Kimutassuk a bánatunkat?

DR. Elisabeth Kübler-Ross az On Children and Death (Gyermekekről és a halálról) című könyvében ezt írja: „Nagyon sok felnőtt szenved amiatt, hogy nem tudta túltenni magát a gyermekkorában átélt szenvedésein. Hagyni kell tehát a gyermekeket, hogy kifejezzék bánatukat, és nem szabad bőgőmasinának vagy anyámasszony katonájának nevezni őket, illetve kerülni kell azt a nevetséges kijelentést, hogy »a nagyfiúk nem sírnak«.”

Ez a szemléletmód igen különbözik néhány olyan országban elterjedt filozófiától, ahol az emberek vigyáznak arra, nehogy valamely érzelmüket elárulják.

Egy temetkezési vállalkozó megfigyelése

Ezt a különbséget jól szemléltetik egy New York-i temetkezési vállalkozó, Robert Gallagher szavai, akivel az Ébredjetek! interjút készített. Azt kérdeztük tőle, hogy észrevett-e valami különbséget aközött, ahogyan az Amerikában született emberek, illetve a latin népek lakta országokból az Egyesült Államokba bevándorolt emberek kifejezik bánkódásukat.

„Persze! Amikor még az 1950-es években elkezdtem ebben a szakmában dolgozni, nagyon sok első generációs olasz család élt a területünkön. Ezek az emberek nagyon érzelmi beállítottságúak voltak. Most már a gyermekeikkel és az unokáikkal kerülünk kapcsolatba a temetéseken, s érzéseiknek már többnyire nyomuk veszett. Ők nem annyira mutatják ki érzelmeiket.”

A bibliai időkben élt héberek kifejezésre juttatták bánatukat és érzéseiket. Figyeld meg, hogyan írja le a Biblia Jákób reakcióját, amikor elhitették vele, hogy a fiát, Józsefet felfalta egy elvetemült vadállat: „megszaggatá Jákób ruháit, és zsákba öltözék és gyászolá az ő fiát sokáig. Felkelének pedig minden ő fiai, és minden ő leányai, hogy vígasztalják őt, de nem akara vígasztalódni, hanem monda: Sírva megyek fiamhoz a sírba; és siratá őt az atyja” (1Mózes 37:34, 35, kiemelés tőlünk). Igen, Jákób nem szégyellte a könnyeit, amikor elveszítette fiát.

Különböző kultúrák, különböző reakciók

Természetesen a kultúrák különböznek egymástól. Például Nigéria nagy részén, jóllehet a családokban sok a gyermek, és gyakran történik elhalálozás a különböző betegségek miatt, az odavalósiak „ömlengő stílusban fejezik ki bánatukat,  amikor meghal egy gyermek, különösen, ha az elsőszülöttről, és azon belül is fiúról van szó — mondta egy író, akinek 20 éves afrikai tapasztalata van. — Nigériában rövid ideig tart, ám igen nagyfokú a bánkódás. Nem tart hónapokig vagy évekig.”

A földközi-tengeri vagy a latin-amerikai országokban az emberek olyan környezetben nőnek fel, ahol a spontán reakciók a megszokottak. Ott az örömet és szomorúságot nyilvánosan kifejezik. Nem csupán kézfogással köszöntik egymást az emberek, hanem forró öleléssel. Ehhez hasonlóan a bánkódást általában könnyeikkel és siránkozással nyíltan kimutatják.

Katherine Fair Donnelly írónő azt mondja, hogy az az édesapa, akinek meghalt a gyermeke, „nemcsak annak lélektani hatását szenvedi el, hogy elveszítette gyermekét, hanem még az attól való félelmet is, hogy nem viselkedik férfiasan, ha nyíltan kifejezi bánatát”. Az írónő azonban azt állítja, hogy „egy gyermek elveszítésekor az érzelmek győzedelmeskednek a viselkedésbeli szabályokkal szemben. Ha a bánat könnyeivel kitisztítjuk a lelkünket az őszinte, legbensőbb érzelmeinktől, az hasonló ahhoz, mint amikor egy sebet felnyitunk, hogy eltávolítsuk belőle a fertőzést.”

A bánat kimutatása tehát némely országban megszokottabb, mint másokban. A bánkódást azonban és azt, ha valaki könnyekre fakad, nem szabad a gyengeség jelének tekinteni. Még Jézus Krisztus is „könnyekre fakadt”, amikor a barátja, Lázár meghalt, jóllehet Jézus tudta, hogy hamarosan fel fogja támasztani őt (János 11:35).

[Oldalidézet a 14. oldalon]

Jákób nem szégyellte a könnyeit, amikor elveszítette fiát