Látogatás „Oroszország legősibb városába”

FELESÉGEMET, Lindát és engem a munkamegbízatásunk szólított Moszkvába 1998 júliusában. Korábban nem voltunk még Oroszországban, és már alig vártuk, hogy megismerjük az országot, annak nyelvét és az embereket.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, felfigyeltem a zöld ötrubeles papírpénz hátulján lévő érdekes metszetre. Egy XIV. vagy XV. századinak tűnő, téglából készült erődöt ábrázolt, mely a folyóra nézett, a háttérben egy szigettel meg egy tóval. A sarokba ez a név volt írva: Novgorod.

Kérdezgettem a moszkvaiakat erről a városról. Mindenki ismerte Novgorodot, de csak egy személy mondta, hogy volt már ott. Megtudtam, hogy a város kevesebb mint 550 kilométerre van Moszkvától, vagyis vonaton egyéjszakányi utazásra Szentpétervár irányába. Feleségemmel úgy döntöttünk, hogy odalátogatunk.

Utazásunk Novgorodba

Mivel korábban már vásároltam jegyet Szentpétervárra, tudtam, hol van a jegyiroda. A vasúti kocsink és fülkénk száma rá volt nyomtatva a jegyünkre. Tavaly szeptemberben kicsivel kilenc óra után érkeztünk a vonatállomásra, és beültünk az ötös számú kocsiban lévő fülkénkbe.

Csikorgást hallottunk, majd az ellenállás miatt lökést éreztünk: nekilódult a szerelvény. Ez így ment egész éjszaka, mivel személyvonaton utaztunk. Megálltunk, néhány perc múlva egy másik vonat süvített el mellettünk. A vonatunk pár percet várakozott a mellékvágányon, miközben az éjszaka csendje fátyolként borult ránk. Majd kiengedték a fékeket. A kocsink eleinte tiltakozott, sóhajtozott és nyögdécselt, de végül követte a vonat többi részét. Ekkor újra elaludtam.

Mielőtt Novgorodba értünk, a vasúti kocsi kalauza kopogtatott az ajtónkon. Az állomás már reggel hét órakor is forgalmas volt. Egy újságosbódénál vásároltunk egy térképet a városról, és megkérdeztük az elárusítót, mennyibe kerül a taxi a szállodánkig. Húsz rubelért (200 forintért) a taxi vezetője elvitt minket a Ladáján a szállodánkba. Átmentünk a metszeten látható Volhov folyón is.

A sofőr elmondta nekünk, hogy ő nem orosz, de a felesége az. Ezért élnek Oroszországban. A hotel recepciósa üdvözölt minket, és még azt is megengedte, hogy elfoglaljuk a szobánkat, bár még csak fél nyolc volt. Ötleteket adott, hogy mit keressünk fel. Sétáltunk egyet a folyó partján, azután megreggeliztünk.

 Láttunk egy parkot, szépen gondozott fűvel és fákkal. A folyóparti sétányt mutatós virágágyások díszítették. Bár voltak turisták — egy időszakosan közlekedő koreai gyártmányú busz érkezett egy turistacsoporttal —, Novgorod nem turistaváros. A legtöbb ember, akit láttunk, orosz volt.

Nem egy helybelitől hallottuk, hogy Novgorod Oroszország legősibb városa. Azt mondják róla, hogy több mint 1100 éves. A város vallási örökségét számtalan régi templom bizonyítja. A térképen Linda huszonöt templomot számolt össze csak a szálloda környékén.

A kremlen belül találtunk egy tornyot — ez nem ugyanaz a Kreml, mint ami Moszkvában található, mivel a kreml orosz szó csupán annyit jelent: ’belső vár’. Egészen a torony tetejéig fel lehetett menni. Öt rubelért (majdnem 60 forintért) megengedték nekünk, hogy felmásszunk a csigalépcsőkön a torony tetejébe. Összehasonlítottam a látványt az ötrubelesen lévő képpel. A fák megnőttek, és tető került a kreml falának sétálóútja fölé. Ám ott volt a képen lévő folyó, a Volhov, valamint ugyanaz a sziget és tó a háttérben. Csupán a folyómedret kotró daru nem volt rajta a metszeten.

Novgorodban töltött második napunk után figyelemre méltó dolgot vettünk észre. Bár a  várost az oroszok kicsinek tartják, lakossága mégis eléri a 250 000-et, és lakói emlékeztek ránk, valamint a velünk kapcsolatos részletekre. A szálloda pincérnője emlékezett rá, hogy előző nap a vendégei voltunk. Emlékezett rá, hogy szeretjük a kávét, s ezért azt hozott nekünk. Azt sem felejtette el, hogy nem kértünk gyümölcslevet, ezért másnap nem kérdezte meg, hogy szeretnénk-e azt inni. Amikor kértük a számlát, Olga — még most is tudom a nevét — mosolygott, és rám nézve ezt mondta: „Ugye a 356-os szoba az önöké?”

Vasárnap több ezer ember lepte el a kremlt, a Volhov feletti gyaloghidat, az utcákat és a sétányt. Linda a gyaloghíd közelében elment pattogatott kukoricát venni egy utcai árustól. Nem fogjátok kitalálni, mi történt! Az árus még emlékezett rá az előző napról.

Amikor újból fel akartunk menni a toronyba, hogy megnézzük a panorámát, a jegyszedő lány ránk mosolygott, és ezt mondta: „Önök itt voltak tegnap is, ugye? Akkor már fizettek tegnap, nem kell még egyszer fizetniük.”

Találkoztunk Daviddel, egy barátunkkal, akit évekkel korábban ismertünk meg New Yorkban. Egy orosz lányt vett feleségül, Aljonát. Most Novgorodban laknak, s Jehova Tanúi gyülekezetében szolgálnak. A Detinyec étterem előtt találkoztunk. Az éttermet a kreml felső részének a falába építették. Még sohasem ettünk olyan finom orosz ételt, mint amilyet ott kaptunk. Ráadásul nem is volt drága. A háromfogásos étel (saláta, leves, főétel, kávé és desszert) úgy 6 dollárba került.

Novgorod olyan város, ahol barátságos emberek élnek, akik emlékeznek ránk, s ahol csodálatos ételeket készítenek. Ezenkívül a városnak elég nagy és változatos a múltja ahhoz, hogy érdekessé tegye a látogatók számára. Mi minden bizonnyal vissza fogunk menni! (Beküldött cikk.)

[Képek a 22–23. oldalon]

Az orosz ötrubeles bankjegy és egy fénykép Novgorodnak ugyanarról a tájáról

[Kép a 23. oldalon]

A kreml a Volhov folyó felől nézve

[Kép a 24. oldalon]

A Volhov folyó fölött ezen a gyaloghídon keltünk át

[Kép a 24. oldalon]

Évszázadokon át a vallás fémjelezte Novgorodot