Megérdemlik a ragaszkodást és a szeretetet!

„MUTASS egy pici szeretetet egy gyermek iránt, és sokszorosát fogod visszakapni” — írta a XIX. századi angol író és kritikus, John Ruskin. Valószínűleg a legtöbb szülő egyetért abban, hogy megéri szeretni a gyermekeit, nem csupán azért a szeretetért, melyet viszonzásul kap, hanem ami még fontosabb, azért a kedvező hatásért, mellyel a szeretet a gyermekekre van.

A Love and Its Place in Nature című könyv megjegyezte, hogy szeretet nélkül „a gyermekek nagyobb valószínűséggel halnak meg”. Egy brit születésű, neves antropológus, Ashley Montagu pedig odáig megy, hogy kijelenti: „Az a gyermek, aki nem részesült szeretetben, biokémiailag, fiziológiailag és pszichológiailag is merőben különbözik attól, aki szeretetben részesült. Az előbbinek még a növekedése is eltér az utóbbiétól.”

A The Toronto Star című újság beszámolt egy tanulmányról, mely hasonló következtetést vont le, és kijelentette: „Azoknak a gyermekeknek, akik úgy nőnek fel, hogy nem ölelgetik, dédelgetik és cirógatják meg őket rendszeresen . . . természetellenesen magas a stresszhormonszintjük.” Tényleg úgy van, hogy ha a kisbabákat fizikailag elhanyagolják csecsemőkorukban, az „súlyos, hosszú távú hatásokkal lehet a tanulási és az emlékezőképességre”.

Ezek a megállapítások felhívják a figyelmet arra, hogy a szülőnek jelen kell lennie a gyermeke életében. Hogyan is fejlődhetne ki másként szoros kötelék a szülő és a gyermek között? De sajnos azt kell mondanunk, hogy még a világ gazdag részeire is az jellemző manapság, hogy szülők nélkül próbálják meg kielégíteni a gyermekek szükségleteit. Iskolába, vasárnapi iskolába, dolgozni és nyári táborba küldik a gyermekeket, pénzt adnak nekik, és elküldik őket szórakozóhelyekre. Gyermekek millióit taszítják ki a család magvából, és akárcsak az elektronok az atommag körül, ezek a gyermekek úgyszólván keringenek valahol a távolban, miközben természetszerűleg — még ha csak tudat alatt is — kezdik úgy érezni, hogy a felnőttek ellenséges világában mellőzve vannak, feleslegesek, és senki sem szereti őket. Az, hogy a gyermekek gyakran így éreznek, az egyik oka lehet annak, hogy miért van a becslések szerint 3000 utcagyerek Berlinben. Erre tipikus példa a fiatal Micha, aki ezt mondta: „Senki sem akart engem többé.” Egy kilencéves német fiú pedig hasonlóan panaszkodott: „Szívesebben lennék a kutyánk helyében.”

A gyermekekkel szembeni rossz bánásmód számtalan formája

A gyermekek elhanyagolása a rossz bánásmód egyik formája, és arra vall, hogy valaki híján van annak, amit a Biblia „természetes vonzalomnak” nevez (Róma 1:31; 2Timóteus 3:3). Ez pedig a rossz bánásmód alávalóbb formáihoz vezethet. Az 1979-es Gyermekek Nemzetközi Éve óta például nagyobb figyelmet fordítanak a gyermekek fizikai bántalmazásának és megbecstelenítésének a problémájára. Természetesen nehéz pontos statisztikát összeállítani, és az adatok helyenként eltérőek lehetnek. De kétségtelen, hogy a megbecstelenítés sebeit, melyeket a gyermek magával visz felnőttkorába, nehéz begyógyítani.

Függetlenül attól, hogy a rossz bánásmód milyen formát ölt, azt az üzenetet közvetíti a gyermekeknek, hogy nem szeretik őket, és nincs rájuk szükség. Úgy tűnik, egyre nagyobb gondról van szó. A német Die Welt című újság szerint „felnőttkorára mind több és több gyermek válik »társadalmi nyomorékká«”. Majd hozzáteszi: „A gyermekek nélkülözik a családi fészek melegségét. [Egy hamburgi ifjúságvédelmi központ igazgatója, Gerd Romeike] szerint egyre gyöngül az érzelmi kötelék a szülők és a gyermekek között, vagy egyáltalán nem is jön létre. Az ilyen gyermekek úgy érzik, hogy elhanyagolják  őket, és teljesítetlen marad az a vágyuk, hogy biztonságban érezhessék magukat.”

Azok a gyermekek, akiket megfosztanak attól a joguktól, hogy úgy érezzék, szükség van rájuk és szeretik őket, keserűvé válhatnak, és rossz érzéseiket azokon tölthetik ki, akik elhanyagolják őket, vagy esetleg az egész társadalmon. Legalább már egy évtizede annak, hogy egy kanadai munkacsoport jelezte: azonnal lépéseket kell tenni, ha nem szeretnénk elveszíteni egy egész generációt, „mely azt gondolja, hogy a társadalom nem törődik vele”.

Azok a fiatalok, akik úgy érzik, hogy nem szeretik őket, és nincs rájuk szükség, talán kísértést éreznek arra, hogy elmenjenek otthonról, hogy elszökjenek a nehézségeik elől, de ezzel csak azt érik el, hogy még nagyobb gondokkal kell szembenézniük a városokban, melyeket bűnözés, kábítószerekkel való visszaélés és erkölcstelenség sújt. Több mint húsz évvel ezelőtt a rendőrség úgy becsülte, hogy egyetlen amerikai nagyvárosban 20 000, tizenhat éven aluli, otthonról elszökött személy él. Úgy beszéltek ezekről a fiatalokról, mint akik „a széthullott családok áldozatai, valamint a durvaságé, melyet gyakran az alkoholista vagy kábítószerfüggő szüleik részéről kell elviselniük. Belekóstolnak az utcai életbe, s hogy életben maradjanak, áruba bocsátják a testüket, majd a kerítők ütéseit elszenvedve, és megfosztva az önbecsülésüktől, rettegésben élnek, hogy milyen megtorlásban lesz részük, ha megpróbálnak kiszállni az »üzletből«.” Noha őszinte erőfeszítések történtek, hogy megváltoztassák ezt a siralmas helyzetet, sajnos semmi sem változott.

Azok a gyermekek, akik az előbb leírt körülmények között nőnek fel, kiegyensúlyozatlan felnőttek lesznek, gyakran olyanok, akik képtelenek megfelelően nevelni a saját gyermekeiket. Mivel rájuk sem volt másoknak szükségük, s nem szerették őket, később csak szaporítják azoknak a gyermekeknek a számát, akiknek olyan érzéseik vannak, mint nekik, hogy nincs rájuk szükség, és nem szeretik őket. Egy német politikus nagyon tömören fejezte ezt ki: „Azok a gyermekek, akiket nem szerettek, olyan felnőttek lesznek, akik telve vannak gyűlölettel.”

Természetesen több millió szülő minden tőle telhetőt megtesz, hogy a gyermeke tudja, hogy szükség van rá, és hogy szeretik. Ők nem csupán elmondják ezt neki, hanem bizonyítják is azáltal, hogy gondoskodnak a szerető törődésről és személyes figyelemről, melyet minden gyermek megérdemel. Ám még mindig vannak gondok — olyan nehézségek, melyeknek a megoldása kétségtelenül meghaladja az egyes szülők képességeit. A világ néhány részén például az emberek által létrehozott tökéletlen gazdasági és politikai rendszerek nem biztosítanak megfelelő egészségügyi ellátást, oktatást és elegendő élelmet a gyermekek számára, ezenkívül nem védik meg őket a gyermekmunka és a nyomorúságos életkörülmények lesújtó hatásától. A kapzsi, tisztességtelen, önző és másokat semmibe vevő felnőttek nagyon gyakran súlyosbítják ezeket a körülményeket.

Kofi Annan, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára megemlített a főbb nehézségek közül néhányat, mellyel a gyermekek ma szembenéznek, amikor ezt írta: „Több millió gyermeknek kell továbbra is elszenvednie a nincstelenség szörnyű megaláztatását, százezrek szenvednek a konfliktusok és a gazdasági káosz hatásaitól, tízezrek  válnak csonkává a háborúkban, és sok más gyermek válik árvává vagy hal meg a HIV/AIDS miatt.”

De vannak jó hírek is. Az ENSZ képviseleti szervei, például az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja (UNICEF) és az Egészségügyi Világszervezet keményen dolgozik azért, hogy javítson a gyermekek sorsán. Annan megjegyezte: „Alig egy évtizede nem gondoltuk volna, hogy ennyi gyermek születik egészségesen, ennyi gyermek lesz védetté téve a betegségekkel szemben, ennyien fognak tudni írni és olvasni, ennyi gyermeknek lesz lehetősége rá, hogy tanuljon, játsszon és egyszerűen úgy éljen, mint ahogy a gyermekek szoktak.” De erre figyelmeztet: „Most még nincs itt az ideje annak, hogy megelégedjünk a múlt eredményeivel.”

Azok, akik különleges figyelmet érdemelnek

Néhány gyermek különleges figyelmet érdemel. Az 1960-as évek elején megrázta a világot, amikor napvilágra hozták, hogy több országban úgynevezett talidomid gyermekek ezrei születtek. Amikor terhes nők a talidomid tartalmú nyugtató- és altatószert szedték, nem várt mellékhatás mutatkozott, mely elsorvadt végtagú vagy végtag nélküli gyermekek világra jöttéhez vezetett. A gyermekek karjai és lábai gyakran inkább csak uszonyok voltak.

Négy évtizeddel később a taposóakna az a bűnös, mely a legnagyobb valószínűséggel megcsonkítja a gyermekeket. * Néhányan úgy becsülik, hogy 60-110 millió működőképes taposóakna van elszórtan lefektetve a világ különböző részein. Mintegy 26 000 személyt — köztük sok gyermeket — ölnek meg vagy nyomorítanak meg a taposóaknák évente. Azóta, hogy Jody Williams 1997-ben Nobel-békedíjat kapott a taposóaknák betiltására indított kampányáért, nagyobb figyelmet fordítanak erre a gondra. De még mindig léteznek aknamezők. Egy német politikus ezt mondta azokkal az erőfeszítésekkel kapcsolatban, melyekkel a világot próbálják megtisztítani a taposóaknáktól: „Olyan, mintha egy fürdőkádból próbálnák teáskanállal kimerni a vizet, miközben folyik a csap.”

A gyermekeknek egy másik csoportja, mely szintén különleges figyelmet igényel, azokból áll, akik meg vannak fosztva a szüleik társaságától. Jehova Istennek, az ember Teremtőjének az volt a szándéka, hogy a gyermekek mind az anyukájuk, mind pedig az apukájuk szerető figyelmét élvezve nőjenek fel. A gyermeknek szüksége van az ilyen kiegyensúlyozott szülői törődésre, és meg is érdemli azt.

Az árvaházak és gyámügyi csoportok igyekeznek kielégíteni a szüleik nélkül élő gyermekek szükségleteit. Sajnos azonban leggyakrabban pont azoknak a hátrányos helyzetben lévő gyermekeknek a némelyikét hagyják figyelmen kívül, akiknek a legégetőbben szükségük lenne arra, hogy örökbe fogadják őket. Ilyenek például a beteg, tanulási zavarban szenvedő, testi fogyatékos, illetve külföldi gyermekek.

Különféle szervezeteket hoznak létre azért, mert magánszemélyeket szeretnének buzdítani arra, hogy rendszeresen adományozzanak pénzt, hogy így „örökbe fogadjanak” egy kevésbé gazdag országban élő gyermeket. Az adományozott pénzt a gyermek oktatására fordítják, vagy arra, hogy gondoskodjanak az alapvető szükségleteiről. Ha szeretnének, fényképeket és leveleket is küldhetnek egymásnak, hogy megerősítsék a kapcsolatot. Noha ez az elrendezés hasznos, közel sem ideális megoldás.

 1999-ben ünnepelték egy olyan mozgalom fennállásának az ötvenedik évfordulóját, mely további érdekes példája annak, mit tesznek a szüleik nélkül élő gyermekekért.

Az SOS-gyermekfalu

1949-ben Hermann Gmeiner Imstben (Ausztriában) megalapította az első gyermekfalut, melyet SOS-gyermekfalunak nevezett el. A kicsiny kezdet után a szervezet kibővült, s most már csaknem 1500 falut foglal magában. Hasonló intézmények jöttek létre 131 afrikai, amerikai, ázsiai és európai országban.

Gmeiner a vállalkozását négy pillérre alapozta: az anyára, a testvérekre, az otthonra és a falura. Az „anya” az alapja az öt vagy hat — esetenként több — gyermekből álló „családnak”. Velük lakik, és megpróbálja ugyanúgy szeretni őket és figyelni rájuk, mint ahogyan egy igazi anyától elvárható lenne. A gyermekek együtt maradnak ugyanabban a „családban”, ugyanazzal az „anyával”, egészen addig, míg el nem jön az idő, hogy elhagyják az „otthonukat”. Különböző korú gyermekek vannak a „családban”. Mivel vannak idősebb és fiatalabb „testvérek” is, a gyermekek megtanulnak egymásról gondoskodni, és így segítséget kapnak ahhoz, hogy ne váljanak énközpontúvá. Erőfeszítést tesznek rá, hogy a gyermekek a lehető legfiatalabban kerüljenek a „családba”. A vér szerinti testvérek mindig ugyanabban a „családban” maradnak.

A falvak úgy 15 „családból” állnak, melyek mindegyike a saját házában lakik. Minden gyermeket arra nevelnek, hogy segítsen az „anyjának” a szükséges, ház körüli munkák elvégzésében. Noha nincs apa ebben az elrendezésben, gondoskodnak róla, hogy ott legyen egy férfi, amikor apai tanácsot kell adni, vagy szükségszerű fegyelmezésben kell részesíteni a gyermekeket. A gyermekek a helyi iskolákba járnak. Minden „család” havonta kap egy meghatározott összeget a kiadásai fedezésére. Az élelmet és a ruhát ott helyben vásárolják meg. Az a cél, hogy a gyermekeknek megmutassák, hogyan élnek a tipikus családok, milyen nehézségeik és örömeik vannak, képessé téve őket arra, hogy amennyire csak lehetséges, normális életet éljenek. Ez felkészíti őket arra, hogy saját családot alapítsanak felnőttkorukban.

Még mindig keresik az ideális megoldást

A gyámügyi csoportok, árvaházak, SOS-gyermekfalvak, az UNICEF és hasonló szervezetek vagy csoportok jó célt szolgálnak, amikor igyekeznek támogatni a hátrányos helyzetű gyermekeket. De egyikük sem tagadhatja, hogy még mindig vannak hátrányos helyzetű személyek. Noha talán szeretnének, ezek a szervezetek nem tudnak egészséges végtagokat adni a testi fogyatékos gyermekeknek, nem tudják az értelmi fogyatékos gyermekek elméjét tevékennyé tenni, újra egyesíteni a gyermekeket a külön élő vagy elvált szüleikkel, illetve nem tudják biztosítani a gyermekeknek az elhunyt szülő szerető ölelését.

Akármennyire igyekeznek is, az embereknek nincs ideális megoldásuk a gyermekek gondjaira. Ám azok mégis meg lesznek oldva. Igen, és valószínűleg hamarabb, mint várnánk. De hogyan?

[Lábjegyzet]

[Képek a 8–9. oldalon]

A gyermeknek szüksége van mindkét szülő szeretetére, és meg is érdemli azt