Vihar után — Segélyakciók Franciaországban
Vihar után — Segélyakciók Franciaországban
AZ ÉBREDJETEK! FRANCIAORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
FRANÇOISE kinyitotta az ajtót, hogy fát hozzon a kandallóba. „Nem hittem a szememnek — emlékszik vissza. — A víz egészen a küszöbig ért, s nagy hullámok hömpölyögtek a kertkapun át.” Férje, Thierry, akinek nyakig ért a víz, felhozott egy létrát a garázsból. A család felment a padlásra, s Thierry lyukat vágott a tetőn. Bőrig ázva s ijedten a házaspár és három gyermekük négy hosszú órán át arra várt, hogy valaki a segítségükre jöjjön. Végül egy francia rendőrségi helikopter rájuk talált. Csörlővel kiemelték őket a házból, és így biztonságba kerültek.
A zuhogó esőtől felduzzadt folyók léptek ki a medrükből, átszakítva gátakat, s lerombolva hidakat. Az iszapos víz hullámai, melyek olykor több mint 10 méter magasak voltak, elsöpörtek mindent, ami az útjukba került. Harmincnál is több ember halt meg a viharban, olyanok, akik bennrekedtek a kocsijukban, vagy megfulladtak álmukban. Az egyik túlélő a „végidőhöz” hasonlította ezt a rettenetes novemberi éjszakát. Franciaország délnyugati részét — 329 várost és falvat — katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánították.
A legrosszabb még csak ezután következett
A délnyugati területen élő emberek még fel sem ocsúdtak, amikor újabb katasztrófa következett be. Egy rendkívül nagy légnyomáscsökkenés (depresszió), mely az Atlanti-óceán fölött alakult ki, hurrikán erejű szeleket hozott létre. Az első szélvihar 1999. december 26-án söpört végig Észak-Franciaországban, a második pedig a rá következő éjszaka tarolta le a délvidéket. A szél 200 kilométer/órát is meghaladó sebességgel süvített. A hivatalos feljegyzések szerint Franciaországban a XVII. század óta nem volt ilyen vihar.
Hélène nyolc hónapos terhes volt, amikor tombolni kezdett a szélvihar. „Borzasztóan megrémültem — emlékszik vissza. — A férjem motorbiciklivel igyekezett haza. Láttam, hogy mindenfelé faágak röpködnek. Nem tudtam másra gondolni, minthogy a férjem sohasem fogja meglátni a gyermekét. Épphogy hazaért, amikor a víz szintje emelkedni kezdett az otthonunkban. Ki kellett ugranunk az ablakon.”
Franciaországban legalább 90 ember vesztette életét. Halálukat fulladás vagy lezuhanó tetőcserepek, kémények, illetve faágak okozták. Több százan súlyosan megsérültek. A sebesültek között volt a mentőalakulat sok tagja, polgári személyek és katonák. Szélviharok tomboltak a szomszédos országokban is. Több mint 40 ember halt meg Nagy-Britanniában, Németországban, Spanyolországban és Svájcban.
Következmények
A Franciaországhoz tartozó 96 megyéből 69-et hivatalosan „katasztrófa sújtotta övezetté” nyilvánítottak. A károkat úgy 70 milliárd francia frankra (2,7 billió forintra) becsülték. Néhány város, falu és kikötő a keletkezett károk miatt háborús övezetre emlékeztette a szemtanúkat. Voltak utak és vasutak, melyeket kidőlt fák vagy villanyoszlopok torlaszoltak el. A szél letépte néhány épület tetejét, építkezési darukat borított föl, hajókat vetett ki a rakpartra. Több ezer termelő veszítette el megélhetési lehetőségét, mivel melegházak és gyümölcsösök mentek tönkre.
Csupán néhány órán belül a szél nagy pusztítást vitt véghez Franciaország erdeiben és parkjaiban. Több százezer hektárnyi erdőség vált a földdel egyenlővé. A Francia Nemzeti Erdőgazdálkodási Hivatal szerint hozzávetőleg 300 millió fa ment tönkre. A vihar több száz éves, fenséges fákat csavart ki gyökerestől, vagy kettétörte őket, mintha gyufaszálak lennének. A szél hatalmas csapásokat vágott Aquitánia és Lotaringia erdeiben.
„A vihar utáni napon elmentem az erdőbe — mondta Bernard, Jehova Tanúinak egyike, aki erdőőrként dolgozik. — Elképesztő volt. A látvány, amely elém tárult, senkit sem hagyott volna hidegen! A gyülekezetembe járók 80 százalékának a megélhetése az erdőtől függ. Az embereket, különösen az időseket nagy megrázkódtatás érte.” A Versailles-i Palota parkjában 10 000 fa dőlt ki. „Két évszázadig is eltarthat, míg a park visszanyeri eredeti pompáját” — panaszkodott az egyik főkertész.
Amikor leszakadtak a villanyvezetékek, a francia lakosság több mint egyhatodára sötétség borult. A közművek munkatársainak emberfölötti erőfeszítése ellenére, a vihar után még két héttel is több tízezer ember volt áram és telefon nélkül. Néhány kicsi falu teljesen el volt vágva a külvilágtól. Több család arra kényszerült, hogy kutakból húzza a vizet, és gyertyát használjon, mintha száz évvel ezelőtt élt volna, nem pedig a XXI. század küszöbén.
A vihar nem kímélte a középületeket, kastélyokat és katedrálisokat sem. Számos vallási épület megrongálódott, ideértve Jehova Tanúi tizenöt Királyság-termét is. Néhány helyen az összejöveteleket gyertyák vagy petróleumlámpák fényénél tartották meg.
Jehova Tanúi közül körülbelül kétezer családnak a javaiban tett kárt a vihar. Fák dőltek ki, cserepek estek le. Voltak, akiknek teljesen romba dőlt a házuk, amikor a folyók kiléptek a medrükből. Több Tanú megsérült. Sajnos Charente-ban egy 77 éves Tanú vízbe fulladt feleségének a szeme láttára, aki nem tudott neki segíteni. Mások közel kerültek a halálhoz. A 70 éves Gilbert így emlékszik vissza: „Kész csoda, hogy életben maradtam. Szétrepedt az ajtó, és hihetetlen erővel tódult be a víz. Azon nyomban másfél méteres vízben találtam magam. Úgy menekültem meg, hogy belekapaszkodtam a ruhásszekrényembe.”
A szükséges segítség
Franciaországban és Európa más részein a viharok rendkívüli összefogásra ösztönözték az embereket. A Le Midi libre című napilap megjegyezte: „Vannak olyan idők, amikor az emberbaráti tevékenység csaknem kötelező, akár önként, barátságból vesz részt benne valaki, akár a lelkiismerete szavára.”
Rögtön a vihar után Jehova Tanúi mentőosztagokat hoztak létre, hogy segítsenek a helyi gyülekezetek tagjainak, valamint másoknak, akiknek kárt okozott a vihar. A területi építőbizottságok, melyeknek rendszerint Királyság-termek építése a feladatuk, önkéntesekből csapatokat szerveztek. A délnyugati területen novemberben pusztító vihar után 3000 Tanú vett részt a mentési és helyreállítási munkálatokban. Segítettek az áldozatoknak eltávolítani a házukat elborító sarat és vizet. Néhány faluba a Tanúk az első önkéntesek között érkeztek. A Tanúk megtisztítottak középületeket, például iskolákat, postahivatalokat, polgármesteri hivatalokat, időseknek szállást adó szociális otthonokat, sőt még egy temetőt is. Sok esetben együtt dolgoztak más segélybizottságokkal.
A Tanúk mindenkinek segítettek, függetlenül attól, hogy a segítségre szorulók milyen vallásúak voltak. „Segédkeztünk a falu papjánál is. Megtisztítottuk a házának az alagsorát” — meséli az egyik Tanú. Majd ezt mondta még azokról, akiknek a Tanúk segítettek: „Az emberek úgy tekintettek ránk, mintha az égből pottyantunk volna le, hogy segítsünk nekik.” Egy tisztviselő ezt mondta: „Vehetjük úgy, hogy ők ezt olvassák ki az evangéliumokból, és így segítenek a felebarátaiknak. Úgy gondolom, hogy azok, akik eljöttek hozzánk, az evangéliumokkal és a vallásukkal összhangban élnek.” Egy Tanú, aki önkéntesként dolgozott, elmondta: „A szívünk arra indít minket, hogy eljöjjünk, s ilyen módon segítsünk az embereknek. Igazi öröm, hogy tehetünk valamit az embertársainkért.”
A decemberben tomboló két szélvihar után sok Tanú-családnak több napon át nem volt összeköttetése keresztény testvéreivel. Utazófelvigyázók és helyi vének irányításával elkezdődött a segélyakciók szervezése. Mivel az utak el voltak zárva, s a telefonok nem működtek, néha lehetetlen volt, hogy az emberek kapcsolatba lépjenek csupán néhány kilométerrel távolabb élő barátaikkal. Néhány Tanú, hogy segítsen a gyülekezet elszigetelten élő tagjainak, elpusztított erdőkön gyalogolt vagy biciklizett át, noha tudta, hogy nagyon is fennáll a veszélye annak, hogy az erdőben fák dőlnek ki. Az önkéntesek megint csak keményen dolgoztak, hogy rendbe hozzanak iskolákat, könyvtárakat, kempingeket és szomszédaik otthonát, valamint hogy szabaddá tegyenek erdei utakat.
Túláradó szeretet
A katasztrófák jó néhány áldozatát, különösen a kisgyermekeket és az időseket megviselte az, amin keresztülmentek. Azoknak, akik elveszítették otthonukat vagy egy szeretett hozzátartozójukat, sok időre lesz szükségük ahhoz, hogy újra kezdjék az életüket, s ebben a családjuknak és a barátaiknak is támogatniuk kell őket. Az aude-i áradást követően dr. Gabriel Cottin, aki egy olyan bizottság munkatársa, mely lelki és orvosi segítséget nyújt vészhelyzetekben, megjegyezte: „Nagyon hasznos az a segítség is, mely az áldozatok vallási közösségének a tagjaitól érkezik.”
Jehova Tanúi úgy vélik, hogy erkölcsi és Írás szerinti kötelességük effajta segítséget nyújtani. „Ne legyen meghasonlás [az igaz kereszténységet alkotó] testben — jelentette ki Pál apostol. — Kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi” (1Korinthus 12:25, 26, Újfordítású revideált Biblia).
„A vihart követő órákban több keresztény testvér és testvérnő jött az otthonunkhoz, hogy segítsen a takarításban — mondja Hélène, akire már korábban is utaltunk, s aki most egy eleven kislány édesanyja. — Még olyan Tanúk is jöttek segíteni, akiknek szintén kárt okozott a vihar. Annyira csodálatos volt az, ahogyan segítettek: önként és szívből!”
Odette, akinek az otthonát elpusztította az árvíz, ezt mondta Tanú-társairól: „Nagy vigaszt nyújtottak. Nem tudom szavakkal kifejezni az érzéseimet. Igen-igen meghatott, amit tettek értem.” Egy másik Tanú, sokak érzését összegezve, értékelően így kiáltott fel: „Valóban túláradó volt a szeretet, melyet mutattak irántunk!”
[Kiemelt rész/kép a 18–19. oldalon]
„A FEKETE VIZEK”
December közepén, a viharok előtt az Erika óriás tartályhajó elsüllyedt a viharos tengeren, mintegy 50 kilométerre Franciaország nyugati partjaitól, 10 000 tonna olajat bocsátva a vízbe. Bretagne és Vendée között úgy 400 kilométernyi partszakasz vált szennyezetté. A vihar súlyosbította ezt az ökológiai katasztrófát, mivel az olajat számtalan kis ragadós olajfoltra tagolta. Így a szennyezés még nagyobb méreteket öltött, s még nehezebbé vált az olaj eltávolítása. Több ezer önkéntes, fiatalok és idősek jöttek Franciaország minden részéről, hogy megtisztítsák a sziklákat és a fövenyt a ragadós olajtól.
A baleset súlyos tengerökológiai szennyezést idézett elő. Az osztriga- és a rákértékesítő ipart nagy kár érte. Az ornitológusok szerint legalább 400 000 tengeri madár — lunda, vöcsök, szula és főként lumma — pusztult el. Ez tízszer annyi madarat jelent, mint amennyi azután pusztult el, hogy az Amoco Cadiz óriás tartályhajó zátonyra futott Bretagne partjainál 1978 márciusában. Sok madár Angliából, Írországból és Skóciából érkezett a francia partokhoz, hogy ott töltse a telet. A Rochefort Madárvédelmi Liga igazgatója megjegyezte: „Végzetes ez az olajréteg. A legrosszabb, amit valaha láttunk . . . Attól félünk, hogy ritka madárkolóniák gyengülnek meg, s tűnnek el a francia partokról.”
[Forrásjelzés]
© La Marine Nationale, France
[Kép a 15. oldalon]
Több száz embert mentettek meg helikopterekkel, ugyanúgy, mint itt, Cuxac d’Aude-ban
[Forrásjelzés]
B.I.M.
[Kép a 15. oldalon]
A tönkretett szőlőskertek közepén a megrongálódott vasútvonal nem vezet sehova
[Forrásjelzés]
B.I.M.
[Kép a 15. oldalon]
Több száz összetört autó tarkította a tájat
[Kép a 16. oldalon]
Villedaigne-ben ez a férfi hét órán át volt nehéz helyzetben
[Forrásjelzés]
J.-M Colombier
[Kép a 16–17. oldalon]
Creuse megyében úgy törtek ketté a fenyőfák, mintha gyufaszálak lennének
[Forrásjelzés]
© Chareyton/La Montagne/MAXPPP
[Kép a 16–17. oldalon]
Egyedül a Versailles-i Palota parkjában 10 000 fa dőlt ki
[Forrásjelzés]
© Charles Platiau/Reuters/MAXPPP
[Kép a 17. oldalon]
Másnap reggel Saint-Pierre-sur-Dives-ben, Normandiában
[Forrásjelzés]
© M. Daniau/AFP
[Képek a 18. oldalon]
Jehova Tanúinak a csoportjai rendbe hozzák egy idős személy házát La Redorte-ban (fent) és a városházát Raissac d’Aude-ban (jobbra)