Örömmel tekintek előre a fogyatékosságaim ellenére

KONSZTANTIN MOROZOV ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor megszülettem 1936. július 20-án, a testemben nem voltak kifejlődött csontok, csak a koponyám és a gerincem. Egész csontozatomat gyenge porcok alkották, melyek nem voltak erősebbek a felnőttek fülében található porcoknál. Kevesebb mint fél kilogrammot nyomtam. Csupán gyenge szívverésem, erőtlen légzésem és néhány mozdulatom jelezte, hogy élek.

CSALÁDUNK a Szárá nevű faluban, Uljanovszk Oblasztyban élt, Oroszország szívében. Kilenc gyermek közül a hetedikként láttam napvilágot. Amikor háromhetes voltam, a szüleim elvittek a templomba megkeresztelni. A pap gyorsan meghintett vízzel, és azt tanácsolta a szüleimnek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, vigyenek haza, mivel — szerinte — néhány órán belül meg fogok halni.

1937 januárjában a szüleim a Tatársztán nevű orosz köztársaság fővárosába, Kazanyba vittek, hogy megmutassanak néhány szakembernek. Ekkorra már ki tudtam mondani azt, hogy „mama”, „papa” és „babuska” (nagymama), és tudtam a bátyáim nevét is. Miután az orvosok megvizsgáltak, azt mondták a szüleimnek, hogy egy éven belül meg fogok halni. Azt ajánlották, hogy vessenek véget az életemnek, és őrizzék meg a testemet egy lombikban, hogy kiállítási tárgyként szemléltetőeszköze legyek az orvostanhallgatóknak. Mennyire hálás vagyok drága szüleimnek, hogy határozottan nemet mondtak!

Szenvedéssel teli gyermekkor

Amióta csak az eszemet tudom, a testemet állandó fájdalom gyötri. De már gyermekkoromban is igyekeztem derűlátó szemléletmódot ápolni magamban. Próbáltam sokat nevetni, és élvezni az életet. Egészen a mai napig ez jellemző rám. Csontozatom fokozatosan megerősödött, s végül képes voltam felülni és nem túl hosszú ideig kúszni is. Nem úgy nőttem, ahogy a többi gyerek, és csúnyán el volt torzulva a testem. De a tanuláshoz jó képességeim voltak, s ötéves koromban már tudtam írni és olvasni.

1941 májusában anyukám másodszor is elvitt a templomba. Sokan voltak jelen, és mindannyian térden állva imádkoztak. Egy nő jött oda anyához, aki rendezési feladatokkal volt megbízva, és megkérdezte, hogy anya miért nem térdel le. Amikor édesanyám megmutatott neki, az asszony elment, hogy beszéljen a pappal. Miután visszatért, odakísért minket a kijárathoz, és azt tanácsolta anyának, hogy hagyjon engem kint, és menjen vissza egyedül. Azt állította, hogy „a tisztátalan” azért adott engem a szüleimnek, mert bűnösök. Anya könnyekkel a szemében tért haza. Azután is  még sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés. Azon tűnődtem, hogy ki az „a tisztátalan”.

1948-ban, amikor 12 éves lettem, édesanyám elvitt a Csuvas Köztársaságban lévő Merenki nevű faluba, mely körülbelül 80 kilométerre volt az otthonunktól. Volt ott néhány gyógyforrás. Anya azt remélte, hogy meggyógyulok a víztől. A papok a gyógyulásom érdekében többek között azt rendelték el, hogy három napig ne egyek. Ezenkívül áldoznom kellett a templomban. Bár nem nagyon bíztam az egyházban, eleget akartam tenni a követelményeknek. Az út hosszú és kimerítő volt, de végigcsináltam, s eközben igyekeztem lefoglalni magam a táj szépségével.

A templom zsúfolásig megtelt emberekkel. Miközben anya átvitt a tömegen, egy idős asszony egy cukorkát nyújtott felém. Elfogadtam, és zsebre tettem. Amikor arra került a sor, hogy áldozzak, az idős asszony felkiáltott: „Atyám, ne engedje, hogy áldozzon! Épp most evett meg egy cukorkát!” Elmagyaráztam, hogy a cukorka még mindig a zsebemben van, de a pap rámkiabált: „Arcátlan szörnyszülött! Még hazudsz is? Vigyétek ki a templomból!” Másnap azonban egy másik pap elvégezte az áldozási szertartást, és megmosott „csodatevő” vízzel. Ám nem történt csoda. Megmaradtak a fogyatékosságaim.

Amit az értelmemmel meg tudtam valósítani

Súlyos testi fogyatékosságaim ellenére tizenéves koromban igyekeztem sok olyan célt kitűzni magam elé, mely kapcsolatban van a tanulással, és próbára teszi az értelmi képességemet. 1956-ban csatlakoztam a Komszomolhoz (kommunista ifjúsági szövetséghez), idővel pedig a Komszomol történetét tanítottam fiatalabbaknak. Tagja lettem egy olyan bizottságnak, mely az egyik mozgássérültek otthonában az otthon ügyeivel és kulturális kérdésekkel foglalkozott, s emellett az ottani rádió igazgatójaként és bemondójaként is tevékenykedtem.

Ezenkívül könyvtárosként dolgoztam a vakok hangkazettára vett könyveinek egyik mozgó könyvtárában, és beválasztottak egy olyan szervezet bírói bizottságába, mely az alkohollal való visszaéléssel vette fel a harcot. Tagja lettem egy amatőr művészklubnak is, énekeltem, és több hangszeren játszottam.

A mozgássérültek otthonában

1957-ben, amikor 21 éves lettem, testi fogyatékosságaim miatt kénytelen voltam a mozgássérültek otthonába költözni. De eltökélt szándékom volt, hogy nem adom fel a harcot. 1963 októberében felkerestem Moszkvában egy kutatóintézetet, ahol protézisekkel foglalkoztak. Itt végül 18 műtétet hajtottak végre rajtam, hogy kiegyenesítsék a lábamat.

Először nyújtották a lábamat. Majd nyolc nap múlva elvégeztek egy műtétet. A műtétet követően begipszelték a lábamat. Erre azért volt szükség, hogy a következő műtétig helyén maradjon a lábam. Volt, hogy a nővérek sírtak, amikor látták, mennyire szenvedek.

Az elkövetkező négy hónapban megtanultam mankóval járni. Amikor felemelem magam a mankókkal, kicsivel több mint egy méter magas vagyok. A súlyom alig haladja meg a 25 kilogrammot. Mihelyt megtanultam a mankókkal járni — ez 1964-ben volt —, hazatértem a mozgássérültek otthonából. Sajnos a lábamban lévő gyenge csontok nem bírták el a testsúlyomat, s ezért hamarosan újra kúszva tudtam csak közlekedni, vagy tolókocsival. Egészen a mai napig a tolószék maradt a fő közlekedési eszközöm.

Soha többé nem mentem templomba. Az az állítás, hogy „a tisztátalan” közrejátszott a születésemben, fájó sebet hagyott bennem. Nagyon szerettem édesapámat és édesanyámat, és egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ők és Isten felelősek az állapotomért. Próbáltam bizakodó maradni. Szerettem volna jót tenni másokért, legfőképpen pedig azt akartam bizonyítani magamnak, hogy a képesség is megvan erre bennem.

Független élet

1970-ben feleségül vettem Lidiját, aki gyermekkora óta részlegesen le van bénulva. Hozzájutottunk egy kis házhoz. Tizenöt évig éltünk benne. Ez idő alatt mindketten dolgoztunk a megélhetésünkért. Megtanultam, hogyan lehet  órákat és más, finom beállítású szerkezeteket megjavítani.

Egy ideig idomított kutyáim voltak, melyek sokszor értékes szolgálatot végeztek nekem. Egy kutyaidomárral kifejlesztettünk egy különleges kiképzésű hámot. Összesen két kutyám volt, az egyiket Vulkannak hívták, a másikat pedig Palmának. Palma hosszú éveken át volt hűséges társam. A boltban összeszedte helyettem az élelmiszereket. Egyedül azt nem szerette, ha sorba kellett állnia a pénztárnál. A szájában vitte a levéltárcámat, s volt egy kis kampó a nyakörvén, amire felakaszthattam a bevásárlószatyromat.

1973-ban édesanyám súlyosan megbetegedett. Mivel én mindig otthon voltam, feleségemmel úgy döntöttünk, hogy magunkhoz költöztetjük őt. Akkorra már édesapám és öt bátyám meghalt, három leánytestvérem pedig Oroszország más részein élt. Míg édesanyám velünk lakott, próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni érte. Végül 85 éves korában halt meg.

1978-ban elhatároztam, hogy építek magamnak egy járművet. Több kísérleti példányt készítettem, mire sikerült egy megfelelő közlekedési alkalmatosságot kialakítanom. A helyi Állami Gépjármű Felügyelőség megengedte, hogy jogosítványt szerezzek, és bejegyeztessem a járművemet, amelyet később Oszának (darázsnak) neveztem el. Feleségemmel készítettünk hozzá egy olyan pótkocsit, amelyen akár 300 kilogrammnyi súlyt is lehetett szállítani. A járműben mindketten elfértünk, és a holmijainkat is bele tudtuk pakolni. Ez a gépjármű egészen 1985-ig szolgált minket.

Ekkortájt vakultam meg a bal szememre, és a jobb szemem is romlani kezdett. Ezután Lidija szívbeteg lett. 1985 májusában a korlátaink miatt arra kényszerültünk, hogy a mozgássérültek egyik dimitrovgrádi otthonába költözzünk.

Amiért annyira boldog most az életem

1990 nyarán Jehova Tanúi meglátogatták a mozgássérültek otthonát. Nagyon érdekesnek találtam, amit tanítottak. Megmutattak nekem egy részt János evangéliumában, amely egy vakon született férfiról szólt. Jézus ezt mondta róla: „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei” (János 9:1–3). Elmagyarázták, hogy ősapánktól, Ádámtól örököltük a bűnt és a betegségeket (Róma 5:12).

Ám leginkább az nyűgözött le, hogy Isten végül meggyógyítja majd mindazokat, akik Fiának, Jézus Krisztusnak a Királyság-uralma alatt fognak élni, amikor paradicsommá lesz téve a föld (Zsoltárok 37:11, 29; Lukács 23:43; Jelenések 21:3, 4). Örömkönnyek gördültek végig az arcomon, és ezt suttogtam: „Megtaláltam az igazságot, az igazságot, az igazságot!” Egy évig tanulmányoztam a Bibliát Jehova Tanúival, majd 1991-ben vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehova Istennek tett önátadásomat.

Bár erős vágy fejlődött ki bennem, hogy szolgáljam Jehovát, és prédikáljak csodálatos szándékáról, számos akadállyal kerültem szembe. Korábban nem nagyon kellett járnom-kelnem,  de most el kellett mennem, hogy beszéljek másoknak is a hitemről. Az első prédikálóterületem a mozgássérültek otthona volt, ahol háromszáznál is többen laktak. Azért, hogy a lehető legtöbb emberrel kapcsolatba kerüljek, kértem, hogy abban a szobában dolgozhassak, amelyben a háztartási ügyekkel foglalkoznak.

Minden reggel helyet foglaltam a munkahelyemen, és elláttam a megbízatásomat. A munkám során sok új barátságot kötöttem. Ezekkel a személyekkel még jelenleg is érdekes beszélgetéseket folytatok bibliai témákról. Közülük többen elfogadtak könyveket és folyóiratokat. Ezek a kiadványok segítenek nekik megérteni a Bibliát. A látogatóknak az a szokásuk, hogy megkérnek, olvassak fel nekik a Bibliából és a Biblián alapuló kiadványokból. Ebédidőben sokszor olyan sokan vannak abban a szobában, amelyben a feleségemmel lakunk, hogy már senki sem tud belépni.

A Jehova Tanúi gyülekezetében lévő keresztény testvéreim és testvérnőim sokat segítenek a prédikálómunkában. Bibliai irodalmat hoznak, és időt áldoznak a feleségemre és rám. Abban is segítenek, hogy eljussak a Királyság-teremben tartott gyülekezeti összejövetelekre. Az egyik Tanú vásárolt egy oldalkocsis motorbiciklit, hogy engem szállíthasson. Mások, akiknek van autójuk, örömmel jönnek el értem a hideg téli hónapokban.

Ennek a szerető gondoskodásnak köszönhetően jelen lehettem Jehova Tanúinak több mint tíz kongresszusán (olyan összejövetelén, ahol oktatásban részesülünk). Először egy nagy nemzetközi kongresszuson vettem részt Moszkvában 1993 júliusában. Ezen a kongresszuson a jelenlevők csúcslétszáma 23 743 fő volt. Több mint 30 országból érkeztek küldöttek. Hogy eljussak erre az összejövetelre, körülbelül 1000 kilométert kellett utaznom. Azóta sem mulasztottam el Jehova népének egyetlen kongresszusát sem.

A mozgássérültek otthonának a vezetői mélységesen tisztelnek engem, amiért nagyon hálás vagyok. Feleségem, Lidija, akivel már 30 éve élek egyetértésben, szintén támogat és segít engem, noha nem osztja a vallással kapcsolatos nézeteimet. Legfőképpen azonban Jehova támogat erős karjával, és nagyszerű áldásokat áraszt rám. A közelmúltban, 1997. szeptember 1-jén kineveztek úttörőnek; így nevezik Jehova Tanúi között a teljes idejű szolgákat.

Többször volt már az életemben, hogy megállhatott volna a szívem, és meghalhattam volna. Mennyire boldog vagyok most, hogy ez nem történt meg, s hogy megismertem és megszerettem az élet Forrását, Jehova Istent! Szeretném továbbra is őt szolgálni a világ minden táján élő szellemi testvéreimmel és testvérnőimmel együtt, egészen addig, ameddig a szívem dobog.

[Kép a 20. oldalon]

Feleségemmel, Lidijával

[Kép a 21. oldalon]

Egy érdeklődővel tanulmányozok a mozgássérültek otthonában