Pátmosz — Az Apokalipszis szigete

AZ ÉBREDJETEK! GÖRÖGORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

NÉHANAPJÁN a Pátmosz szigeti emberek az Égei-tengeren át a közeli Számosz szigeti hegy lankái fölött villódzó fény irányába tekintenek. Némelyek azt mondják, hogy a titokzatos fény statikus elektromosság, Pátmosz vallásos lakói viszont ragaszkodnak ahhoz, hogy ők jobban tudják, mi ez. Sietve elmondják szomszédaiknak, hogy újabb jelet kaptak a sziget leghíresebb hajdani lakójától, akit mintegy 1900 évvel ezelőtt száműztek e Kis-Ázsia partjainál fekvő, kicsiny görög szigetre.

E nevezetes személyt feltehetőleg Domitianus római császár ítélte arra, hogy Pátmosz szigetén éljen „az Isten szava miatt, és Jézus tanúságtétele miatt”. Itt hallotta Isten hangját „mint valami harsonát” megszólalni: „»Én vagyok az alfa és az ómega« . . . »Amit látsz, írd le egy könyvbe«” (Jelenések 1:8–11, Katolikus fordítás).

Ez a könyv minden idők legnagyobb könyvsikerének a befejező része. Egyesek azt tartják, hogy a valaha készült írások közül ez az egyik legkevésbé értett mű — a Jelenések könyve, vagyis az Apokalipszis, mely a Biblia része, illetve annak legutolsó könyve. Az írója János, Jézus apostola volt. A látomások, melyeket János kapott a gonosz világ végső összeomlásáról, századok óta ébren tartja az olvasók érdeklődését. *

Pátmosz napjainkban

Sok látogató egyetért majd abban, hogy Pátmosz, a Dodekániszosz legészakabbra fekvő szigete ideális hátteret ad ennek a könyvnek. Vulkáni hegyszirtek emelkednek és sötét árnyékokat vető szakadékok buknak alá a teraszos zöld dombok és virágos rétek mentén, melyek izzanak a perzselő égei nap alatt.

Hogy megnézzem, hogyan fest Pátmosz napjainkban, hajóra szálltam Pireuszban, Görögország fő kikötőjében. Éjfél után, mire a komp beért a fjord alakú kikötőbe Szkálánál — mely Pátmosz kikötője és egyben legnagyobb városa —, a felhők szétoszlottak, a holdtölte világosságánál pedig előtűnt a sziget.

Másnap reggel, miközben cukor nélküli, görög feketekávét kortyolgattam, felkészültem arra, hogy nekivágjak és felderítsem a szigetet. A kora reggeli képben talpig feketébe öltözött nagymamák tűntek fel, amint igyekeztek utolérni az előttük nyargaló csöppségeket. Egy közelben ülő, pofaszakállas halász a rakpart betonjához csapdosta ebédre valóját, egy polipot, amit az imént fogott ki szigonnyal a vízből — így próbálta kiklopfolni.

A hajóra szállás helyett úgy döntöttem, hogy megmászom a Szkála mögötti hegyoldalt, ahonnan az egész szigetre kilátás nyílik. A látvány  rendkívüli volt. A sziget úgy terült el, akár egy tengeren hányódó óriási domborzati térkép. Pátmosz olyan, mintha három szigetecskéből állna — félszigetek ezek, melyeket vékony földnyelvek kapcsolnak össze. Az egyik ilyen keskeny földnyúlvány Szkálánál helyezkedik el. A másik pedig a találóan Diakoftinak, vagyis „Szétvágott”-nak elnevezett helynél található, a sziget lakatlan déli csücskének közelében. Pátmosz alig tizenhárom kilométer hosszú, és az egyik pontjától csupán egy kőhajításnyira van a túloldal.

Viharos időkben

Pátmoszt szinte már attól fogva szentnek tekintették, mióta mintegy négyezer évvel ezelőtt megérkeztek ide az első betelepülők Kis-Ázsiából. Pátmosz ezen első lakosai a sziget második legmagasabb pontját választották ki arra, hogy szentélyt emeljenek Artemisznek, a vadászat istennőjének.

Időszámításunk szerint 96 táján, amikorra János apostol Pátmoszra való száműzetését teszik, a sziget a császári Róma uralma alatt állt. A negyedik században a „keresztényiesített” Bizánci Császárság részévé vált. Ezt követően a hetediktől a tizedik századig az iszlám hatalom alatt volt.

Idővel Pátmosz lakatlanná és pusztasággá vált. Majd a tizenegyedik század végén egy görög ortodox szerzetes megkezdte a „Szent” János-kolostorerőd felépítését azon a helyen, ahol egykor a pogány Artemisz-szentély állt. A sziget fokozatosan újra benépesült, és a lakosok felépítették Hóra fehér kockaházsorát. A város még ma is körbefogja a kolostor védőfalait.

Az 1800-as évek vége felé rövid időre hírnévre tett szert, amikor a sziget polgárai közül némelyek a Földközi-tenger egyik legnagyobb kereskedelmi flottáját mondhatták magukénak. Közvetve ez a flotta okozta a bevándorlók egy újabb hullámát. Az 1970-es években a világ számos gazdag embere fedezte fel ennek az alapjában véve elfelejtett szigetnek a szépségét és olcsó ingatlanait. Újjáépítették a tengeri kereskedők sok régi impozáns épületét, és ez, valamint az új kikötői létesítmények együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy Pátmosz felkerüljön a turistatérképre.

Pátmosz ez idáig megmenekült a turisták áradatától, mely csaknem tönkretesz más görög szigeteket. Ennek alapvetően az az oka, hogy nincsen repülőtér, és a szerzetesek ragaszkodnak ahhoz, hogy a sziget főként szent helyként maradjon meg.

A történelem és a hagyomány keveredése

A pincér, aki felszolgált nekem, úgy segített abban a szándékomban, hogy felderítsem a szigetet, hogy elirányított a Szkála városa mögötti négyszáz éves macskaköves úthoz, mely egy illatos fenyőerdőn keresztül felvezet János feltételezett barlangjához és a „Szent” János-kolostorhoz is. A város határában frissen felfestett, vészjósló felirat mellett mentem el, melyet vörös festékkel mázoltak egy kőfalra: „Ohi szto 666” (Óvakodj a 666-tól). Ez csak egy a Jelenések félreértett jelképei közül.

Az Apokalipszis-kolostort, melyben a kicsinyke „Szent” Anna-kápolna található, 1090-ben építették annak a barlangnak a bejárata köré, ahol a hagyomány szerint János a látomásait  kapta. Egy magányos asszonyt láttam, amint letérdelt, és odaerősített egy tamát (ajándékot) „Szent” János ikonjához. Az ortodox hívők, akik hisznek abban, hogy az ikon csodákat tud végrehajtani, tamatát ajánlanak fel neki, vagyis emberek, testrészek, házak, sőt autók és hajók kicsi fém hasonmásait. Eszembe jutott, hogy láttam már hasonló, agyagból készült ajándékokat Korinthosz mellett, Aszklépiosznak, az ókori görög gyógyító istennek a szentélyében. Puszta véletlen csupán?

Kulturális emlékek és kéziratok

Amint beléptem a „Szent” János-kolostor udvarára, egy barátságos kis ember tűnt fel a sötét folyosólabirintusból. „Papa Nikosz” (Miklós atya) személyes kitüntetésnek tekintette, hogy megmutathatja a kolostor kincseit a többi turistának és nekem. A kolostor, mely Pátmosz nagy részét birtokolja, egyike Görögország leggazdagabb és legbefolyásosabb kolostorainak.

Átsétáltunk egy hideg, gyertyafüsttől kormos kápolnán, ahol a kolostor alapítójának földi maradványai vannak elhelyezve, majd pedig a Szűz Kápolnáján mentünk keresztül, mely részben az Artemisz-szentély köveiből épült. A múzeumban egy vagyont érő aranyat és ékszert láttunk, melyeket a cárok adományoztak; ezenkívül az I. Alexiosz Komménosz, bizánci császár által aláírt adománylevelet a szigetről, melyet a XI. században kaptak a szerzetesek; valamint Márk evangéliumának egy nagyon szép, hatodik századi töredékét, melyet tinta helyett ezüsttel írtak bíborszínű pergamenre. E töredéken kívül a kolostor bibliai és teológiai kéziratok nagy gyűjteményét őrzi.

A sziget látnivalói

A sziget természeti szépségeknek sincs híján. Szkálától néhány kilométerre délre ősi tengerparti strand kanyarog egy védett öböl mentén. A tengerpart Kallikatszut leszámítva egyhangú és jellegtelen. E név jelentése ’kormorán’, és a strand közepén található, öt-hat emelet magasságú sziklatömbre utal, mely tele van üregekkel, akárcsak egy hatalmas ementáli sajt.

A legjobb módja, hogy megkedveljük Pátmoszt, ha az egész szigetet bebarangoljuk. Talán a forró napon szeretnél sütkérezni Kaszteli ősi akropoliszának feltáratlan romjainál, és hallgatni a távolból hallatszó birkakolompot, és a pásztorok éles füttyszavát. Vagy bizonyos délutánokon, amikor az Égei-tenger felbocsátja fátyolszerű ködét az ég felé, talán szívesen üldögélsz a parton, és nézed, amint a hajók távolodnak a párolgó ködben, mintha csak az ég felé kapaszkodnának.

Az itt töltött utolsó napomon csodaszép vörös naplemente nagyította fel az alant elterülő város képét. Kint az öbölben lámpás halászok készítették elő kis, motor nélküli bárkáikat, melyeket gri-grinek, azaz kiskacsának szoktak nevezni, mivel egy anyahajó mögött eveznek libasorban.

Az egész sziget vörös fényben ragyogott. Hideg szél és magas hullámok dobálták vészesen a gri-griket. Néhány órával később megint megláttam a bárkákat a Pireuszba visszatérő komp fedélzetéről, miközben a komp sebesen siklott el a parttól néhány kilométerre eső halászterületük mellett. A férfiak meggyújtották vakító fényt árasztó lámpásaikat, melyek azt a célt szolgálják, hogy odavonzzák a halakat. Ezen az estén, amíg ők és mögöttük a sziget el nem tűnt a látómezőből, elmémben még mindig a száműzött János képe lebegett, miközben Pátmoszon papírra veti látomásait.

[Lábjegyzet]

[Kép a 27. oldalon]

A „Szent” János-kolostor

[Kép forrásának jelzése a 26. oldalon]

© Miranda 2000