Leghőbb vágyam az volt, hogy lojális maradjak

OLEKSZIJ DAVIGYUK ELMONDÁSA ALAPJÁN

1947-et írtunk. A színhely: néhány kilométerre a Laszkiv (Ukrajna) nevű falunktól, a lengyel határ közelében. Idősebb barátom, Sztyepan futárként szolgált, és bibliai irodalmat csempészett Lengyelországból Ukrajnába. Egy éjszaka az egyik határőr meglátta, üldözni kezdte és lelőtte. Tizenkét évvel később Sztyepan halála rendkívüli hatással volt az életemre, ahogy ezt a későbbiekben ki is fejtem majd.

AMIKOR 1932-ben megszülettem Laszkivban, a falunkban már tíz család Bibliakutató volt, ahogy Jehova Tanúit akkoriban ismerték. Köztük voltak a szüleim is, akik egészen az 1970-es évek közepén bekövetkezett halálukig nagyszerű példát mutattak a Jehova iránti lojalitásban. Nekem is az volt a leghőbb vágyam egész életemben, hogy lojális maradjak Jehovához (Zsoltárok 18:25, NW [18:26]).

1939-ben, a II. világháború kitörésének az évében, a Szovjetunióhoz csatolták azt a kelet-lengyelországi részt, ahol éltünk. Egészen 1941 júniusáig a szovjetek uralma alatt voltunk, amikor is a németek szállták meg és foglalták el ezt a területet.

A II. világháború idején olykor nehéz időket éltem át az iskolában. A gyermekeket arra tanították, hogy hazafias énekeket énekeljenek, és katonai gyakorlatokban vegyenek részt. Sőt a képzésünk azt is magában foglalta, hogy megtanítottak minket kézigránátok elhajítására. Én azonban nem voltam hajlandó hazafias énekeket énekelni, és katonai képzésben részt venni. Az, hogy már ezekben a korai években megtanultam a Biblián alapuló meggyőződésem mellett kiállni, segített, hogy az elkövetkező években is lojális maradjak Istenhez.

A gyülekezetünk területén annyi ember érdeklődött a bibliai igazság iránt, hogy két úttörőt (ahogy Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit hívják) jelöltek ki hozzánk, hogy segítsenek tanítani ezeket az érdeklődő személyeket. Egyikük, Ilja Fedorovics velem is tanulmányozta a Bibliát, és megtanított arra, hogyan végezzem a szolgálatot. A német megszállás idején Ilját az  egyik náci koncentrációs táborba küldték. Ott halt meg.

Édesapám harca a semlegességért

1941-ben a szovjet hatóságok megpróbálták rávenni apát, hogy írjon alá egy olyan nyilatkozatot, melyben megígéri: anyagilag támogatni fogja a háborút. Apa azt mondta nekik, hogy nem támogathatja a háborúban részt vevő egyik felet sem, és mint az igaz Isten szolgája, szeretne semleges maradni. Apát ellenségnek bélyegezték, és négy év börtönbüntetésre ítélték. De csak négy napot kellett letöltenie. Miért? Mivel a bebörtönzését követő vasárnap a németek megszállták azt a területet, ahol éltünk.

Amikor a börtönőrök meghallották, hogy a németek a közelben vannak, kinyitották a börtön ajtajait, és elmenekültek. Kinn a szovjet katonák a legtöbb rabot agyonlőtték. Apa nem hagyta el azonnal a börtönt, de később barátaink otthonába menekült. Onnan üzent anyának, hogy hozza el a papírjait, melyek igazolják: azért volt börtönben, mert nem akarta a szovjeteket támogatni a háborúban. Amikor apa megmutatta ezeket a németeknek, megkímélték az életét.

A németek tudni akarták mindazoknak a nevét, akik együttműködtek a szovjetekkel. Nyomást gyakoroltak apára, hogy árulja el ezeknek a személyeknek a nevét, de apa nem volt erre hajlandó. Elmagyarázta semleges álláspontját. Tudta, hogy ha bárkit is megnevezne, azt a személyt lelőnék. Így apa semlegessége megmentette mások életét is, és ezek az emberek nagyon hálásak voltak neki.

Földalatti munka

A szovjetek 1944 augusztusában tértek vissza Ukrajnába, és 1945 májusában véget ért a II. világháború Európában. Ezután az úgynevezett vasfüggöny elzárt minket, akik a Szovjetunióban éltünk, a világ többi részétől. Még az is nehéz volt, hogy tartsuk a kapcsolatot a határ túloldalán, Lengyelországban lévő Jehova Tanúival. Bátor Tanúk átlopództak a határon, és néhány értékes Őrtorony folyóirattal tértek vissza. Mivel a határ csupán nyolc kilométerre volt a laszkivi otthonunktól, értesültem róla, milyen veszélyes helyzetekkel néztek szembe ezek a futárok.

Egy Szilveszter nevű Tanú például kétszer megjárta a határt nehézség nélkül. De a harmadik út során észrevették őt a határőrök és az őrkutyák. A katonák rákiáltottak, hogy álljon meg, de Szilveszter futni kezdett, hogy mentse az életét. Csak úgy tudott elmenekülni a kutyák elől, hogy belegázolt egy közeli tóba. Az egész éjszakát a nyakig érő vízben töltötte, elrejtőzve a hosszú nádszálak között. Amikor az őrök végül felhagytak a keresésével, Szilveszter kimerülten hazatámolygott.

Ahogy korábban említettem, Szilveszter unokaöccsét, Sztyepant megölték, miközben megpróbált átjutni a határon. Ám fontos volt, hogy továbbra is kapcsolatban maradjunk Jehova népével. A bátor futárok erőfeszítései által szellemi táplálékot és hasznos irányítást kaptunk.

Az elkövetkező évben, 1948-ban az éjszaka leple alatt megkeresztelkedtem egy kis tóban, mely az otthonunkhoz közel volt. A bemerítésre várók a házunkban találkoztak, de nem tudom, hogy kik voltak jelen, mivel sötét volt, és minden csendben, a legnagyobb titoktartás mellett zajlott. Mi, a keresztelkedésre jelöltek nem beszéltünk egymással. Nem tudom, ki tartotta a keresztelkedési beszédet, ki tette fel a keresztelkedési kérdéseket, miközben a tó mellett álltunk, és azt sem tudom, ki merített alá. Évekkel később, amikor egy jó barátommal az emlékeinkről beszélgettünk, rájöttünk, hogy azon az éjszakán mindketten a keresztelkedők között voltunk!

1949-ben az ukrajnai Tanúk üzenetet kaptak Brooklynból. Arra buzdították őket, hogy kérelmezzék Moszkvában a szovjetunióbeli prédikálómunka törvényesítését. Ezt az iránymutatást követve, elküldtük a kérelmünket a belügyminiszteren keresztül a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének. Ezután Mikola Pjatokát és Ilja Babijcsukot megkérték, hogy menjenek Moszkvába a kormány kérelmünkre adott válaszáért. Ők beleegyeztek ebbe, és azon a nyáron Moszkvába utaztak.

 A tisztviselő, aki fogadta a küldöttséget, meghallgatta, amint a Biblia alapján kifejtették, miért végezzük a munkánkat. Elmagyarázták, hogy munkánk végzésével beteljesítjük Jézus próféciáját: „a királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek” (Máté 24:14). A tisztviselő azonban azt mondta, hogy az állam sohasem fog hivatalosan elismerni minket.

A Tanúk hazatértek, majd elmentek Ukrajna fővárosába, Kijevbe, hogy törvényesen elismertessék az Ukrajnában folyó munkát. Itt is ugyanaz történt: a hatóságok visszautasították a kérésünket. Kijelentették, hogy Jehova Tanúit csak akkor hagyják békén, ha támogatni fogják az államot. Azt mondták, hogy a Tanúknak szolgálniuk kell a hadseregben, és részt kell venniük a választásokon. Újra elmagyaráztuk semleges álláspontunkat, vagyis azt, hogy Urunkat, Jézus Krisztust utánozva, nem lehetünk a világ része (János 17:14–16).

Nem sokkal később Pjatoka és Babijcsuk testvért letartóztatták, vád alá helyezték, és 25 évre elítélték. Ez idő tájt, 1950-ben sok Tanút elhurcoltak a hatóságok. Édesapám is közöttük volt. Huszonöt évre ítélték, és a Szovjetunió keleti határához, a tőlünk csaknem 7000 kilométer távolságra lévő Habarovszkba vitték.

Száműzetés Szibériába

1951 áprilisában a szovjet állam szervezett támadást intézett a nyugati köztársaságokban élő Tanúk ellen — ezek a köztársaságok ma Lettország, Észtország, Litvánia, Moldova, Fehéroroszország és Ukrajna néven ismertek. Abban a hónapban hétezer személyt küldtek közülünk szibériai száműzetésbe, köztük anyát, és engem is. A katonák nem sokat teketóriáztak: éjszaka eljöttek az otthonunkba, és elvittek minket a vasútállomásra. Ott marhavagonokba zártak — körülbelül ötven személyt egy vagonba —, és több mint két hét múlva kiraktak egy Zalarinak nevezett helyen, mely közel van az irkutszki területen lévő Bajkál-tóhoz.

A hóban állva, a fagyos szelet érezve a bőrömön, és fegyveres katonákkal körbevéve azon tűnődtem, mi vár ránk. Hogyan tudok lojális maradni Jehovához ezen a helyen? Hogy ne gondoljunk a hidegre, Királyság-énekeket kezdtünk énekelni. Majd megérkeztek a helyi, állami tulajdonban lévő vállalatok igazgatói. Néhányuk kemény fizikai munkára keresett férfiakat, mások nőket akartak alkalmazni olyan munkákra, mint például az állatok gondozása. Anyát és engem a Tagnyinszka Vízerőmű építési területére vittek.

Amikor megérkeztünk, fából készült barakkok sorát láttuk; ezekben szállásolták el a száműzötteket. Engem traktorvezetőként és villanyszerelőként dolgoztattak, anyát pedig egy gazdaságba küldték. Hivatalosan deportáltnak neveztek minket, nem pedig rabnak. Ezért szabadon mozoghattunk az erőmű közelében, de tilos volt meglátogatnunk a tőlünk úgy 50 kilométerre fekvő, legközelebbi telepet. A hatóságok nyomást gyakoroltak ránk, hogy írjunk alá egy nyilatkozatot, melyben kijelentjük, hogy életünk végéig maradni fogunk. Ez rettenetesen hosszú időnek tűnt nekem, 19 éves fiatalnak, ezért nem írtam alá a dokumentumot. Mégis 15 éven át maradtunk ezen a helyen.

Ott, Szibériában a lengyel határ már nem csupán nyolc kilométerre volt, hanem több mint hatezerre! Mi, Tanúk mindent megtettünk, hogy újra gyülekezetekké szerveződjünk, és férfiakat jelöltünk ki a vezető szerep betöltésére. Eleinte csupán egy-két bibliai kiadványunk volt, melyeket néhány Tanúnak sikerült magával hoznia Ukrajnából. Ezeket kézzel lemásoltuk, és körbeadtuk egymás között.

Hamarosan összejöveteleket kezdtünk tartani. Mivel a többségünk a barakkokban lakott, a legtöbb este össze tudtunk gyűlni. Gyülekezetünk úgy 50 személyből állt, és engem a teokratikus szolgálati iskola vezetésére jelöltek ki. Csak néhány férfi volt a gyülekezetünkben, ezért nők is tartottak tanulóbeszédeket. Ezt az elrendezést Jehova Tanúi gyülekezeteiben más helyeken 1958-tól kezdődően vezették be. Mindenki komolyan vette a megbízatásait, és úgy tekintette az iskolát, mint amivel dicsőíteni lehet Jehovát, és bátorítani a gyülekezet többi tagját.

 Áldásos szolgálat

Mivel olyanok is laktak a barakkjainkban, akik nem voltak Tanúk, nem nagyon múlt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna a hitünkről másoknak, noha ezt szigorúan megtiltották nekünk. A Szovjetunió vezetőjének, Joszif Sztálinnak az 1953-ban bekövetkező halála után javult a helyzetünk. Engedték, hogy nyíltabban beszéljünk másokkal a Biblián alapuló hitnézeteinkről. Az Ukrajnában élő barátainkkal levelezve megtudtuk, hol vannak még Tanúk a környékünkön, azután kapcsolatba léptünk velük. Ez lehetővé tette, hogy a gyülekezeteinket körzetekbe szervezzük.

1954-ben feleségül vettem Olgát, akit szintén Ukrajnából száműztek Szibériába. Az évek során óriási támasz volt nekem Jehova szolgálatában. Olga testvére, Sztyepan volt az, akit 1947-ben megöltek az ukrán—lengyel határon. Később lett egy lányunk, Valentyina.

Olga és én nagyon áldásosnak éreztük a szibériai keresztény szolgálatunkat. Találkoztunk például Georgijjal, egy baptista csoport vezetőjével. Rendszeresen felkerestük, és azokat Az Őrtorony folyóiratokat tanulmányoztuk vele, melyekhez sikerült hozzájutnunk. Georgij hamarosan felismerte, hogy az az igazság, amit Jehova szolgái a Biblia alapján prédikálnak. Több baptista barátjával is tanulmányozást kezdtünk. Micsoda öröm volt, amikor Georgij néhány barátjával együtt megkeresztelkedett, és szellemi testvérünk lett!

1956-ban kijelöltek utazófelvigyázónak, ami szükségessé tette, hogy hetente meglátogassak egy környékbeli gyülekezetet. Egész nap dolgoztam, majd este a motorbiciklimen útnak indultam, hogy meglátogassam az adott gyülekezetet. Másnap kora reggel tértem vissza, és munkába mentem. Mihajlo Szergyinszkij, akit megbíztak, hogy segítsen nekem az utazómunkában, 1958-ban életét vesztette egy közúti balesetben. Szerdán halt meg, de vasárnapig elhalasztottuk a temetését, hogy minél több Tanú el tudjon jönni.

Amikor nagy csoportban útnak indultunk a temetőbe, az Állambiztonsági Bizottság emberei a nyomunkba szegődtek. Egy olyan előadás megtartásával, mely feltárja a Biblián alapuló reménységünket a feltámadásról, a letartóztatás veszélyének tette ki magát az ember. Én mégis arra éreztem késztetést, hogy beszéljek Mihajlóról, és arról, milyen csodálatos jövő vár rá. Noha használtam a Bibliát, az Állambiztonsági Bizottság nem tartóztatott le. Nyilvánvalóan úgy érezték, hogy semmilyen hasznuk sem származna belőle, és már amúgy is jól ismertek, mivel gyakran hívtak „vendégségbe” a parancsnokságukra, mert ki akartak hallgatni.

Egy besúgó elárul minket

1959-ben az Állambiztonsági Bizottság letartóztatott tizenkét Tanút, akik a prédikálómunkát irányították. Több személyt is beidéztek kihallgatásra, többek között engem is. Amikor az én  kihallgatásomra került sor, megdöbbenve hallottam, hogy a tisztviselők bizalmasan kezelt részleteket említenek meg a munkánkkal kapcsolatban. Honnan jutottak ezek a tudomásukra? Kétségkívül volt egy besúgó, valaki, aki sokat tudott rólunk, és aki már egy ideje az államnak dolgozott.

A tizenkét letartóztatott személyt szomszédos cellákba zárták. Megegyeztek abban, hogy egy szóval sem mondanak többet a hatóságnak. Így a besúgónak személyesen is meg kell jelennie a tárgyaláson, hogy vallomást tegyen ellenük. Bár engem nem vádoltak semmivel, elmentem a bíróságra, hogy lássam, mi történik. Amikor a bíró kérdéseket tett fel, a tizenkét férfi néma maradt. Ekkor egy Tanú, Kosztyantyin Poliscsuk, akit már évek óta ismertem, tanúskodott ellenük. A tárgyalás úgy ért véget, hogy néhány Tanút börtönbüntetésre ítéltek. Amikor kimentem a bíróság épületéből az utcára, Poliscsukba botlottam.

— Miért árultál el minket? — kérdeztem.

— Mert már nem hiszek többé — felelte.

— Miben nem hiszel többé? — tettem fel az újabb kérdést.

— Nem hiszek már a Bibliában — válaszolta.

Poliscsuk engem is elárulhatott volna, de a vallomásában nem említette meg a nevemet. Megkérdeztem, hogy miért nem.

— Nem akartam, hogy börtönbe kerülj — magyarázta. — Még mindig bűnösnek érzem magam a feleséged testvére, Sztyepan miatt. Azon az éjszakán, amikor megölték, én küldtem át a határon, s ezt igazán nagyon sajnálom.

Szavai elképesztettek. Mennyire eltorzult a lelkiismerete! Bűntudatot érzett Sztyepan halála miatt, és most mégis elárulta Jehova szolgáit. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam Poliscsukot. Néhány hónappal később meghalt. Mély érzelmi sebeket hagyott bennem az, hogy látnom kellett, amint valaki, akiben éveken át bíztam, elárulja a testvéreinket. De ez a tapasztalat értékes leckét tanított meg nekem: Poliscsuk azért vált hűtlenné, mivel felhagyott a Biblia olvasásával, és elveszítette a Szentírásba vetett hitét.

Mindenképpen elménkben kell tartanunk a tanulságot: Ha szeretnénk lojálisak maradni Jehovához, rendszeresen kell tanulmányoznunk a Szentírást. A Biblia ezt mondja: „őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” Ezenkívül Pál apostol azt mondta a keresztényeknek, hogy vigyázzanak. Miért? „Nehogy bármelyikőtökben is hitetlen, gonosz szív fejlődjön ki valaha azáltal, hogy eltávolodik az élő Istentől” (Példabeszédek 4:23; Héberek 3:12).

Vissza Ukrajnába

Amikor a szibériai száműzetésünk 1966-ban véget ért, Olgával visszaköltöztünk Ukrajnába, a Szokal nevű városba, mely mintegy 80 kilométerre van Lvovtól. Sok tennivalónk volt, mivel mindössze 34 Tanú volt Szokalban és a környező városokban, Cservonohradban és Szosznyivkában. Ezen a területen ma 11 gyülekezet van!

Olga 1993-ban fejezte be hűséges életpályáját. Három évvel később feleségül vettem Ligyiját, aki azóta nagy erő forrása számomra. Ráadásul a lányom, Valentyina és a családja is buzgón szolgálják Jehovát, ami ugyancsak nagy buzdítást jelent nekem. Ám a legnagyobb öröm az, hogy lojális maradtam Jehovához, ahhoz az Istenhez, aki lojálisan bánik velünk (2Sámuel 22:26, NW).

Olekszij Davigyuk 2000. február 18-án, miközben ez a cikk kiadásra készült, elhunyt. Mindvégig lojális maradt Jehovához.

[Kép a 20. oldalon]

Gyülekezetünk, mely Kelet-Szibériában a barakkokban jött össze 1952-ben

[Kép a 23. oldalon]

Teokratikus szolgálati iskolánk 1953-ban

[Kép a 23. oldalon]

Mihajlo Szergyinszkij temetése 1958-ban

[Kép a 24. oldalon]

Feleségemmel, Ligyijával