Taposóaknák — Mérjük fel a következményeket

1993. december 26-án a hatéves Augusto kinn csatangolt a mezőn Angola fővárosának, Luandának a közelében. Hirtelen észrevett egy fényes tárgyat a földön. Kíváncsiságától indíttatva úgy döntött, hogy felveszi. A következő mozdulatával felrobbantotta a taposóaknát.

A robbanás következtében amputálni kellett Augusto jobb lábát. Most, 12 évesen idejének a java részét tolókocsiban tölti, ezenkívül még meg is vakult.

AUGUSTÓT egy gyalogsági taposóakna csonkította meg. Ezeket az aknákat azért nevezik így, mert főleg emberek a célpontjai, nem pedig tankok vagy más, katonai járművek. Úgy becsülik, hogy eddig több mint 350 féle gyalogsági taposóaknát gyártottak legalább 50 országban. Legtöbbjüket nem gyilkolásra, hanem emberek megsebesítésére tervezték. Miért? Mivel a sérült katonáknak segítségre van szükségük, s a taposóaknák által megsebesített katonák lassítják a katonai hadműveleteket — és pont ezt szeretné elérni az ellenség. Emellett a sérült harcos kétségbeesett kiáltozása rettegést kelthet a bajtársaiban. Ezért a taposóaknákat rendszerint akkor tekintik a leghatásosabbnak, ha az áldozat életben marad, még akkor is, ha már alig él.

Ahogy azonban az előző cikkben megjegyeztük, a felrobbant taposóaknák áldozatainak a java része polgári személy, nem pedig katona. Ez nem mindig véletlen. A Landmines​—A Deadly Legacy című könyv szerint néhány robbanószerkezettel „szándékosan civileket vesznek célba, hogy elhagyatottá váljanak területek, elpusztuljanak élelmiszerforrások, menekültáradat jöjjön létre, vagy hogy egyszerűen csak rettegést keltsenek”.

Hogy egy példát említsünk: egy kambodzsai konfliktusban aknákat helyeztek az ellenség falvai köré, majd a tüzérség bombázni kezdte ezeket a falvakat. Amikor a lakosság megpróbált menekülni, egyenesen az aknamezőre rohant. Ezalatt a Vörös Khmer tagjai úgy próbálták a kormányt megállapodásra kényszeríteni, hogy aknákat helyeztek a rizsföldekre, félelmet keltve a földművesekben, s jóformán megbénítva a mezőgazdaságot.

Az talán még szörnyűbb, ami 1988-ban Szomáliában történt. Amikor Hargeysát bombázták, a lakók menekülésre kényszerültek. A katonák azután taposóaknákat vittek az elhagyott lakásokba. Amikor a harcok véget értek, a menekültek visszatértek,  csupán azért, hogy rejtett robbanószerkezetek megcsonkítsák vagy megöljék őket.

De a taposóaknák nemcsak az emberek életét és testi épségét veszélyeztetik. Vegyük fontolóra ezeknek az ijesztő fegyvereknek néhány további hatását.

Gazdasági és társadalmi következmények

Kofi Annan, az Egyesült Nemzetek Szervezetének a főtitkára megállapítja: „Egyetlen taposóakna jelenléte — vagy akár a félelem, hogy jelen lehet — egész földterületek megművelését akadályozhatja meg, falvakat fosztva meg a megélhetésüktől, s további akadályt gördítve az ország helyreállítása és fejlődése elé.” Afganisztánban és Kambodzsában úgy 35 százalékkal nagyobb földterületet lehetne megművelni, ha a földművesek nem félnének rálépni a földre. Néhányan dacolnak a veszéllyel. „Rettegek az aknáktól — mondja egy kambodzsai földműves. — De ha nem megyek ki kaszálni vagy levágni a bambuszt, nem maradunk életben.”

Gyakran azokra, akik túlélik egy taposóakna felrobbanását, irtózatos anyagi terhek nehezednek. Egy fejlődő országban például egy gyermeknek, aki tízéves korában veszíti el a lábát, 15 műlábra lesz szüksége életében, s ezek mindegyike átlagosan 125 dollárba fog kerülni. Meglehet, hogy ez az összeg néhány személynek nem tűnik túl jelentősnek. De a legtöbb angolai lakosnak 125 dollár több mint háromhavi fizetést jelent!

Vagy gondoljunk a fájdalmas társadalmi következményekre. Az egyik ázsiai ország lakói például nem érintkeznek amputált végtagú személyekkel, mivel attól félnek, hogy ragadós lesz a „balszerencse”. A házasság talán csupán hiú ábránd marad azok számára, akiken amputációt végeztek el. „Nem tervezem, hogy megnősülök — panaszolja egy angolai férfi, akinek le kellett vágni a lábát, miután megsérült egy taposóakna felrobbanásakor. — A nők olyan férfit akarnak, aki tud dolgozni.”

Érthető módon sok áldozatnak alacsony az önbecsülése. „Nem tudom többé biztosítani a családom betevőjét — mondja egy kambodzsai férfi —, s emiatt szégyellem magam.” Néha ezek az érzések bénítóbbak lehetnek, mint egy végtag elvesztése. „Úgy érzem, a legnagyobb kár érzelmileg ért engem — mondja Artur, egy mozambiki áldozat. — Sokszor már az is felbosszantott, ha valaki arrafelé nézett, ahol én voltam. Úgy éreztem, hogy ezentúl senki sem fog tisztelni, és sohasem lesz normális az életem.” *

 Mit mondhatunk az aknák eltávolításáról?

Az utóbbi években fokozott erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a nemzeteket a taposóaknák betiltására ösztönözzék. Ezenkívül néhány kormányzat abba a veszélyes feladatba kezdett, hogy eltávolítja a telepített aknákat. De több akadályba ütköznek. Az egyik az idő. Az aknák eltávolítása fájdalmasan lassú. Az aknákat megsemmisítő személyek becslése szerint átlagosan százszor hosszabb ideig tart megszabadulni egy aknától, mint elhelyezni azt. A költségek további akadályt jelentenek. Egyetlen akna 3-15 dollárba kerül, de eltávolítása akár 1000 dollárra is rúghat.

Ezért jóformán lehetetlennek tűnik, hogy minden aknát megsemmisítsenek. Az összes kambodzsai akna eltávolításához például arra lenne szükség, hogy az elkövetkező években az ország minden lakosa erre a feladatra áldozza a teljes jövedelmét. Úgy vélik, ha az anyagi források elérhetők lennének is, az összes akna eltávolítása egy évszázadot venne igénybe ebben az országban. Az egész világot tekintve még gyászosabb a helyzet. Becslések szerint a jelenlegi módszereket alkalmazva 33 milliárd dollárba kerülne és több mint ezer évig tartana, míg eltávolítanák a földünkről az összes aknát!

Az igaz, hogy vannak, akik újszerű aknakereső módszerek bevezetését indítványozzák. Egyebek között harmatlegyeket vetnének be, melyeket genetikailag módosítanak, hogy alkalmasak legyenek robbanóeszközök felderítésére, de akár az is szóba jöhet, hogy hatalmas rádióvezérlésű járműveket használjanak, melyek óránként két hektárt tisztítanak meg az aknáktól. Időbe telik azonban, amíg az effajta módszereket széles körben is alkalmazni tudják, s valószínűleg ezek csak a leggazdagabb országokban lesznek igénybe vehetők.

A legtöbb helyen tehát az aknák eltávolítását elavult módszerekkel végzik. Férfiak a hasukon fekve centiméterről centiméterre araszolnak, bottal vizsgálva a talajt. Így egy-egy személy naponta 20-50 négyzetmétert tud megtisztítani az aknáktól. Veszélyes? De még mennyire! Minden ötezredik felszedett aknára jut egy megölt és két megsebesített aknakereső.

A taposóaknák elleni összefogásra tett erőfeszítések

1997 decemberében számos ország képviselői írták alá a gyalogsági taposóaknák gyártásának, használatának, raktározásának és szállításának a tilalmáról és felszámolásáról szóló szerződést, mely ottawai szerződésként is ismert. * „Ez az eredmény példa nélküli a nemzetközi leszerelési vagy emberbaráti törvényekben” — mondja Jean Chrétien, Kanada miniszterelnöke. De csaknem 60 ország nem írta még alá a szerződést, ideértve a világ legnagyobb taposóakna gyártóinak némelyikét is.

Vajon az ottawai szerződéssel sikeresen meg lehet szüntetni a csapást, melyet a taposóaknák idéznek elő? Bizonyos fokig talán igen. De sokan kétkednek. „Még ha a világ minden országa ragaszkodna is ahhoz, amit az ottawai tárgyalásokon elfogadtunk, akkor is csak a kezdő lépést tettük volna meg afelé, hogy felszámoljunk minden veszélyt, mely az aknák miatt leselkedik a földünkre”  — hangsúlyozza Claude Simonnot, aki a Hátrányos Helyzetűek Nemzetközi Szövetségének a franciaországi társelnöke. Miért? „Több millió akna marad eltemetve a földben, türelmesen várva leendő áldozatait” — mondja Simonnot.

John Keegan hadtörténész megemlít még valamit. Azt mondja, hogy a hadakozás „behatolt az emberi szívek legtitkosabb zugaiba . . . Oda, ahol a büszkeség az úr, az érzések az elsők, s az ösztön a király.” A szerződések nem tudnak változtatni az olyan mélyen beivódott emberi tulajdonságokon, mint a gyűlölet és a kapzsiság. De vajon azt jelenti ez, hogy az emberek mindig a taposóaknák tehetetlen áldozatai maradnak?

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

Kétszer húznak belőle hasznot?

Lényeges alapelv az üzleti életben, hogy felelősségre vonhatók azok a vállalatok, melyeknek a termékei kárt okoznak. Ezért Lou McGrath, aki egy olyan szervezet munkatársa, mely ügyvédi képviselettel és aknák eltávolításával foglalkozik, úgy érvel, hogy azokat a vállalatokat, amelyek hasznot húznak a taposóaknák gyártásából, arra kellene kötelezni, hogy fizessék ki a helyreállítási költségeket. Ám a sors iróniája, hogy sokszor épp a gyártók azok, akik hasznot húznak az aknák eltávolításából. Egy német vállalat például, amely korábban aknák gyártásával foglalkozott, állítólag szerződést kötött Kuvaittal, hogy 100 millió dollárért eltávolítja az országba telepített taposóaknákat. Mozambikban a főutak megtisztítására 7,5 millió dolláros szerződést kötöttek egy üzlettársulással, mely három vállalatból állt — ebből kettő taposóaknák kifejlesztésével foglalkozott.

Néhányan rendkívül erkölcstelennek tartják, hogy pont a taposóaknákat gyártó vállalatok kapnak pénzt a taposóaknák eltávolításáért. Úgy érvelnek, hogy a taposóaknák készítői bizonyos értelemben kétszer húznak hasznot. Bárhogy legyen is, a taposóaknák gyártása és megsemmisítése továbbra is virágzó üzlet marad.

[Ábra az 5. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A taposóaknák száma négyzetkilométerenként abban a kilenc országban, melyet legsűrűbben borítanak taposóaknák

BOSZNIA-HERCEGOVINA 61

KAMBODZSA 57

HORVÁTORSZÁG 55

EGYIPTOM 24

IRAK 24

AFGANISZTÁN 16

ANGOLA 12

IRÁN 10

RUANDA 10

[Forrásjelzés]

Forrás: United Nations Department of Humanitarian Affairs, 1996

[Képek a 7. oldalon]

Kambodzsában plakátok és jelek figyelmeztetnek a taposóaknákra

Minden ötezredik felszedett aknára jut egy megölt és két megsebesített aknakereső

[Forrásjelzés]

Háttér: © ICRC/Paul Grabhorn

© ICRC/Till Mayer

© ICRC/Philippe Dutoit