Az ápolónők létfontosságú szerepe

„Az ápolónő az a személy, aki másokat megerősít, bátorít és véd — az, aki felkészülten tud törődni a betegekkel, sérültekkel és idősekkel” (Nursing in Today’s World​—Challenges, Issues, and Trends).

NOHA az önzetlenség fontos, azért még nem tesz valakit hozzáértő ápolónővé. Ahhoz, hogy valaki jó ápolónővé váljon, kiterjedt képzésre és nagy tapasztalatra van szüksége. Lényeges követelmény, hogy 1-4 vagy még több éven át tanuljon és gyakorlati képzést kapjon. De milyen tulajdonságok tesznek valakit jó ápolónővé? Az Ébredjetek! tapasztalt ápolóknak és ápolónőknek tette fel ezt a kérdést. Íme a válaszaik közül néhány:

„Az orvosok gyógyítanak, az ápolónők viszont törődnek a betegekkel. Ez gyakran megköveteli, hogy megerősítsük azokat a betegeket, akiket mind testileg, mind lelkileg sérülés ér, amikor például tudatják velük, hogy krónikus betegségük van, vagy hogy nemsokára meghalnak. A beteg személy anyjává kell válnunk” (Carmen Gilmartín, Spanyolország).

„Elengedhetetlen, hogy átérezzük a beteg fájdalmát és szenvedését, és segíteni akarjunk. Szükség van kedvességre és hosszútűrésre. Mindig vágynunk kell rá, hogy többet tanuljunk az ápolásról és az orvoslásról” (Hatano Tadasi, Japán).

„Az utóbbi években az ápolónőknek több és több szakmai ismeretre van szükségük. Így hát nagyon lényeges, hogy legyen bennük vágyakozás a tanulás után, és képesek legyenek rá, hogy megértsék azt, amit tanultak. Amikor a helyzet megkívánja, az ápolónőknek gyors döntéseket is kell hozniuk, és gyorsan kell cselekedniük” (Kavane Keiko, Japán).

„Az ápolónőknek melegséget kell árasztaniuk magukból. Toleránsnak és együtt érzőnek kell lenniük” (Araceli García Padilla, Mexikó).

„A jó ápolónőnek szorgalmas tanulónak, figyelmesnek és a szakmájában rendkívül jártasnak kell lennie. Ha az ápolónő nem önfeláldozó, ha az önzés nyomait lehet észrevenni rajta, vagy ha zokon veszi a tanácsot, melyet az orvosi rangsorban fölötte álló ad, akkor sem a betegek, sem a kollégái nem fogják hasznát venni” (Rosângela Santos, Brazília).

 „Több tulajdonság is elengedhetetlen: rugalmasság, tolerancia és türelem. Az ápolónak nyitottnak kell lennie, jól ki kell jönnie a munkatársaival, és el kell fogadnia az orvosi hierarchiát. Ha hatékony szeretne maradni, gyorsan be kell fogadnia új ismereteket” (Marc Koehler, Franciaország).

„Szeretnünk kell az embereket, és vágynunk kell rá, hogy segíteni tudjunk másoknak. Mivel az ápolónők világában nincs helye a tévedéseknek, képesnek kell lennünk megbirkózni az ezzel a gondolattal járó stresszel. Alkalmazkodóképességet várnak el tőlünk, hogy el tudjuk végezni ugyanazt a munkát olyankor is, amikor kevesebb munkatársunk van, s mindezt anélkül, hogy a minőség rovására menne” (Claudia Rijker-Baker, Hollandia).

A gondoskodó ápolónő

A Nursing in Today’s World című könyv kijelenti, hogy „a betegápolás azt jelenti, hogy gondoskodnak valakiről különféle, egészséget érintő helyzetekben. Ezért úgy gondoljuk, hogy az orvostudománynak a beteg gyógyulásában van szerepe, a betegápolásnak pedig a betegről való gondoskodásban.”

Az ápolónő tehát olyan személy, aki gondoskodik a betegről. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy törődést kell mutatnia. A közelmúltban 1200 ápolónak tették fel a következő kérdést: „Mit tekint a legfontosabbnak ápolói munkájában?” A válaszadók 98 százaléka azt mondta, hogy szeretne magas színvonalon gondoskodni a betegéről.

 Az ápolók olykor úgy érzik, hogy nincsenek nagy hasznára a betegeknek. A korábban említett Carmen Gilmartín, akinek 12 éves ápolónői múltja van, ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „Egyszer bevallottam az egyik barátnőmnek, hogy úgy érzem, meg van kötve a kezem, amikor súlyosan beteg személyekről kell gondoskodnom. Úgy gondoltam, hogy a betegek nem mennek többre velem, mint egy »sebtapasszal«. De a barátnőm erre ezt mondta: »Lehet, de ez a ,sebtapasz’ nagyon is hasznos, mivel ha egy személy beteg, rád, egy megértő ápolónőre van leginkább szüksége.«”

Fölösleges mondani, hogy az effajta gondoskodás nagy megterhelésnek teszi ki a napi tíz vagy még több órát dolgozó ápolónőket. Mi indította ezeket a másokról önfeláldozóan gondoskodó személyeket arra, hogy ápolónők legyenek?

Miért lettek ápolónők?

Az Ébredjetek! interjút készített a világ más-más részeiről származó ápolónőkkel, és megkérdezte tőlük, mi indította őket arra, hogy ápolónők legyenek. Itt közlünk a válaszaik közül néhányat.

Terry Weatherson már 47 éve ápolónő. Jelenleg klinikai szakápolóként dolgozik egy manchesteri (Anglia) kórház urológiai osztályán. „Katolikusnak neveltek, és egy katolikus nevelőintézetben tanultam — meséli. — Már kislány koromban elhatároztam, hogy apáca leszek, vagy ápolónő. Vágytam rá, hogy másokat szolgáljak. Ezt elhivatottságnak lehetne nevezni. Ahogy látszik, végül az emberek ápolását választottam.”

A szaitamai (Japán) Macunaga Csiva nyolc éve saját klinikát működtet. Ezt mondja: „Én is ugyanúgy gondolkodtam, ahogy az édesapám: »A legjobb olyan szakmát tanulni, amely alkalmassá teszi az embert arra, hogy egész életében dolgozzon.« Ezért az ápolónői hivatást választottam.”

A tokiói Kotani Ecuko főnővérnek már 38 éves ápolónői tapasztalata van. „Amikor még iskolába jártam, édesapám elájult, és sok vért veszített — meséli. — Elnéztem aput a kórházban, és eldöntöttem, hogy ápolónő leszek, hogy a jövőben segíteni tudjak a betegeknek.”

Másokat a saját betegségük alatt szerzett tapasztalataik ösztönöztek. Eneida Vieyra mexikói nővér elmondja: „Amikor hatéves voltam, két hétre kórházba kerültem hörghuruttal. Ekkor döntöttem el, hogy ápolónő szeretnék lenni.”

Egyértelmű, hogy az ápolónői hivatás óriási önfeláldozást kíván meg. Vizsgáljuk meg alaposabban ennek a nemes hivatásnak a nehézségeit és az örömeit.

Az ápolói hivatásból fakadó örömök

Milyen örömei vannak a betegápolásnak? A válasz azon múlik, hogy a személy melyik területen gyakorolja az ápolói hivatást. A szülésznők például minden egyes sikeres szülés után úgy érzik, mintha ajándékot kaptak volna. „Nagyszerű érzés világra segíteni egy egészséges kisbabát,  akinek a fejlődését nyomon követtem” — magyarázza egy holland szülésznő. A szintén hollandiai Jolanda Gielen-Van Hooft ezt mondja: „A gyermekszülés az egyik legcsodálatosabb dolog, melynek egy pár — és egy egészségügyi dolgozó — a részese lehet. Ez egy csoda!”

A Dreux-ból (Franciaország) származó Rachid Assam aneszteziológiai szakasszisztens a negyvenes éveinek elején jár. Miért szereti a hivatását? „A megelégedettség miatt, hogy hozzájárulhatok egy műtét sikeréhez, és hogy olyan lenyűgöző szakterületen dolgozhatok, mely állandóan fejlődik” — mondja. A szintén francia Isaac Bangili kifejtette: „Megérinti a szívemet, amikor a betegek és a hozzátartozóik köszönetet mondanak. Különösen jólesik ez vészhelyzetek után, amikor sikerül  visszahoznunk egy olyan beteget az életbe, akit reménytelen esetnek tartottunk.”

Egy ilyen köszönetnyilvánítást küldtek el a korábban említett Terry Weathersonnak. „Szeretném megragadni az alkalmat, hogy újra megemlítsem, milyen megnyugvást nyertünk nyugalmat árasztó jelenlétéből, melyre mindig számíthattunk Charles betegsége idején. Kedvessége fénylő világosság volt, és szikla, melyből erőt meríthettünk” — írta egy özvegy.

Szembenézve a nehézségekkel

A betegápolás örömeivel számos nehézség jár együtt. Itt nincs helye a tévedéseknek! Akár gyógyszerek beadásáról, vérvételről, intravénás eszköz bekötéséről vagy csupán a beteg megmozdításáról van szó, az ápolónőnek rendkívül óvatosnak kell lennie. Nem engedhet meg magának baklövést — ez különösen igaz azokban az országokban, ahol megszokott a pereskedés. Ám olykor az ápolónők nehéz helyzetbe kerülnek. Tegyük fel például, hogy az ápolónő úgy érzi, az orvos rossz gyógyszert írt elő a betegnek, vagy olyan utasítást adott, mely nincs a beteg javára. Mit tehet ilyenkor? Kérdőjelezze meg az orvos döntését? Ehhez bátorságra, tapintatra és diplomáciai érzékre van szükség. Ráadásul ez a lépés még némi veszélyt is rejt magában. Sajnos néhány orvos nem fogadja szívesen azok javaslatát, akikre mint alárendeltjeire tekint.

Mit jegyzett meg ezzel kapcsolatban néhány ápolónő? A wisconsini (USA) Barbara Reineke, aki 34 éve ápolónő, ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „Az ápolónőnek bátornak kell lennie. Először is törvényesen ő felelős azért, hogy milyen gyógyszereket ad be a betegeknek, és milyen kezelésben részesíti őket, csakúgy, mint azért a kárért, melyet ezekkel okoz. Képesnek kell lennie arra, hogy nemet mondjon egy orvosi utasításra, ha úgy érzi, hogy annak teljesítésére a hatásköre  nem terjed ki, és ha úgy véli, hogy az utasítás nem helyes. A betegápolás ma már nem ugyanaz, mint ami Florence Nightingale napjaiban vagy akár 50 évvel ezelőtt volt. Ma az ápolónőnek fel kell ismernie, mikor mondjon nemet az orvosnak, és mikor ragaszkodjon hozzá, hogy az orvos nézze meg a beteget, akár még az éjszaka kellős közepén is. Ha pedig téved, nem szabad érzékenyen reagálnia az orvos gúnyolódására.”

Egy további nehézség, mellyel az ápolónők szembekerülnek, a munkahelyen tapasztalható erőszak. Egy dél-afrikai köztársasági beszámoló szerint az ápolószemélyzetről „tudvalevő, hogy fokozottabban ki van téve a durva bánásmód és az erőszak veszélyének a munkahelyén. Valójában nagyobb valószínűséggel támadják meg az ápolókat munka közben, mint a börtönőröket vagy a rendőröket, s az ápolók 72 százaléka nem érzi védve magát a támadásoktól.” Hasonló helyzetről számolnak be Nagy-Britanniában is. Itt egy nemrégiben készült közvélemény-kutatásban a megkérdezett ápolók 97 százaléka azt mondta, hogy ismer olyan ápolót vagy ápolónőt, akit tettlegesen bántalmaztak az előző évben. Mi az oka az erőszaknak? Gyakran olyan betegekkel van gond, akik kábítószereznek, alkoholt fogyasztanak, stresszes állapotban vannak vagy bánkódnak.

Az ápolónőknek a stressz okozta kiégettséggel is meg kell küzdeniük. Ennek egyik oka, hogy nincs elegendő ápolónő. Ha egy lelkiismeretes ápolónőnek túl sok a munkája, s emiatt nem tud kielégítően gondoskodni a betegekről, annak hamarosan stressz lesz a következménye. Úgy tűnik, hogy csupán még nagyobb feszültséghez vezet, ha a munkaidőben tartható szünetek kiiktatásával és túlórázással próbálják orvosolni a helyzetet.

Világszerte sok kórház küzd munkaerőhiánnyal. „Kevés az ápolónő a kórházainkban — derül ki a madridi Mundo Sanitario című folyóirat egyik beszámolójából. — Az ápolónők szerepének a fontosságát mindenki felismeri, akinek egészségügyi ellátásra van szüksége.” Akkor mi az oka ennek a munkaerőhiánynak? Az a kényszer, hogy pénzt kell megtakarítani! Ugyanez a beszámoló kijelentette, hogy a madridi kórházakban a szükségesnél 13 000-rel kevesebb betegápolásra szakosodott személy van.

A stressz egy további oka, hogy a műszakok gyakran túl hosszúak, a bérek pedig túl alacsonyak.  A The Scotsman című újság megállapítja: „Az Unison nevű szakszervezet szerint a megélhetése érdekében öt brit ápolónőből több mint egy másodállást vállal, és ugyanez igaz a szakasszisztensek egynegyedére is.” Négy ápolónőből három úgy érzi, hogy nincs kellően megfizetve. Ennek következtében többen fontolgatják, hogy otthagyják a hivatásukat.

Sok minden hozzájárul még ahhoz, hogy az ápolónők munkája stresszes legyen. Az alapján, amit az Ébredjetek!-nek mondtak a világ különböző részein élő ápolónők, kiderült, hogy a betegek halálának lesújtó hatása lehet. Magda Souang, egyiptomi származású ápolónő Brooklynban (New York) dolgozik. Amikor megkérdeztük tőle, mi nehezíti meg a munkáját, ezt válaszolta: „Tíz éven belül legalább harminc halálos beteg halálát kellett végignéznem, olyanokét, akiket gondosan ápoltam. Ez felemészti az ember erejét.” Nem csoda, hogy egy forrásmű ezt mondja: „Ha az ember folyamatosan haldokló betegekkel foglalkozik, az rettenetesen lemerítheti a személyes erőforrásait.”

Az ápolónők jövője

A technika fejlődése és befolyása növeli a nyomást a betegápolásban. A feladat az, hogy összhangba hozzák a technikát az emberi természettel, vagyis hogy emberségesen bánjanak a betegekkel. Sohasem lesz olyan gép, amely pótolni tudná az ápolónő odafigyelését és könyörületét.

Egy folyóirat leszögezi: „A betegápolás olyan hivatás, amely mindig is létezni fog . . . Ameddig az emberiség létezik, mindig szükség lesz gondoskodásra, könyörületre és megértésre.” Azok, akik a betegeket ápolják, kielégítik ezeket a szükségleteket. Ám még nagyobb okunk van rá, hogy derűlátók legyünk egészségügyi kérdésekben. A Bibliából kiderül, hogy eljön majd az az idő, amikor senki sem mondja: „beteg vagyok!” (Ézsaiás 33:24). Az Isten által megígért új világban nem lesz szükség orvosokra, ápolónőkre és kórházakra (Ézsaiás 65:17; 2Péter 3:13).

A Biblia azt is megígéri, hogy „Isten . . . letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak” (Jelenések 21:3, 4). Ám addig is hálásnak kell lennünk a világ több millió ápolónőjének a figyelméért és áldozataiért. Ezek nélkül a személyek nélkül sokkal kellemetlenebb lenne a kórházi tartózkodás, ha nem lenne egyenesen lehetetlen. Mennyire helyénvaló tehát a kérdés: „Ápolónők — Mihez kezdenénk nélkülük?”

[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]

Florence Nightingale — A modern betegápolás úttörője

Florence Nightingale 1820-ban született Olaszországban gazdag angol szülők gyermekeként. A szülei mindig a tenyerükön hordozták őt. A fiatal Florence visszautasította azokat a házassági ajánlatokat, melyeket kapott, s egészségügyi és szegénygondozással kapcsolatos tanulmányokat folytatott. Nem törődve a szülői ellenállással, Florence elfogadott egy nővérképző állást Kaiserswerthben, Németországban. Később Párizsban tanult, és 33 évesen egy Londonban működő női kórház felügyelője lett.

De a legnagyobb erőpróbával akkor nézett szembe, amikor önként jelentkezett, hogy sebesült katonákat ápoljon a Krím félszigeten. Ott ő és 38 ápolónőből álló csoportja megtisztított egy patkányoktól hemzsegő kórházat. A feladat ijesztő volt, mivel eleinte nem volt szappan, lavór, törölköző, és nem volt elég ágy, matrac és kötszer. Florence és csapata megbirkózott a nehézségekkel, s a háború végére világraszóló reformokat hajtott végre a betegápolásban és a kórházi ügyintézésben. 1860-ban a londoni Szent Tamás kórházban megalapította a Nightingale Nővérképző Iskolát — ez volt az első nem vallási jellegű nővérképző iskola. Florence sok éven át, egészen az 1910-ben bekövetkezett haláláig ágyhoz volt kötve a betegsége miatt. Ám továbbra is írt könyveket és rövidebb műveket, így próbálva javítani az egészségügyi ellátás színvonalán.

Némelyeknek nem tetszik a Florence Nightingale-ről kialakult kép, amely nagy emberbarátnak mutatja be őt. Egyesek úgy érvelnek, hogy másoknak is legalább annyi érdemük van a betegápolás fejlődésében, mint neki. Még a hírnevéről is szenvedélyes viták folynak. Az A History of Nursing című könyv szerint néhányan azt állítják, hogy Florence „heves vérmérsékletű, önkényeskedő, makacs, lobbanékony és uralkodni vágyó személy volt”. A könyv utal arra is, hogy másokat viszont bámulatba ejtett „éleselméjűsége, bája, megdöbbentő életereje és a személyiségében megmutatkozó ellentmondások”. Bármilyen volt is az igazi jelleme, egy biztos: betegápolási és kórház-igazgatási módszerei elterjedtek számos országban. Úgy tekintenek rá, mint a ma ismert ápolónői hivatás úttörőjére.

[Kép]

A Szent Tamás kórház, miután Nightingale megalapította nővérképző iskoláját

[Forrásjelzés]

Courtesy National Library of Medicine

[Kiemelt rész/kép a 8. oldalon]

Az ápolók képesítései

Egyetemi végzettségű diplomás ápoló: Olyan személy, aki a legmagasabb szintű egészségügyi képzést kapja az ápolás tudományában.

Főiskolai végzettségű diplomás ápoló: A főiskolai oklevél birtokában ezek az ápolók a munkájukat az orvos partnereként részben teljes önállósággal, részben az orvos utasításai alapján, részben pedig mint az orvos segítői végzik.

Szülésznő: Olyan személy, aki két tudományágban, az ápolásban és a szülészetben képzett.

Klinikai szakápoló: Regisztrált ápoló, akinek magas szintű tudása, gyakorlata és hozzáértése van az ápolás egy speciális szakterületén.

Ápoló: Képzett nővér, aki az érettségi bizonyítvány megszerzése után két– vagy hároméves iskolát végez el, így az ápolási tevékenység végzésére hivatalosan feljogosított.

Gyakorló ápoló: Egészségügyi szakiskolát, illetve szakközépiskolát végzettek tartoznak ebbe a csoportba. Általános ápolói és asszisztensi végzettséget kapnak.

[Forrásjelzés]

UN/J. Isaac

[Kiemelt rész/képek a 9. oldalon]

A többséget képviselik az egészségügyben

1999 júniusában az Ápolók Nemzetközi Tanácsának centenáriumi kongresszusán dr. Gro Harlem Brundtland, az Egészségügyi Világszervezet főigazgatója ezt mondta:

„Az ápolók mint kulcsfontosságú egészségügyi szakemberek, különleges helyzetüknél fogva szószólói lehetnek bolygónk egészségének . . . Az ápolók és a szülésznők a legtöbb nemzeti egészségügyben a teljes szakdolgozói létszám 80 százalékát teszik ki, így igen erőteljes és befolyásos tömeget képviselnek a XXI. században megvalósításra váró »Egészséget mindenkinek« program változtatásainak kieszközlésében. Hozzájárulásuk ténylegesen lefedi az egészségügy teljes spektrumát . . . Önök bármely egészségügyi szektoron belül a többséget képviselik.”

Mexikó korábbi elnöke, Ernesto Zedillo Ponce de León egy beszédében különösen megdicsérte a mexikói ápolónőket: „Nap nap után önök mindannyian . . . a legjobb tudásukat adva, kötelezettséget vállalva, másokat szolgálva igyekeznek megőrizni és helyreállítani a mexikóiak egészségét. Nap mint nap gondoskodnak azokról, akiknek nem csupán a szakmai segítségükre van szükségük, hanem a vigasztalásukra is, melyet kedvesség, elkötelezettség és mélységes emberség jellemez . . . Önök vannak a legtöbben egészségügyi intézményeinkben . . . Ápolószemélyzetünk munkája nélkülözhetetlen az emberi életek megmentéséhez, gyermekek beoltásához, egészségről szóló előadások megtartásához, betegek meggyógyításához. Önök ott segédkeznek minden szülésnél, figyelnek a betegekre, és hathatós segítséget nyújtanak nekik.”

[Forrásjelzés]

UN/DPI Photo by Greg Kinch

UN/DPI Photo by Evan Schneider

[Kiemelt rész/kép a 11. oldalon]

Egy értékelő orvos

Dr. Sandeep Jauhar, a New York-i Presbiteriánus Kórház munkatársa elismeri, hogy sokkal tartozik a gyakorlott ápolónőknek. Egy nővér tapintatosan meggyőzte őt, hogy egy haldokló betegnek több morfiumra van szüksége. Az orvos ezt írta: „A jó nővérek tanítják is az orvost. Azok a nővérek, akik olyan specializálódott osztályokon dolgoznak, mint az intenzív osztály, a kórház legjobban képzett szakemberei közé tartoznak. Amikor orvostanhallgató voltam, megtanították nekem, hogyan kell betenni a katétert, és hogyan kell beállítani a lélegeztetőgépet. Elmondták, melyik gyógyszer használatát jobb kerülni.”

Így folytatja: „Az ápolónők lényegbevágóan fontos lelki támaszt nyújtanak a betegeknek, mivel ők vannak velük a legtöbbet . . . Ritkán cselekszem gyorsabban, mint amikor egy nővér, akiben megbízok, azt mondja nekem, hogy azonnal meg kell néznem a beteget.”

[Kép a 7. oldalon]

„Vágytam rá, hogy másokat szolgáljak” (Terry Weatherson, Anglia).

[Kép a 7. oldalon]

„Elnéztem aput a kórházban, és eldöntöttem, hogy ápolónő leszek” (Kotani Ecuko, Japán).

[Kép a 7. oldalon]

„A gyermekszülés az egyik legcsodálatosabb dolog, melynek [egy szülésznő] a részese lehet” (Jolanda Gielen-Van Hooft, Hollandia).

[Kép a 8. oldalon]

A szülésznőknek nagy öröm és megelégedettség forrása, hogy gyermekszüléseknél segédkezhetnek