Remény, mely életben tart

TYETYANA VILEJSZKA ELMONDÁSA ALAPJÁN

Boldog családunknak nyoma sem maradt, amikor anyukámat halálra verték a lakásunkban. Négy hónappal később apa öngyilkosságot követett el. Ezután már nem akartam tovább élni. Hogyhogy még életben vagyok, hogy elmeséljem a történetet? Engedjétek meg, hogy elmondjam, mi történt.

AZ Ukrajna keleti részében lévő Donyeck az olvasztókemencék és a szénbányák városa. A több mint egymillió fős lakosság oroszul beszél, és keményen dolgozó, barátságos emberek hírében állnak. Néhányuk hisz az asztrológiában, illetve a spiritizmusban, és sokan használnak horoszkópot, hogy a jövő után tudakozódjanak. Mások varázslókhoz, vagy ahogy orosz nyelven ismert, koldunokhoz fordulnak. Ezeknek az embereknek némelyike igyekszik kapcsolatba lépni a halottakkal abban reménykedve, hogy enyhülést tapasztal majd betegségében, vagy csak azért, mert szórakozásra vágyik.

Apa cipész volt. Noha ateistának vallotta magát, úgy érezte, hogy valaki idehelyezett minket a földre. Ezt mondogatta: „Csupán vendégek vagyunk ezen a bolygón.” Anya húsvétkor mindig elment a templomba, mert ahogy mondani szokta: „Ha van Isten, ha tényleg létezik, akkor el kell mennünk.” 1963 májusában születtem. Nővérem, Ljubov és öcsém, Olekszandr tették teljessé boldog családunkat.

„A fehér mágia jó”

Egy távoli rokonunknak, Petrónak * balesete volt az egyik szénbányában. Olyan fejsérüléseket szenvedett, melyek szükségessé tették, hogy egy különleges klinikán kezeljék. Az egészsége miatt nyugtalankodva egy koldunhoz fordult. A varázsló által Petro kapcsolatba került a szellemvilággal. Noha a felesége és a szüleim mondták neki, hogy a varázslás ostobaság, ő úgy érezte, hogy ezt jobban tudja náluk. „Én fehér mágiát gyakorlok — jelentette ki. — A fekete mágia ártalmas, de a fehér mágia jó.”

Petro azt állította, hogy olyan erők birtokában van, melyek képessé teszik, hogy előre megmondja a jövőt, és megvédje az embereket a bajtól. Petrót mégis elhagyta a felesége. Így hát Petro olykor hetekig is nálunk lakott. Rettenetes hatással volt a családomra. Anyának és  apának kezdtek súlyos nézeteltérései lenni. Végül különköltöztek, majd elváltak. Mi, gyerekek anyával egy másik lakásba költöztünk, és Petro, aki anya vérrokona volt, velünk jött.

Ljubov férjhez ment, s férjével Ugandába (Afrika) költözött. 1984 októberében Olekszandr vakációzni ment, én pedig egy hétre a Gorlovka nevű városba utaztam. Amikor elmentem, csak egy felszínes köszönéssel búcsúztam anyukámtól. Bárcsak többet mondtam volna, vagy akár otthon maradtam volna! Tudjátok, nem láttam anyát többé élve.

„A szeretett édesanyja meghalt”

Amikor visszatértem Gorlovkából, a lakásunk be volt zárva. A rendőrség egy olyan papírt akasztott az ajtónkra, mely megtiltotta a belépést a lakásba. Végigfutott a hideg a hátamon. Átmentem a szomszédainkhoz. Olga túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy beszélni tudjon. Férje, Vologyimir kedvesen ezt mondta: „Tánya, valami szörnyű dolog történt. A szeretett édesanyja meghalt. Petro megölte. Azután átjött a lakásunkba, felhívta a rendőrséget, és feladta magát.”

A rendőrség megerősítette a borzasztó hírt, és odaadta a lakásunk kulcsait. Teljes szívemből gyűlöltem Petrót. Haragomban fogtam a legtöbb holmiját — ideértve a mágiáról szóló könyveit is —, beletettem egy pokrócba, elvittem egy közeli mezőre, és elégettem.

Olekszandr hallotta a híreket, és ő is ugyanúgy gyűlölte Petrót, mint én. Később Olekszandrt behívták a hadseregbe, ezért elment otthonról. Apa beköltözött velem a lakásunkba, Ljubov pedig hazatért Ugandából, és egy rövid ideig velünk lakott. Olykor jó okkal gondoltuk úgy, hogy gonosz szellemi erők zaklatnak minket. Ráadásul apának szörnyű álmai voltak. Úgy érezte, ő a felelős anya haláláért. „Bárcsak vele maradtam volna, akkor még mindig élne” — mondogatta. Nem sokkal utána apa súlyos depresszióba esett. Még négy hónap sem telt el anya halála után, és apa öngyilkos lett.

A temetés után Olekszandr visszatért a hadseregbe, Ljubov pedig Ugandába. Próbáltam új életet kezdeni, mégpedig úgy, hogy beiratkoztam a Makijivka Gépipari Intézetbe, amely csupán harminc percre volt az otthonunktól. Kifestettem és rendbe hoztam a lakásunkat, abban a reményben, hogy ez majd feledtet velem néhány emléket. De még mindig fennállt a gyanú, hogy démonok zaklatnak.

„Ó, Isten, ha valóban létezel”

Olekszandr leszerelt, és hazaköltözött. De kezdtek összeszólalkozásaink lenni. Megnősült, én pedig néhány hónapra Rosztov-na-Donuba, egy orosz városba utaztam, mely az Azovi-tenger partján fekszik, mintegy 170 kilométerre az otthonunktól. Végül elhatároztam, hogy Petrónak minden holmijától megszabadulok.

Én magam annyira depressziós lettem, hogy azt terveztem, szintén öngyilkos leszek. Ám fülembe csengtek anya szavai: „Ha van Isten, ha tényleg létezik . . .” Egyik éjszaka életemben először imádkoztam. „Ó, Isten — könyörögtem —, ha valóban létezel, kérlek, mutasd meg nekem az élet értelmét!” Néhány nappal később levelet kaptam Ljubovtól, melyben meghívott, hogy látogassam meg őt Ugandában. Ezért elhalasztottam az öngyilkosságot.

Meglepetések Ugandában

Kevés olyan hely lehet a földön, amely annyira eltér Ukrajnától, mint Uganda. Repülőgépem 1989 márciusában landolt Entebbében. Amikor kiléptem a repülőgépből, olyan volt, mintha egy kemencébe léptem volna be. Sohasem éreztem még ilyen meleget! Ez nem meglepő, mivel ez volt az első utazásom a Szovjetunión kívül. Az emberek angolul, vagyis egy olyan nyelven beszéltek, melyet nem értettem.

Taxiba szálltam, és egy negyvenöt perces utat megtéve Kampalába jutottam. A táj annyira eltért attól, amit megszoktam, hogy csaknem egy másik bolygón éreztem magam! A sugárzó arcú taxisofőröm viszont maga volt a megtestesült kedvesség. Végül megtalálta  Ljubov és férje, Joseph otthonát. Micsoda megkönnyebbülés volt!

Ljubov tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival. Még sohasem hallottam róluk, de Ljubov lelkesen szolgált felvilágosítással. A lakásban állandóan a nyomomban volt, és mindent elmondott, amit tanult, Mózes első könyvétől kezdve a Jelenések könyvéig. Mit ne mondjak, eléggé az idegeimre ment ezzel.

Egy nap látogatóba jöttek azok a Tanúk, akik Ljubovval tanulmányoztak. Az egyiküket Mariannénak hívták. Nem próbált meg azonnal prédikálni nekem, mivel akkoriban amúgy sem nagyon értettem angolul. De melegséget sugárzó, barátságos szeme elárulta róla, hogy őszinte, boldog ember. Mutatott nekem egy képet a Paradicsomról az „Íme, mindent újjáteszek!” című füzetben. „Nézd meg ezt a nőt — biztatott. — Ez te vagy, a másik pedig én. Ott vagyunk a Paradicsomban mindezekkel az emberekkel együtt. Hát nem csodálatos?”

Más kampalai Tanúk látszólag felváltva látogatták Ljubovot és Josephet. Annyira barátságosak voltak, hogy azt gyanítottam, csak nagy hatással szeretnének lenni rám. Néhány héttel később részt vettem életem első összejövetelén, mely az Úr Vacsorájának ünnepe volt (Lukács 22:19). Bár nem értettem, miről van szó, megint csak lenyűgözött, mennyire barátságosak ott az emberek.

„Az elejétől a végéig olvasd el”

Marianne adott nekem egy orosz Bibliát — még soha életemben nem volt Bibliám. „Az elejétől a végéig olvasd el — kérlelt. — Még ha nem értesz is mindent, csak olvasd!”

Annyira meghatott Marianne ajándéka, hogy elhatároztam: megfogadom a tanácsát. „Elvégre — gondoltam —, mi értelme annak, hogy van Bibliám, ha nem veszem a fáradságot, hogy olvassam?”

Amikor visszatértem Ukrajnába, magammal vittem a Bibliát. A következő néhány hónapban Moszkvában dolgoztam, és arra használtam a szabadidőmet, hogy elkezdjem olvasni. Kilenc hónappal később, amikor visszatértem Ugandába, a felénél tartottam. Kampalába való visszatérésem után Marianne megmutatta nekem a Bibliából, milyen csodálatos reményünk van a jövőre nézve. Paradicsom! Feltámadás! Újra láthatom anyukámat és apukámat! Felismertem, hogy amit tanulok, válasz a Donyeckben mondott imámra (Cselekedetek 24:15; Jelenések 21:3–5).

Amikor a gonosz szellemekről tanultunk, visszafojtott lélegzettel figyeltem. A Biblia megerősítette azt, amit már régóta gyanítottam. Nincs olyan, hogy jó vagy ártalmatlan mágia. A mágia minden formája tele van veszélyekkel. Nem kellett nagyobb bizonyíték nekem annál, mint ami a saját családunkban történt. Amikor elégettem Petro holmijait, tudtomon kívül is helyesen cselekedtem. A korai keresztények is elégették a mágiával kapcsolatos eszközeiket, amikor elkezdték szolgálni Jehovát (5Mózes 18:9–12; Cselekedetek 19:19).

Minél jobban megértettem a Bibliát, annál biztosabb lettem benne, hogy megtaláltam az igazságot. Abbahagytam a dohányzást, és 1990 decemberében megkeresztelkedtem, szimbolizálva Jehovának tett önátadásomat. Ljubov csupán három hónappal előttem merítkezett be, Joseph pedig 1993-ban.

Vissza Donyeckbe

1991-ben visszatértem Donyeckbe. Ugyanabban az évben törvényesen elismerték Jehova Tanúit Ukrajnában, ami azt jelentette, hogy szabadon összejöhettünk és prédikálhattunk. Minden olyan személlyel beszélgetést kezdtünk az utcán, aki csak ráért. Hamarosan rájöttünk, hogy még ebben az országban is, ahol sokan ateistának vallják magukat, sok ember szeretne Isten Királyságáról tanulni.

Az 1990-es évek elején nem volt sok bibliai irodalmunk, ezért egy könyvkölcsönzőt kezdtünk működtetni Donyeck utcáin. Felállítottunk egy pultot a város főterén, hogy bemutassuk a könyveinket és a füzeteinket. Nemsokára barátságos, kíváncsi emberek álltak meg, és  kérdéseket tettek fel. Azoknak, akik kiadványokat szerettek volna kapni, odaadtuk kölcsönbe, és házi bibliatanulmányozást ajánlottunk fel nekik.

1992-ben úttörő, vagyis Jehova Tanúi teljes idejű szolgája lettem. 1993 szeptemberében pedig meghívtak, hogy csatlakozzak egy fordítói csapathoz a Watch Tower Society seltersi (Németország) fiókhivatalában. 1998 szeptemberében átköltöztünk Lengyelországba, várva, hogy elkészüljön új fiókhivatali létesítményünk az ukrajnai Lvovban.

Bámulatba ejtő növekedés ment végbe Jehova népe között Ukrajnában. 1991-ben egyetlen gyülekezet volt Donyeckben, mely száztíz főt számlált, ma már huszonnégy gyülekezet van több mint háromezer Tanúval. Az egyik 1997-es donyecki látogatásomat nem csupán örömteli találkozások jellemezték, hanem egy nyomasztó élményben is részem volt.

„Petro utánad kutat”

Amíg Donyeckben voltam, Julija, egy Tanú, aki ismerte a családunkat, ezt mondta: „Petro utánad kutat. Beszélni akar veled.” Ez megdöbbentett.

Aznap este sírtam, és Jehovához imádkoztam otthon. Mit akar tőlem Petro? Tudtam, hogy letöltötte a többéves büntetést, melyet a bűntettéért kapott. Gyűlöltem azért, amit tett, és úgy éreztem, nem érdemli meg, hogy Jehova új világáról tanuljon. Néhány napon át imádkoztam Jehovához e miatt a kérdés miatt, majd felismertem, hogy nem az én feladatom eldönteni, ki érdemes rá, hogy örök életet kapjon. Eszembe jutott, hogy Jézus Krisztus milyen ígéretet tett a bűnözőnek, aki mellette függött a kínoszlopon. Azt mondta, hogy ez a bűnöző vele lesz a Paradicsomban (Lukács 23:42, 43).

Ezekkel a gondolatokkal az elmémben elhatároztam, hogy találkozok Petróval, és tanúskodok neki a messiási Királyságról, valamint Isten új rendszeréről. Két keresztény testvér kíséretében elmentem a Julija által megadott címre. Ott anya halála óta először álltam szemtől szemben Petróval.

A légkör feszült volt. Elmagyaráztam Petrónak, hogy Jehova Tanúja lettem, és hogy a Biblia segített megértenem, hogy ebben a rendszerben miért kell mindannyiunknak nehézségeket, sőt olykor még személyes tragédiákat is átélnie.  Azt is elmondtam Petrónak, milyen szörnyű volt nekünk, hogy elveszítettük az édesanyánkat, majd azután édesapánkat.

Petrótól megtudtam, hogy egy hang mondta neki, hogy ölje meg anyát, majd részletesen ecsetelte, mi történt aznap. Miközben hallgattam a borzalmas történetet, undorral vegyes sajnálat töltött el, mert Petro idegesnek látszott, mint egy űzött vad. Amint elhallgatott, próbáltam megmutatni neki a Biblia néhány csodálatos ígéretét. Azt állította, hogy hisz Jézusban, ezért megkérdeztem:

— Van Bibliád?

— Még nincs. De már rendeltem — válaszolta.

— Talán már tudod is, hogy a Biblia szerint az igaz Isten személyes neve Jehova (Zsoltárok 83:19).

Ahogy meghallotta ezt a nevet, Petro zaklatott lett.

— Ne is említsd előttem ezt a nevet — mondta. — Ki nem állhatom.

Sehova sem vezettek az arra tett kísérleteink, hogy beszéljünk Petrónak Isten nagyszerű ígéreteiről.

Úgy mentem el, hogy egy gondolat tisztán körvonalazódott az elmémben: Ha nem ismertem volna meg Jehovát, akkor talán már gyilkosság áldozatává váltam volna, mint anya, vagy öngyilkosságot követtem volna el, mint apa, netán engem is rettenetes dolgok elkövetésére befolyásoltak volna, mint Petrót. Mennyire hálás vagyok, hogy megismerhettem az igaz Istent, Jehovát!

A jövőre tekintek, és nem a múltra

Ezek a szívszaggató élmények mély nyomot hagytak az érzéseimben. Az emlékek néha még most is fájdalmasak, és gyötrődök miattuk. De amikor megismertem Jehovát és a szándékát, megkezdődött a gyógyulási folyamat. A bibliai igazság megtanított rá, hogy ne a múltra, hanem a jövőre összpontosítsak. És micsoda jövőt tartogat Jehova a szolgáinak!

Ehhez a jövőhöz hozzátartozik a halottak feltámasztása egy földi paradicsomba. Micsoda örömben lesz részem, amikor újra az élők között üdvözölhetem a szüleimet! Apának végeredményben igaza volt, amikor ezt mondta: „Csupán vendégek vagyunk ezen a bolygón.” És semmiképpen sem tévedett az a belső hang sem, amely azt súgta anyának, higgyen abban, hogy Isten tényleg létezik. Leghőbb vágyam, hogy taníthassam a bibliai igazságokra az anyukámat és az apukámat, amikor feltámadnak Isten új rendszerében.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 24. oldalon]

Anya halála óta először álltam szemtől szemben a gyilkosával

[Kép a 23. oldalon]

Az a két misszionárius, Marianne és Heinz Wertholz karol át, akik tanulmányoztak velem Ugandában

[Kép a 23. oldalon]

Keresztelkedésem Kampalában

[Kép a 24. oldalon]

Az ukrán fordítói csoport tagjaként dolgozom Lengyelországban