Petra — Sziklából faragott város

AZ ÓKORI világ sok városa jelentős folyók mentén terült el, melyeket a bőséges víz táplált és védelmezett. Volt azonban egy város a sivatagos Arab-félsziget északnyugati határán, amely a vízhiány miatt kiemelkedő helyzetbe került. A város neve Petra volt.

A Földközi-tengerrel határos sivatagos vidékeken karavánutak kötötték össze az egymástól távol eső városokat, valahogy úgy, mint napjainkban a kontinenseket átszelő országutak. De legendás kitartásuk ellenére az autókhoz hasonlóan a tevéknek is szükségük van „töltőállomásokra”, vagyis többször is meg kell állniuk vízért. Kétezer évvel ezelőtt Petra volt az egyik leghíresebb megállóhely a Közel-Keleten, ahol vízhez lehetett jutni.

Petra két fontos kereskedelmi útvonal kereszteződésénél helyezkedett el. Az egyik a Vörös-tengert kötötte össze Damaszkusszal, a másik pedig a Perzsa (Arab)-öbölt a Földközi-tenger partján fekvő Gázával. Az értékes fűszerrakományokkal felpakolt, öböl felől érkező karavánoknak több héten keresztül szembe kellett nézniük az Arab-félsziget sivatagaiban tapasztalható kihívásokkal, mielőtt végre megérkeztek volna a hűvös, keskeny, Szik nevű szurdokba, mely Petra barátságos bejárata volt. Petra az élelmet, a szálláshelyet, s mindenekfölött a hideg, üdítő vizet jelentette.

Persze Petra lakói nem adták ingyen  ezt a kényelmet. Egy római történész, Plinius arról ír, hogy ajándékokat kellett adni az őröknek, a kapuőröknek, a papoknak és a király szolgáinak — ezt még a takarmány és a szállás kifizetésén felül kellett megtenni. De mivel Európa virágzó városaiban borsos áruk volt a fűszereknek és az illatszereknek, a karavánok állandóan jöttek, s ezáltal megtöltötték Petra kincsesládikáit.

A víz megőrzése és a sziklák meghódítása

Évente csak mintegy 15 centiméternyi eső esik Petrában, patakok pedig gyakorlatilag nem léteznek itt. Hogyan jutottak hát a Petrában élő emberek az értékes vízhez, hogy fenntartsák vele a várost? Csatornákat, víztárolókat és ciszternákat vájtak ki a kemény sziklából. Idővel csaknem minden egyes esőcseppet, amely Petra környékén hullott, összegyűjtöttek és megőriztek. Mivel a Petrában élő emberek ilyen mesterien tudtak bánni a vízzel, növénytermesztéssel foglalkoztak, tevéket tenyésztettek és építettek egy kereskedelmi központot, ahol a kereskedők a tömjénen és a mirhán meggazdagodtak. Mind a mai napig egy kanyargós, kőből készült csatorna szállítja a vizet Szik egész területére.

Ha a Petrában élők tudták, hogyan kell bánni a vízzel, akkor egyúttal a kőműves mesterséghez is jól értettek. A Petra név (melynek jelentése ’sziklahalom’) köveket juttat az eszünkbe. És Petra valóban kőváros volt, mely igencsak eltért a római világ többi városától. A várost építő nabateusok türelmesen kifaragták házaikat, sírjaikat és templomaikat a kemény sziklából. A Petrát körülvevő vöröshomokkőből álló hegyek nagyon is megfeleltek ennek a célnak, és az i. sz. első századra egy kiemelkedő város jött létre a sivatag közepén.

Kereskedelem, majd turizmus

Kétezer évvel ezelőtt a kereskedelem miatt vált Petra gazdaggá. Mikor azonban a rómaiak tengeri útvonalakat találtak Keletre, a szárazföldi úton történő fűszer-kereskedelem összeomlott, és Petra fokozatosan a sivatag uralma alá került. De a sivatagi kőművesek munkája nem tűnt el. Napjainkban évente körülbelül félmillió turista látogat el Jordániába, hogy megnézze a rózsapiros Petra városát, melynek épületei még mindig a dicsőséges múltról tesznek tanúbizonyságot.

Ha a látogató keresztülsétál a hűvös, egy kilométer hosszú Sziken, a szurdok egyik éles kanyara után hirtelen a Kincsesház tárul elé, egy impozáns építmény, melynek homlokzatát hatalmas sziklából vájták ki. Aligha van olyan ember, aki elfelejtené azt a pillanatot, amikor meglátta ezt az első századból maradt, egyik legjobb állapotban lévő épületet. A hatalmas épület arról kapta nevét, hogy egy nagy kőurna van a tetején, melyben feltehetően aranyat és drágaköveket tároltak.

Amint a szurdok egyre szélesebbé válik, a turista egy óriási, természetes amfiteátrumba lép, melynek homokkőfalaiban sok barlang van. Figyelmét azonban a sírok ragadják meg — sziklából faragták ki őket, és olyan magasak, hogy eltörpülnek mellettük a látogatók, akik bemerészkednek a sötét, belső terükbe. Egy oszlopsor és egy színház bizonyítja, hogy rómaiak voltak ebben a városban az első és a második században.

A nabateusok leszármazottai, a napjainkban élő beduinok a kevésbé erős turistáknak felkínálják, hogy teveháton közelítsék meg a helyszínt, valamint ajándéktárgyakat árulnak és megitatják kecskenyájaikat Petra forrásainál, melyek az emberek és állatok szomját egyaránt oltják. Petra régi, kikövezett útjait mindmáig kizárólag csak tevék, lovak és szamarak használhatják. Ezért napjainkban a város ugyanazokat a hangokat visszhangozza, mint a régmúlt időkben, amikor a teve volt itt a király, és Petra volt a sivatag ura.

Amikor a nap lenyugszik a városban, az épületek hatalmas homlokzatainak pirosas színe élénkebbé válik, s a látogató gondolataiba mélyedve talán elmereng azokon a tanulságokon, amelyeket Petra tanít nekünk. A város kétségtelenül bizonyítja az ember azon találékonyságát, hogy még ilyen barátságtalan környezetben is meg tudja őrizni a korlátozott erőforrásokat. De hatásos emlékeztető lehet arra is, hogy az anyagi jólét nagyon gyorsan ’az ég felé repülhet’ (Példabeszédek 23:4, 5).

[Kép forrásának jelzése a 18. oldalon]

Kis kép: Garo Nalbandian