Az amazonasi erdő kizöldül

AZ ÉBREDJETEK! BRAZÍLIAI ÍRÓJÁTÓL

A VILÁG az 1990-es években több millió hektárnyi természetes erdőt veszített el évente, számolt be az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete. Egyedül Brazíliában az Amazonas vidékén a berregő láncfűrészek és a sistergő tüzek az esőerdőből Németország területénél nagyobb részt változtattak már át puszta legelővé. Az érintetlen lombkoronatenger helyett azt láthatjuk, hogy az erdő egybefüggő koronája közé most gyomnövényekkel gyéren borított, repedezett, agyagos területek és napperzselte fatönkök fedte vidékek ékelődnek.

Jóllehet ez a folyamatos erdőpusztítás ijesztő, mégis van reménysugár. Egy ígéretes program már némi eredményt tud felmutatni. Ezt a programot agroerdészetnek hívják, és az egyik forrásmunka szerint ez „egy olyan módszer, amely során a fák termesztését ökológiailag . . . nem kifogásolható módon gabonanövények termesztésével vagy legelők megművelésével kombinálják”. Hogyan működik az agroerdészet? Mit ért már el? Milyen lehetőségeket kínál a jövőre? Hogy ezt megtudjuk, az Ébredjetek! ellátogatott a brazíliai Amazonas állam fővárosában, Manausban lévő Amazónia-kutató Nemzeti Intézetbe (INPA).

Az elszomorító menekülés

Az INPA Agronómiai Osztályán dolgozó Johannes van Leeuwen holland agronómus az elmúlt 11 évben az Amazonas vidékén élő földművesekkel dolgozott. Először azt nézzük meg, hogyan került az amazonasi erdőbe sok földműves. A Brazília középső és déli részén alkalmazott, gépesített nagyüzemi mezőgazdaság kezdte megfosztani a kisgazdálkodókat a földjüktől és megélhetésüktől, és ők ezért elvándoroltak. Más földművesek, akik jutát termesztettek, melyet durva vászonból készült zsákok készítésére alkalmaznak, azt látták, hogy megélhetésük megszűnik, amint ezeket a zsákokat  műanyagzsákok váltják fel. Megint mások, akik aszály sújtotta vidékeken éltek, arra kényszerültek, hogy elmenjenek onnan termékenyebb föld után nézni. De hova mehettek? Amikor hallottak arról, hogy földet, lakóhelyet és termőföldet ígérnek nekik az Amazonas vidékén, egy új úton haladtak, amely az esőerdőbe vezetett.

A földművesek azonban hamar rájöttek arra, hogy olyan területen telepedtek le, ahol heves esőzések vannak, magas a páratartalom, az éghajlat forró, a talaj pedig rossz minőségű. Kettő-négy éven belül a talaj teljesen kimerült, és ugyanaz a gond merült fel, mint azelőtt: szegény emberek éltek rossz termőképességű földön. A kétségbeesett földművesek úgy oldották meg a nehézséget, hogy még több erdőterületet tüntettek el, hogy mezőgazdasági földhöz jussanak.

Igaz, hogy főképp nem a kisgazdák okozzák az amazonasi erdő pusztulását. Nagy szarvasmarhatelepek, mezőgazdasági ipar, bányászat, fakitermelő ipar és a vízerőművekhez szükséges gátak építése okolhatók a kár nagy részéért. De azért a kisgazdák beözönlése és az általuk alkalmazott égetéses-irtásos gazdálkodás is hozzájárult az erdő pusztulásához.

Az „élő könyvtárakkal” való tanácskozás

„Függetlenül attól, hogy milyen nagy az erdőre a hatásuk, ezek a szegény földművesek itt vannak, és nincs hová menniük. Ezért hogy csökkentsük  az erdőirtást, segítenünk kell nekik abban, hogy úgy éljenek meg a földjükből, hogy ne kelljen még több erdőterületet kivágniuk” — mondja Van Leeuwen. És itt jön be a képbe az agroerdészeti program — ez azt jelenti, hogy megtanítanak egy olyan földművelő módszert, amellyel harcolni lehet a talaj romlása ellen, és amely lehetővé teszi a földműveseknek, hogy ugyanazt a megművelésre alkalmassá tett erdőterületet használják sok éven keresztül. Hogyan dolgozták ki a kutatók a program részleteit?

Az INPA agroerdészeti programjának elkezdését éveken át készített felmérések, kérdőívek kitöltése és mintagyűjtés előzte meg. Különösen az „élő könyvtárakkal” készített interjúkból, vagyis az indiánokkal és a kaboklókkal való beszélgetésekből származnak értékes adatok. (A kaboklók fehér, fekete és indián eredetű emberek keverékei, akiknek az ősapáik az Amazonas-medencében telepedtek le.)

Az Amazonas vidékének ezek a lakói a tudás kincsesházainak bizonyulnak. Ők ismerik a helyi éghajlatot, a talajtípusokat — fekete föld, vörös agyag, fehér agyag, vörös föld, valamint homokos agyag —, illetve az őshonos gyümölcsök, fűszerek és gyógynövények nagy választékát, melyek az erdőben nőnek. Kiaknázva ezt a tudást, az agronómusok és a földművesek kutatómunkatársak lettek — ez az együttműködés javított a program minőségén.

Az erdő nem bánya

Az agroerdészeti programot fokozatosan valósították meg. Az első lépés az volt, hogy meggyőzték a földműveseket arról, hogy ne tekintsék bányának az erdőt — olyannak, amit megművelnek, majd otthagynak —, hanem megújítható forrásként tekintsenek rá. A következő lépésként azt tanácsolták a földműveseknek, hogy ne csak kasszavát, banánt, kukoricát, rizst, babot és más gyorsan növő terményt termesszenek, hanem fákat is ültessenek. „Fákat? — kérdezték a földművesek. — Miért?”

Mivel a földművesek többnyire olyan vidékekről jöttek, ahol a fák nem játszanak fontos szerepet a mezőgazdaságban, és mivel nem ismerték az amazonasi fákat, a kutatók világosan elmagyarázták, milyen előnyei vannak annak, ha fákat is ültetnek. Elmagyarázták, hogy az erdő talajában nincsenek meg azok a tápanyagok, amelyekre a fogyasztásra termesztett terményeknek szükségük van. Mielőtt a termények, például a kukorica felvenné a tápanyagokat, az eső elmossa őket. Ezzel ellentétben a fák fel tudnak venni, és magukba tudnak építeni valamennyi tápanyagot, s így meg tudják őrizni a talaj termőképességét. Emellett a fák eledelt és árnyékot biztosítanak az állatoknak. A földművesek a fákat élő kerítésoszlopokként is használhatják, hogy azzal határt vessenek a földjüknek. És persze a gyümölcsfák jövedelemforrások is lehetnek a gyümölcsök és a faanyag miatt.

A földműveseket arra is buzdították, hogy a fákból sok különböző fajt és alfajt ültessenek. Hogy miért? Mert akkor sokféle gyümölcsöt tudnak majd szüretelni, és sokféle faanyaguk lesz. Így a földműves elkerüli, hogy csupán egy- vagy kétféle gyümölcsből nagyon nagy tömegű terméshozama legyen, melyet olcsón kellene eladnia, mivel mindenki más az adott időben ugyanazt a termést árulja.

A kibontakozó program gyümölcsöző

Milyen fákat ültetnek? „Jelenleg az itt feltüntetett gyümölcsfák közül 30-40-et” — mondja Van Leeuwen agronómus, amint átnyújt egy listát, melyen nem a már megszokott fák nevei voltak, hanem 65 másféle fa. Hogy megmutassa a program sikeres működését, Van Leeuwen elénk rak néhány fényképet, amelyeket különböző időközönként ugyanarról a kivágott erdőterületről készítettek. (Lásd a „ Hogyan képes megújulni az erdő?” című részt.)

Ha elmegyünk a manausi piacokra, akkor láthatjuk, hogy a kibontakozó agroerdészeti program gyümölcsöző. Ezeken a piacokon már több mint 60-féle, helyben termesztett gyümölcs kapható. Ami a jövőt illeti, az agronómusok remélik, hogy minél jobban meggyökeresedik az agroerdészet, annál lassabb lesz az erdőirtás. Végül is ha egy földműves megtanulja, hogyan tud újból hasznosítani egy régóta használatban lévő földet, akkor talán nem fogja irtani az erdőt, hogy új földhöz jusson.

Nem valószínű, hogy ezek a dicséretre méltó erőfeszítések meg fogják szüntetni a föld ökológiáját fenyegető világméretű veszélyt. Viszont megmutatják, mit lehet tenni, ha értékes erőforrásainkkal tisztelettel bánunk.

[Kiemelt rész/képek a 24. oldalon]

A narancs és a barbadosicseresznye leköszön

A C-vitamin jól ismert szimbóluma a narancs, mely eltörpül a mellett a gyümölcs mellett, amelyet „a C-vitamin új királynőjeként” üdvözölnek. De még a barbadosicseresznyének (acerolának) is, mely a C-vitaminban gazdag gyümölcsök uralkodója, el kell ismernie a vereséget. Hogy ki az új uralkodó? Egy kicsi, ám tekintéllyel bíró, lila színű gyümölcs, mely körülbelül akkora, mint egy szőlőszem és az amazonasi ártereken terem a vadonban. Hogy mi a neve? Camu-camu (Myrciaria dubia). Vajon méltó a trónra? Egy brazil folyóirat megjegyzi, hogy 100 gramm narancs 41 milligramm C-vitamint tartalmaz, míg 100 gramm barbadosicseresznye 1790 milligrammot. Ugyanennyi camu-camuban viszont megsemmisítő fölénnyel 2880 milligramm C-vitamin van — ez 70-szer annyi, mint amennyi a narancsban van!

[Forrásjelzés]

Barbadosicseresznye és camu-camu: Silvestre Silva/Reflexo

[Kiemelt rész/képek a 25. oldalon]

A fák többszintes ültetésének művészete

Mihelyt a földművesek egyetértenek abban, hogy elfogadják az agroerdészeti program egyes részeit, Johannes van Leeuwen agronómus odaad nekik egy részletesebb javaslatot: egy tervrajzot arról, hogy miként nézzen ki a jövőbeni erdőgazdaságuk. Ahelyett, hogy csak a véletlenre bíznák a fák kiválasztását és összekombinálását, számítógépszimulációt használnak az agroökoszisztémákban, hogy segítsenek eldönteni, milyen fafajokat kellene ültetni, és hogyan kellene elrendezni őket. A többszintes ültetésnek vagy elrendezésnek megvan a művészete: a kis-, közepes és nagyméretű fafajokat csoportokba rendezik.

Például az első csoportban vannak a guájavafák, a guaranák és a nagyvirágú kakaófák, melyeket szorosan egymás mellé ültetnek. Ezek a fák kis növésűek és korán teremnek. A második csoportba tartoznak a közepes nagyságú fák, mint például a biribá (Rollinia mucosa), az avokádó és a murumurupálma (Astrocaryum vulgare), melyeknek több helyre van szükségük. Ebben a csoportban a gyümölcstermés általában később kezdődik, mint az előző csoportban lévőknél. A harmadik a nagy fák csoportja — ilyen például a brazildió, a piquia (Caryocar villosum) és a mahagóni (Swietenia macrophylla), melyeknek még nagyobb helyre van szükségük. Az ebben a csoportban lévő fák közül néhány gyümölcstermő, mások értékes faanyagot, megint mások gyümölcsöt és faanyagot egyaránt biztosítanak. Ha a három csoport fái együtt növekednek, akkor a gazdaság természetes erdőre fog hasonlítani.

[Képek]

Johannes van Leeuwen (jobb szélen)

Az egyik manausi piac helyben termesztett gyümölcsökkel

[Forrásjelzés]

J. van Leeuwen, INPA, Manaus, Brazil

 [Kiemelt rész/képek a 26. oldalon]

 Hogyan képes megújulni az erdő?

1. 1993. február: Ezt az Amazonas középső részénél lévő erdőterületet 1992 szeptemberében vágták ki és égették fel. 1993 januárjában ananászindákat telepítettek. Egy hónap múlva gyümölcsfákat is ültettek.

2. 1994. március: Az ananászindák növekedtek, és a gyümölcsfák egyre jobban láthatókká váltak. A fák mellé karókat szúrtak le, melyeken apró jelzések mutatták, milyen fák állnak ott — többek között sárga csillagalma, brazildió és barackpálma. A fák is hasznot merítettek abból, hogy a földművesek a terményeik körül kigyomlálták a gazokat. Mintha hálájukat fejezték volna ki ezért, a fák kezdték újra termőképessé tenni a talajt.

3. 1995. április: A gyorsan növő terményeket leszüretelték és megették vagy eladták. Sok gyümölcsfa tovább növekedett.

[Forrásjelzés]

Az 1., 2., 3. kép: J. van Leeuwen, INPA-CPCA, Manaus, Brazil