Hitpróba Lengyelországban

JAN FERENC ELMONDÁSA ALAPJÁN

IFJÚ gyermek voltam még, amikor dúlt a II. világháború. Jól emlékszem az egyik nagybátyámra, aki Jehova Tanúja volt. Eljárt hozzánk, és olvasott nekünk a Bibliából. Szüleim nem mutattak érdeklődést, viszont a fivérem, Józef, Janina nevű nővérem és én nagyon is érdeklődtünk eziránt. Hamarosan mindannyian keresztelkedéssel szimbolizáltuk Jehovának tett önátadásunkat. Keresztelkedésemkor még csak 14 éves voltam.

Szüleink megfigyelték, milyen jó hatása van a Biblia tanulmányozásának az életünkre, így ők is kezdtek figyelmet szentelni az igazságnak. Amikor édesapám felismerte, hogy a Biblia elítéli a bálványimádást, ezt mondta: „Ha Isten Szava ezt mondja, akkor a papok tudatlanságban tartottak bennünket. Fiam, vedd le az összes képet a falról, és dobd ki őket!” Körülbelül két évvel később a szüleim megkeresztelkedtek. Halálukig hűségesen szolgálták Jehovát.

Jönnek a nehézségek

Jehova Tanúira a háború véget értével nehéz idők vártak. Például az Állambiztonsági Hivatal razziát tartott a łódzi hivatalban, és az ott dolgozókat letartóztatta. Lengyelország keleti részén a Nemzeti Fegyveres Erők gerillái, a katolikus papság befolyására, brutális támadást indítottak Jehova Tanúi ellen. *

Körülbelül ekkor történt az is, hogy a kommunista hatóságok visszavonták a korábbi engedélyüket, hogy megtarthatjuk a kongresszusainkat. A már folyamatban lévő kongresszusainkat pedig megpróbálták félbeszakítani. A fokozódó ellenállás csak növelte azon elhatározásunkat, hogy folytatjuk az Isten Királyságáról szóló prédikálást. 1949-ben jóval több mint 14 000 Tanúról adtunk jelentést Lengyelországban.

Nem sokkal ezután Jehova Tanúinak egy teljes idejű szolgája lettem — úttörőszolgálatot végeztem. Első megbízatási területem mintegy 500 kilométerre volt az otthonomtól. Idővel azonban kineveztek utazófelvigyázónak Lublintól keletre, mely nem volt messze szüleim lakóhelyétől.

Letartóztatás és üldözés

A kommunista hatóságok azzal a váddal, hogy kémkedek az Egyesült Államoknak, 1950 júniusában letartóztattak. Egy nyirkos pincébe vetettek. Éjszaka egy rendőr elvitt kihallgatásra. „Az a vallásos társaság, amelyhez tartozik, egy szekta, és az államunk ellensége — mondta. — Bizonyítékunk van rá, hogy a maguk hivatala az amerikai hírszerzésnek dolgozik. A testvérei már beismerték, hogy beutazták az országot, és adatokat gyűjtöttek a katonai létesítményekről és gyárakról.”

Ezek a vádak persze teljesen hamisak voltak. Ennek ellenére a rendőr azt tanácsolta nekem, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, melyben megtagadom azt a szervezetet, amelyet a rendőr „a maguk gyalázatos szervezetének” nevezett. Újra meg újra megpróbált rávenni, hogy aláírjam. Még arra is megpróbált rábírni, hogy írjam le mindazon Tanúknak a nevét és címét, akiket ismerek, és azoknak a helyeknek a címét, ahol a kiadványainkat szétosztják. Erőfeszítései hiábavalók voltak.

Ezután a rendőrök egy bunkósbottal eszméletlenre vertek. Majd vízzel fellocsoltak, hogy visszanyerjem az eszméletemet, utána pedig folytatódott a  kihallgatás. Következő éjszaka kegyetlenül verték a sarkamat. Hangosan könyörögtem Istenhez, hogy adjon nekem erőt a kitartáshoz. Úgy érzem, Isten megadta ezt nekem. Ezek az éjszakai kihallgatások majdnem egy éven át rendszeresen lezajlottak.

A börtönből 1951 áprilisában engedtek szabadon, de sok Tanú akkor még mindig börtönben volt. Elmentem egy felelős Tanúhoz, és új megbízatást kértem tőle.

— Nem félsz, hogy újra letartóztatnak? — kérdezte.

— Most még inkább eltökéltem magamban, hogy ott szolgálok, ahol nagyobb a szükség — válaszoltam.

Újból utazófelvigyázóként tevékenykedtem, később pedig megkértek, hogy szervezzem meg a kiadványaink nyomtatását és szétosztását Lengyelországban.

Akkoriban Az Őrtorony sokszorosításához kezdetleges sokszorosítógépeket és viaszbevonatú stencillapokat használtunk. Alacsony színvonalon tudtunk csak nyomtatni, és nagyon drága volt a papír, melyből abban az időben csak korlátozott mennyiség állt a rendelkezésünkre. A sokszorosítást félreeső helyeken kellett elvégezni, például istállókban, pincékben és padlásokon. Akiket felfedeztek, azok börtönbüntetést kaptak.

Emlékszem egy kiszáradt kútra, melynek jó hasznát vettük. A falában, mintegy 10 méter mélyen a föld alatt egy nyílás vezetett egy kis szobába, ahol a folyóiratokat sokszorosítottuk. Hogy odajussunk, egy kötélen kellett leereszteni bennünket. Egyik nap egy nagy favödörben eresztettek le a kútba, és hirtelen elszakadt a kötél. A kút aljába zuhantam, és eltört a lábam. Egy ideig kórházban feküdtem, majd újra a sokszorosítógép mellett voltam.

Körülbelül ekkor történt, hogy találkoztam Danutával, egy buzgó testvérnővel, aki úttörőmunkát végzett. 1956-ban összeházasodtunk, és a következő négy évben együtt szolgáltunk Lengyelország középső részén. 1960-ban már két gyermekünk volt, és úgy döntöttünk, hogy Danuta abbahagyja a teljes idejű szolgálatot, hogy a gyermekeket tudja nevelni. Nem sokkal ezután engem újra letartóztattak, és ez alkalommal egy patkányokkal teli cellába tettek. Hét hónappal később kétévi börtönbüntetésre ítéltek.

Börtönbüntetések

A bydgoszczi börtönben több mint 300 rab volt, és imádkoztam Jehovához, hogy hadd tudjam megosztani a Királyság-üzenetet a tiszta szívű emberekkel. Beszéltem a börtön igazgatójával, és említettem neki, hogy szívesen lennék a borbély. Meglepetésemre beleegyezett ebbe. Hamarosan én borotváltam a rabokat, levágtam a hajukat, és tanúskodtam azoknak, akik úgy tűntek, szívesen fogadják ezt.

Az a rab, aki velem együtt dolgozott borbélyként, hamarosan kedvezően reagált az üzenetre, amiről beszélgettünk. Sőt kezdte megosztani  másokkal azt, amit megtanult a Bibliából. A börtön igazgatója hamarosan azt parancsolta, hogy ne terjesszük tovább az általa „bomlasztó propagandának” nevezett üzenetet. Borbélytársam szilárdan kitartott. Ezt mondta: „Régebben loptam, most már nem. Egykor rabja voltam a nikotinnak, most viszont már nem dohányzom. Megtaláltam életem célját, és Jehova Tanúja akarok lenni.”

Amikor szabadon engedtek, Poznañba küldtek, hogy felügyeljek egy „pékségben” — így hívtuk titkos nyomdáinkat. Az 1950-es évek végére a nyomtatásunk sokat fejlődött. Megtanultuk, hogyan kell kicsinyíteni az oldalakat fényképészeti eljárásokkal, ami mérföldkőnek számított a technikánkban, valamint azt is, hogy hogyan kell működtetni a Rotaprint ofszetnyomó gépeket. 1960-ban elkezdtük a könyvek nyomtatását és kötését is.

Röviddel ezután az egyik szomszéd feljelentett bennünket a tevékenységünk miatt, így újra letartóztattak. 1962-ben szabadultam, és utána arra kaptam megbízást, hogy többekkel együtt Szczecinben szolgáljak. Indulás előtt azonban kaptunk egy utasítást, hogy inkább Kielcébe menjünk — azt hittük, hogy ezt az új irányt lojális keresztény testvéreinktől kaptuk. Ott azonban letartóztattak bennünket, és újra másfél évig tartó börtönbüntetésre ítéltek. Olyan szélhámos emberek árultak el minket, akik a szervezethez tartoztak. Idővel megtudtuk, kik voltak ezek, és el lettek távolítva közülünk.

Mikor végül szabadon engedtek a börtönből, arra jelöltek ki, hogy egész Lengyelországban felvigyázzam a nyomtatási munkákat. 1974-ben, miután tíz évig elkerültük azt, hogy leleplezzenek minket, Opolében rám találtak. Nem sokkal ezután a zabrzei börtönbe küldtek. „Püspöki állása ezennel véget ért — mondta a börtön igazgatója. — Ha folytatja propagandája terjesztését, a magánzárkában fog kikötni.”

Prédikálás a börtönben

Persze az Isten szolgájaként végzett munkám korántsem ért véget. Sőt két személlyel, akik együtt voltak velem a börtönben, elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. Végül olyannyira előrehaladtak, hogy a börtön egyik nagy kádjában megkereszteltem őket.

Más rabok is kedvezően reagáltak a prédikálásunkra, és 1977 áprilisában összejöttünk, hogy megtartsuk Krisztus halálának emlékünnepét (Lukács 22:19). Két hónappal ezután, 1977 júniusában szabadon engedtek, és többé nem tartóztattak le.

A hatóságok akkor már toleránsabban tekintették a munkánkat. Kétségtelen, hogy Jehova Tanúi Vezető Testületének tagjai nagyban hozzájárultak ehhez a látogatásaikkal. 1977-ben közülük hárman különböző városokban beszéltek a felvigyázókkal, úttörőkkel és olyan Tanúkkal, akik már régóta az igazságban voltak. Az ezt követő évben kettőjük udvariassági látogatást tett az Állami Egyházügyi Hivatalnál. De csak 1989-ben oldották fel a munkánkra vonatkozó betiltást. Jelenleg mintegy 124 000 Tanú tevékenykedik Lengyelországban.

A rossz egészségi állapota miatt Danuta az utóbbi években már nem tud velem jönni, de buzdít engem, és azt szeretné, ha folytatnám a gyülekezetek meglátogatását. Örökké hálás leszek neki azért, hogy megerősített, amikor oly sokszor a börtönben voltam.

Az 50 évvel ezelőtti elhatározásom, hogy Jehova Istent szolgálom, mindenképp helyes döntés volt. Nagy örömet találok a neki végzett teljes szívű szolgálatban. Feleségemmel mi is tapasztaltuk, hogy milyen igazak az Ézsaiás 40:29-ben feljegyzett szavak, melyek azt mondják, hogy Jehova „erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja”.

[Lábjegyzet]

[Képek a 20. oldalon]

A kiadványok nyomtatásához sokszorosítógépet, később pedig egy Rotaprint ofszetnyomó gépet használtunk

[Képek a 21. oldalon]

Feleségem, Danuta és én