Igyekeztem bölcs döntéseket hozni

GUSTAVO SISSON ELMONDÁSA ALAPJÁN

Nagyon lekötött az úszás, 12 éves koromban mégis elhatároztam, hogy orvos leszek. Körülbelül akkor kezdtem tanulmányozni a Bibliát is, ezért szerettem volna Isten szolgájává válni. Mi lett különböző törekvéseimmel és érdeklődési köreimmel? Össze lehetett őket egyeztetni egymással?

OLIVE SPRINGATE, Jehova Tanúi egyik brazíliai misszionáriusa 1961-ben tanulmányozni kezdte a Bibliát anyával és velem. Apa, aki köztiszteletben álló orvos volt Pôrto Alegrében, ellenezte a dolgot, ezért abbahagytuk a tanulmányozást. De azért Olive tartotta velünk a kapcsolatot, és én végül is felismertem az igazság csengését abban, amit már megtanultam. Akkoriban azonban annyira lefoglalt az úszás, hogy elvonta a figyelmemet a szellemi témákról.

Tizenkilenc éves koromban az úszóegyesületemnél találkoztam egy vonzó, fiatal nővel, akit Vera Lúciának hívtak, és elkezdtem vele találkozgatni. Anya beszélt neki a hitünkről, és Vera Lúcia érdeklődést mutatott. Így hát megkerestem Olive-ot, ő pedig elkezdte tanulmányozni velünk a Bibliát, pedig Vera Lúcia apja ellenezte ezt.

Vera Lúcia folytatta a tanulmányozást, és egyre több bibliai ismeretet szerzett. Sőt, bibliatanulmányozásokat kezdett az úszóegyesületem több dolgozójával. Én pedig elsősorban azzal voltam elfoglalva, hogy a közelgő országos úszóversenyekre eddzek.

Mikor már több mint egy éve tanulmányoztunk, és eljártunk a keresztény összejövetelekre, Vera Lúcia apja sejteni kezdte, hogy a tudtán kívül folyik valami. Egyik nap, amikor hazaértünk az összejövetelről, ott várt ránk, és tudni akarta, hol voltunk. Azt feleltem, hogy egy keresztény összejövetelen voltunk, és lehet, hogy neki nem fontos a vallás, de nekünk élet-halál kérdése. Sóhajtott egyet, és ezt mondta: „Hát, ha élet-halál kérdése, akkor bele kell nyugodnom.” Attól a naptól kezdve megváltozott a magatartása, és bár soha nem lett Jehova Tanúja, de jó barátunkká vált, és társ volt a nehéz időkben.

Döntéseket hozok

Úgy döntöttem, az országos bajnokság után abbahagyom a versenyszerű úszást. De mivel két számban is nyertem, és új brazil rekordot állítottam fel a 400 és az 1500 méteres gyorsúszásban,  meghívást kaptam az 1970-es pánamerikai játékokra, amelyet a kolumbiai Caliban rendeztek meg. Bár Vera Lúcia nem akarta, hogy elmenjek, én mégis elkezdtem edzeni a játékokra.

Caliban jó eredményt értem el, ezért az edzők megkérdezték, hogy edzenék-e az olimpiára. Befejezetlen orvosi tanulmányaimra és a Jehova szándékáról tanult csodálatos igazságokra gondolva teljesen lemondtam róla, hogy úszóként további sikerekre törekedjek. Ettől kezdve gyorsan haladtam előre szellemileg. 1972-ben, a müncheni olimpia évében Vera Lúciával együtt vízben való megkeresztelkedésünkkel jelképeztük, hogy átadtuk magunkat Jehovának. Ezen felbuzdulva anya folytatta a bibliatanulmányozást, és később ő is megkeresztelkedett.

Anya megkeresztelkedése után apa ellenállása fokozódott. Végül felbomlott a családunk, és mivel én még az egyetemre jártam, anya kevés nyugdíjából és a házunk eladásából származó bevételből kellett megélnünk. Emiatt Verával elhalasztottuk az esküvőnket. Igazság szerint azok a kiváló tanulságok, amelyekre apa tanított meg, segítettek nekem olyan döntéseket hozni, amilyeneket végül is hoztam. Apa gyakran mondogatta: „Ne félj másnak lenni!” Meg ezt is: „Nem mindig a többségnek van igaza.” Az egyik kedvenc mondása ez volt: „Az ember annyit ér, amennyit másoknak ad.”

Jehova Tanúja lévén a gyakorlatban is tudtam alkalmazni apa kiváló tanácsát. Ott voltam a halálos ágyánál 1986-ban. Újra barátok lettünk, és tiszteltük egymást. Azt hiszem, büszke volt rám, mert én is orvos lettem, mint ő.

Közben 1974-ben befejeztem orvosi tanulmányaimat. Úgy döntöttem, általános orvos leszek, de ahogy később jobban átgondoltam a dolgot, úgy láttam, többet tudok segíteni keresztény testvéreimnek, ha sebész leszek (Cselekedetek 15:28, 29). Vállaltam hát a feladatot, és a következő három évben sebészi képzést kaptam.

Erőpróbát jelentő jogi csata

Az egyik nagyon szomorú eset, amelyben én is érintve voltam, egy 15 éves Tanú-lánnyal történt, akinek belső vérzése volt. Sápadt volt, és alacsony volt a vérnyomása, de tisztán gondolkodott, és teljesen határozottan eldöntötte, hogy nem fogad el vért. Miután helyreállítottam a vértérfogatát, testüregvizsgálatot hajtottam végre, és lehűtött sóoldattal átmostam az érintett területet, hogy megállítsam a vérzést. Először jobban lett a lány, de 36 órával később, amikor még mindig az intenzív osztályon feküdt, hirtelen újra megindult a vérzés. Az ügyeletes orvos mindent megtett, mégsem tudta megállítani a vérzést, és fenntartani a lány vértérfogatát, így a lány meghalt.

Ekkor az etikai bizottság felfüggesztette a bennlakó szigorló orvosi státusomat, és az ügyemet a körzeti orvosi tanácshoz utalta át. Az orvosetikai kódex három pontjának megsértésével vádoltak, s ezzel veszélybe került a működési engedélyem, vele együtt pedig a megélhetésem is.

Egy bizottság előírta, hogy 30 napon belül adjam be a védekező iratomat. Ügyvédeim a törvényeken és az alkotmányon alapuló érveket készítettek elő, én pedig technikai jellegű védekezésre készültem a helyi kórházi összekötő bizottság segítségével. Ez egy Jehova Tanúiból álló csoport, amely a kórház és a beteg közötti együttműködést igyekszik előmozdítani. A meghallgatáson a vizsgálóbizottság főleg olyan kérdéseket tett föl, amelyek az orvosként és Jehova Tanújaként betöltött helyzetemre vonatkoztak. A védekezésem azonban elsősorban orvosi és tudományos érveken alapult, valamint köztiszteletnek örvendő sebészek beszámolóin.

A bemutatott bizonyíték megerősítette, hogy a beteg nem volt hajlandó elfogadni a vértranszfúziót, és hogy én semmivel sem befolyásoltam őt a döntésében. A meghallgatás során az is bebizonyosodott, hogy a négy orvos közül, akivel a beteg beszélt, egyedül én kezdtem el valamilyen kezelést, amely összeegyeztethető volt a beteg kívánságával és egészségi állapotával.

 Az ügyemet ezután áttették egy olyan bizottsághoz, amelynek plenáris ülésen kellett szavaznia. Tízperces védőbeszédet tartottam, amelyben a korábbi védőiratomhoz hasonlóan kizárólag orvosi szempontokra összpontosítottam. A meghallgatásom után két bizottsági tag elmondta, hogy bár nem alkalmaztam vértranszfúziót, az általam előírt kezelés komoly tudományos alapokon nyugszik. Egy másik orvos azt hangsúlyozta, hogy a vér nélküli kezelés hatékony, és alkalmazásánál kisebb a halálozási arány. Az utolsó tanácstag kijelentette, hogy ebben az esetben nem az a lényeg, hogy a vértranszfúzió jó gyógymód-e vagy sem. A kérdés az, hogy az orvos ráerőltethet-e a betegére egy olyan kezelést, amelyet az nem akar elfogadni, és a tanácstagnak az volt a véleménye, hogy az orvosnak ehhez nincs joga. Így a tanácstagok 12:2 arányú többséggel arra szavaztak, hogy ejtsék az összes vádat, s ezáltal mentsenek fel engem.

Megvédem egy beteg jogait

Egyes orvosi szaktekintélyek bírósági végzéseket szereztek, hogy a Tanú-betegeket rákényszerítsék a vértranszfúzió elfogadására, és ilyenkor néha olyan bizonyítékokat mutattam be a bírósági meghallgatásokon, amelyeknek a segítségével sikerült eltörölni ezeket a végzéseket. Az egyik ilyen esetben egy Tanúnak meg voltak dagadva a nyelőcsövében az erek, és ez súlyos gyomorvérzést okozott. Mire kórházba szállították, már nagyon sok vért veszített: vérének a hemoglobintartalma 4,7 gramm volt deciliterenként. * Először nem kényszerítették, hogy fogadjon el vért, és csak a tüneteit enyhítették.

Aztán, miután a beteg egy hetet töltött a kórházban, meglepetésére egy bírósági tisztviselő látogatta meg, akinél egy transzfúziót előíró rendelet volt. Ekkorra a beteg vérének hemoglobintartalma 6,4 grammra emelkedett deciliterenként, és klinikailag stabilizálódott az állapota. Úgy tűnik, a bíró az első hemoglobinszintre alapozta a döntését, nem a másodikra, amelyik magasabb volt.

A kórházi összekötő bizottság felajánlotta a segítségét. A beteg megkért, hogy vizsgáljam meg. Megvizsgáltam, majd sikerült egy olyan kórházban elhelyeznem őt, ahol vér nélkül tudták kezelni. Ugyanakkor a beteg ügyvédei megtámadták a bírósági végzést, amely szerint vértranszfúziót kell adni a betegnek.

Beidéztek egy meghallgatásra a bírónő elé, és ő a beteg állapotáról kérdezett. A meghallgatás során felhatalmazott, hogy folytassam a beteg kezelését, míg megvitatják a bírósági végzés jogosságát. Az újabb meghallgatás idejére a beteg jobban lett, és kiengedték a kórházból. Amikor újból behívtak tanúskodni, a kórház ügyvédje kihívóan felszólított annak bizonyítására, hogy az általam javasolt kezelési mód tudományos alapokon nyugszik. Kínos helyzetbe hoztam, amikor egy olyan orvosi lap egyik cikkét mutattam be, amelyiket éppen az általa képviselt kórház ad ki, és ez a cikk ilyen kezelést javasolt!

Amikor kimondták az ítéletet, örömmel hallottuk, hogy igazolták az álláspontunkat, amely szerint a vértranszfúzió helyett más orvosi kezelést alkalmaztunk. A kórházat felszólították az összes költség kifizetésére, beleértve a jogi költségeket is. A kórház fellebbezett, de újra elvesztette a pert.

Gondoskodunk a családunkról

Amióta csak Tanú lettem, Vera Lúcia mindig támogatott mint odaadó társ, ügyes feleség és gyermekeink mintaszerű anyja. Hogyan sikerült megbirkóznia minden feladattal: a háztartással és azzal, hogy segítenie kell gondoskodni a gyermekekről, akik most már energikus fiatalemberek? Ez csak azért sikerülhetett, mert mélységesen szereti Jehovát és a keresztény szolgálatot.

Szülők lévén már kiskoruktól tanítottuk gyermekeinket a bibliai tanításokra és alapelvekre. Sűrű időbeosztásunk ellenére minden  évben igyekszünk néhány hónapig részt venni a teljes idejű szolgálatban. Ezenkívül mindent megteszünk, hogy ragaszkodni tudjunk a tervünkhöz, amelyben benne van a Biblia rendszeres olvasása, mindennap egy-egy bibliavers megbeszélése, és az, hogy a keresztény szolgálatban megosztjuk másokkal a hitünket. Mostanában gyakran előfordult, hogy a családunk akár 12 bibliatanulmányozást is vezetett hetente olyanokkal, akik nem Tanúk.

Emellett Vera Lúciával együtt megpróbáljuk bevonni fiainkat a tevékenységeinkbe, de azért tiszteletben tartjuk a személyes ízlésüket. Úgy gondoljuk, három alapvető dolog kell ahhoz, hogy a szülők megfelelően tudjanak gondoskodni a családjukról. Először is, a helyes tanítás, amely Isten Szaván, a Biblián alapul. Másodszor, a jó példa, amely nyilvánvalóvá teszi a gyermekek előtt, hogy szüleikben egészséges istenfélelem van. Harmadszor pedig a jó társaság: mindenféle korcsoporthoz tartozó és társadalmi helyzetű keresztény társasága, akik sokféle képességgel gazdagíthatják a család tagjait. Mi mint házaspár célul tűztük ki, hogy megadjuk a családunknak ezeket a dolgokat.

Visszatekintve arra a közel 30 évre, amióta Jehovát szolgáljuk, a feleségemmel együtt elmondhatjuk, hogy Jehovának köszönhetően kétségkívül a lehető legjobban alakult az életünk, és ő sok örömről és áldásról gondoskodott. Bár nem sikerült eljutnom az olimpiára, de még mindig élvezem, hogy hetente több kilométert úszok. Igaz, hogy orvosként és Jehova Tanújaként különösen zsúfolt lett az életem, de nagyon kielégítőnek érzem, hogy segíthetek keresztény testvéreimnek és testvérnőimnek, hogy a próbák ellenére is kitartsanak Istennek végzett szolgálatukban.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy nem aggódom-e amiatt, hogy Isten új rendszerében, amikor már nem lesz betegség, elvesztem a munkámat. Azt szoktam válaszolni, hogy én leszek az első, aki örömében ugrálni fog, amikor „ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve”, és „nem mondja a lakos: beteg vagyok!” (Ésaiás 33:24; 35:6).

[Lábjegyzet]

[Kép a 15. oldalon]

Éppen műtök egy beteget

[Kép a 15. oldalon]

Vera Lúciával, és a családi tanulmányozásunk