesség alatt a méhszáj vagy a méhnyak szorosan összezárul, hogy a kisbaba biztonságban legyen. A tágítása és orvosi eszközök bevezetése fájdalmas és sérüléssel is járhat. A vákuumos abortusz eltarhat akár 30 percig is, s ezalatt a nők közepestől egészen a hasogató fájdalmakig és a görcsölésekig mindent érezhetnek. Amikor sóoldatos abortuszt hajtanak végre, ezzel idő előtti vajúdást próbálnak előidézni, olykor prosztaglandin segítségével – ez az anyag váltja ki a vajúdást. A méhösszehúzódások órákig vagy akár napokig is eltarthatnak: igen fájdalmasak és érzelmileg kimerítők lehetnek.

Az abortusszal közvetlenül összefüggő komplikációk között említhetjük: a vérzést, a méhnyak berepedését vagy megsérülését, a méhfal átfúródását, a vérrögképződést, az érzéstelenítési reakciót, a görcsölést, a magas lázat, a hidegrázást és a hányást. Rendkívül nagy a fertőződés veszélye, ha bizonyos magzati- vagy lepényi részek a méhben maradnak. Elég gyakori a részleges vetélés és időnként műtéti beavatkozásra van szükség a visszamaradt szövetek, vagy olykor az egész méh eltávolítására. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és a volt Csehszlovákiában a kormány megbízásából készített tanulmányok azt sugallják, hogy az abortusz nagymértékben növeli a későbbi meddőség, a méhkürti terhesség, a vetélés, a koraszülés és a fejlődési rendellenességek előfordulását.

C. Everett Koop, az Egyesült Államok volt tiszti főorvosa megjegyezte, hogy eddig senki sem „tanulmányozta, milyen annak a nőnek az  érzelmi reakciója vagy a bűntudata, aki korábban abortuszt hajtatott végre magán és most nagyon szeretne gyermeket, de kiderül, hogy már nem lehetséges”.

Az abortuszokról készült tanulmányoknak ki kellett volna terjedniük más kontrollcsoportokra is: olyan erkölcsileg tisztán élő fiatal keresztényekre, akik Isten törvénye és az élet iránti tiszteletből szűzek maradtak. E tanulmányok megállapíthatták volna, hogy ezek a [fiatal keresztények] egészségesebb kapcsolatoknak, nagyobb önbecsülésnek és tartós elmebeli békének örvendenek.

Hogyan érezheti magát az a meg nem született kisbaba, aki biztonságosan beágyazódva az anyaméh melegének örvend, aztán hirtelen vad erővel az életére törnek? Ezt csak elképzelni tudjuk, mivel soha nem hallhatjuk tőlük első kézből ezt a beszámolót.

A legtöbb abortuszra az élet első 12 hetében kerül sor. Ebben az életszakaszban a pici magzat már gyakorol lélegezni és nyelni, és a szíve is ver. Képes begörbíteni piciny lábait, ökölbe tudja szorítani a kezét és bukfenceket tud vetni vízi világában – és érzékelni tudja a fájdalmat is.

Sokszor a magzatot kitépik a méhből és egy edénybe szívatják egy éles peremű vákuumcsővel. Ezt vákuumszívásos eljárásnak nevezik. Az erőteljes (az otthoni porszívónál 29-szer erősebb) szívás széttépi a pici testet. Más babák esetében  az abortusz módszere a küret; ez utóbbi eljárásnál egy kanál alakú késsel kikaparják a méh belsejét, eközben szinte darabokra szeletelik a magzatot.

A 16 hetesnél idősebb magzatokat sóoldatos abortusszal vagy sómérgezéses módszerrel ölik meg. Hosszú tűvel átszúrják a magzatburkot, a magzatvíz egy részét kiszívják és helyébe tömény sóoldatot injektálnak. Amikor a kisbaba lenyeli és belélegzi ezt a tömény sóoldatot, érzékeny tüdeje megtelik e mérgező folyadékkal és görcsös rángások kíséretében fulladozni kezd. A méreg maró hatása leégeti a bőr külső hámját s marad a nyers és összezsugorodott hús. A magzat agya vérezni kezd. A fájdalmas halál talán csak órák múlva áll be, bár előfordul az is, hogy amikor a vajúdás egy-két nap múlva elkezdődik, az anya élő, de haldokló kisbabát hoz a világra.

Ha a kisbaba túl fejlett ahhoz, hogy ilyen vagy más hasonló módszerrel megöljék, akkor nincs más választás: méhmegnyitást, azaz császármetszést kell végezni, de nem azzal a céllal, hogy megmentsenek, hanem hogy elpusztítsanak egy életet. Az anya hasüregét műtétileg felnyitják és majdnem mindig élő gyermeket emelnek ki. Még az is előfordul, hogy sír. De sorsára hagyják, hogy meghaljon. Némelyiküket szándékosan megfojtják, vízbe fojtják, vagy más módon ölik meg.

Évszázadokon át az orvosok olyan értékeket vallottak magukénak, mint a híres hippokratészi esküt, amely kivonatosan ezt mondja: „Senkinek nem adok halálos gyógyszert, még ha [a beteg] nyomatékosan kérné is, sem olyan tanácsot, hogy valaki ezzel vessen véget az életének; és egy nőnek sem adok [abortuszt kiváltó] ártalmas végbélkúpot, hanem tiszta lelkiismerettel és becsületesen akarom gyakorolni a mesterségemet.”

Vajon milyen lelki tusa mehet végbe azokban az orvosokban, akik a méhben lévő életnek véget vetnek? Dr. George Flesh ily módon írja le: „Az első abortuszok, amelyeket mint kórházi gyakornok és bennlakó orvos hajtottam végre, semmiféle gyötrelmet nem okoztak. . . Az elégedetlenségem sok száz abortusz után kezdődött. . . Miért változtam meg? Orvosi gyakorlatom kezdetén egy házaspár jött hozzám és kérte, hogy hajtsak végre abortuszt. Mivel a páciens méhnyaka rigid volt, képtelen voltam kitágítani és elvégezni a beavatkozást. Megkértem, jöjjön vissza egy hét múlva, amikor a méhnyak esetleg lágyabb lesz. A házaspár visszatért, de közölte velem: meggondolták a dolgot. Hét hónappal később én segítettem a világra kisbabájukat.

Évekkel később ezzel a kis Jeffrey-vel játszottam a teniszklub uszodájában. Szüleivel együtt én is e klub tagja voltam. Jeffrey boldog és szép fiúcska volt. És ekkor beleborzongtam abba a gondolatba, hogy csak egy technikai akadály gátolt meg abban, hogy kioltsam Jeffrey kibontakozó életét. . . Én hiszem azt, hogy egy fejlett magzat kikaparása, feldarabolása – csupán az anya kérésére – olyan aljas tett, amelyet a társadalomnak nem volna szabad megengednie.”

Egy ápolónővér, aki nem akart többé segédkezni az abortuszoknál, így beszélt egy abortuszklinikán végzett munkájáról: „Az egyik feladatunk az volt, hogy megszámláljuk [az elvetélt kisbabák] testrészeit. . . Ha ugyanis a leányanya úgy tér haza, hogy a baba valamelyik része a méhében maradt, az komoly problémákat okozhat. Nekem gondosan meg kellett számlálnom a magzat minden testrészét, például megvan-e mindkét karja és lába, a törzse és feje. . . Négy gyermekem van. . . Óriási konfliktus dúlt bennem: képtelen voltam összeegyeztetni a hivatásomat a magánéletemmel. . . A művi vetélés nehéz feladat.”