Téves nézet: A gyermekmegbecstelenítők általában idegen, elmebeteg, beilleszkedni nem tudó emberek, akik elrabolják a gyermekeket és fizikai erőszakot alkalmaznak, hogy megbecstelenítsék őket.

Az esetek túlnyomó többségében – néhány becslés szerint 85–90 százalékában – a megbecstelenítő egy olyan személy, akit a gyermek ismer és megbízik benne. Az erőszak helyett, gyakran a megbecstelenítők inkább fokozatosan vezetik a gyermeket a szexuális cselekedetekbe, kihasználják, hogy a gyermek tapasztalata és érvelési képessége korlátozott. (Vö. 1Korinthus 13:11; Példabeszédek 22:15.) Ezek a megbecstelenítők nem a közvélemény által gondolt kéjsóvár magányos alakok. Sokan meglehetősen vallásosak, és a társadalom köztiszteletben álló, kedvelt személyiségei. A U.S. Federal Bureau of Investigation (Amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda) szerint „azt feltételezni, hogy valaki nem pedofil egyszerűen azért, mert kedves ember, templomba jár, keményen dolgozik, kedves az állatokhoz és így tovább, az képtelenség”. Egy nemrég végzett kutatás azt sejteti: téves az a feltételezés, hogy minden megbecstelenítő férfi, vagy azt, hogy minden áldozat nőnemű.

Téves nézet: A gyermekek fantáziálnak vagy hazudnak a szexuális megbecstelenítésről.

Természetes körülmények között a gyermekeknek nincsenek tapasztalataik vagy kifinomult elképzeléseik szexuális téren, hogy a megbecstelenítéssel kapcsolatos, részletekig menő beszámolókat találjanak ki, habár néhány kisgyermek zavarodott lehet a részleteket illetően. Még a legkételkedőbb kutatók is egyetértenek abban, hogy a megbecstelenítésre vonatkozó legtöbb beszámoló bizonyítható. * Tekintsd meg a Sex Abuse Hysteria–Salem Witch Trials Revisited című könyvet, amely a megbecstelenítés hamis beszámolóira összpontosít! Ez a könyv a következőt ismeri be: „A gyermekek valóságos szexuális megbecstelenítése széles körben elterjedt, és a gyermekek vallomásai alapján a szexuális megbecstelenítés túlnyomó többségét . . . valószínűleg igazolni fogják (talán 95 vagy még ennél is nagyobb százalékban).” A gyermekek rendkívül nehéznek találják azt, hogy jelentsék a megbecstelenítést. Amikor tényleg hazugságot mondanak a megbecstelenítésről, akkor az leggyakrabban annak letagadása, hogy az megtörtént még akkor is, ha valóban úgy volt.

Téves nézet: A gyermekek kihívók és gyakran maguk idézik elő a megbecstelenítést viselkedésük által.

Ez a nézet különösen elfogult, mivel végeredményben az áldozatot vádolja a megbecstelenítésért. A gyermekeknek nincs igazi fogalmuk a szexualitásról. Nincs ötletük arra vonatkozóan, hogy mit foglal magában az ilyen tevékenység, vagy hogyan változtatja meg őket. Ezért képtelenek beleegyezni abba úgy, hogy valójában tudnák, miről van szó. A megbecstelenítő, és csakis a megbecstelenítő okolható a történtekért. (Vö. Lukács 11:11, 12.)

Téves nézet: Amikor a gyermekek felfedik a megbecstelenítést, a szülőknek ki kell oktatniuk őket, hogy ne beszéljenek róla, és „felejtsék el az egészet”.

Kinek az érdekeit szolgálja legjobban az, ha a gyermek hallgat a megbecstelenítésről? Vajon nem a megbecstelenítőét? Valójában a vizsgálatok kimutatták, hogy az érzelmi visszafojtással járó tagadás a legkevésbé hatásos módja lehet annak, hogy kezelje a megbecstelenítés traumáját. A kilenc módszer hatása közül, amelyet a vérfertőzés felnőtt áldozatainak egy csoportjánál vizsgáltak Angliában, kitűnt: azok szenvedték el a legnagyobb érzelmi sérülést és fájdalmat felnőtt korukban, akik letagadták, elhallgatták vagy elkendőzték a történteket. Ha egy borzalmas támadást tapasztalnál, szeretnéd, ha azt mondanák neked, hogy ne beszélj róla? Miért mondasz egy gyermeknek ilyen dolgot? Ha hagyod, hogy gyermeked erre a borzalmas eseményre természetes módon reagáljon, mint például szomorúsággal, haraggal, gyásszal, ez végül lehetőséget fog adni neki, hogy a megbecstelenítést végleg rendezze magában.