A lassú halálból a boldog életre

DIAMANTI DATSZERISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Úgy élek, hogy előre tudom, nincs sok időm hátra.” Ez a gondolat járt a fejemben, miközben egy kórházi ágyon feküdtem, és lassan többegységnyi vér csepegett az ereimbe. Több mint húsz éven keresztül azt mondták nekem, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjak — ha egyáltalán életnek lehet ezt nevezni.

NEM sokkal azután, hogy 1969-ben megszülettem a Kréta szigetén található Ierápetrában, a szüleimmel aggasztó hírt közöltek. Az orvosok azt mondták, hogy kislányuk béta-talasszémiában, azaz Cooley-anémiában szenved. A béta-talasszémia major egy súlyos, örökletes vérképzőszervi betegség, mely leggyakrabban a görög, olasz, közel-keleti, dél-ázsiai vagy afrikai származású emberek között fordul elő.

Ahogy az orvosok elmagyarázták a szüleimnek, ha valakinek ez a betegsége van, testének a vörösvérsejtjei nem termelnek elég hemoglobint, azt a fehérjét, mely az oxigént szállítja a sejtekhez. Ennek következtében a sejtjeim nem kapnak elegendő oxigént. A vörösvérsejtek csak egy rövid ideig maradnak a véráramomban, mivel a májam és a lépem elpusztítja és eltávolítja őket. Ezeknek a szerveknek a feladata a rendellenes vagy elhasznált vörösvérsejtek elpusztítása.

A szüleimnek azt mondták, hogy a talasszémia egyetlen ismert kezelési módja a rendszeres vértranszfúzió, és a felhalmozódott vas eltávolítása. Ám amint az orvosok kifejtették, a transzfúzióval végzett kezelés azzal jár, hogy állandóan felhalmozódik a vas a szívben és a májban, ami halálos is lehet. A transzfúzió — a kezelés, mely megakadályozza a betegek halálát életük első tíz évében — rendszerint jelentősen hozzájárul a vasmérgezéshez, amely a későbbiekben sok esetben halálosnak bizonyul. Azok a talasszémiás betegek, akik állandóan transzfúziót kapnak, mint például én, általában harmincéves koruk előtt meghalnak valamilyen szívbetegségben.

Élet, amikor az ember előre tudja, nincs sok ideje hátra

Kora gyermekkorom óta éreztem a halál leheletét. Nincsenek szavak, melyekkel megfelelően lehetne ecsetelni, mennyire nehéz ilyen iszonyatos kilátással élni. Nem szőttem terveket a jövőre, és nem álmodoztam normális felnőttkorról. Úgy éreztem, hogy a talasszémiám időzített bomba, mely arra vár, hogy felrobbanhasson.

Szüleimet nagyon óvatossá tette az egészségem miatti aggodalmuk. Úgy nőttem fel, hogy állandóan azt hallottam, mit ne csináljak, és a szabályok tömkelege vett körül: „Ne szaladj!” „Ne izgasd fel magad!” „Legyél óvatos!”

Helyzetem rendkívül vallásossá tette görög ortodox anyukámat. Őszinte szívvel várt segítséget a vallási ikonoktól. Hogy javuljon az állapotom, elvitt távoli kolostorokba, melyekről az a hír járta, hogy hitgyógyítást végeznek bennük, és talizmánokkal meg amulettekkel látott el. Sok pénzt költöttünk minderre — mindhiába.

Hittem Istenben és szerettem őt, noha nem tudtam, hogyan imádjam. Amikor elcsüggedtem, könnyek között így imádkoztam: „Isten, ha valóban létezel, és szeretsz engem, kérlek, segíts!”

 Kétségbeesetten keresve a vigaszt

Ahogy nőttem, az egészségem rohamosan romlott. Ennek főként az volt az oka, hogy a vas felhalmozódott a véremben. A kezelésemhez hozzátartozott egy olyan eszköz használata, mely csökkenti a vér vasszintjét. Minden éjszaka be kellett helyeznem egy tűt a bőröm alá a hasamba, hogy egész éjszaka egy vasat megkötő, úgynevezett kelátképző szer jusson a testembe. Minden éjszaka ezt a gyötrelmes szertartást kellett elviselnem. Ezek alatt az álmatlanul töltött éjszakák alatt gyakran meg akartam halni. Úgy éreztem, hogy Isten figyelmen kívül hagyta a segítségért való könyörgéseimet.

Tizenhat évesen a fiataloknak egy olyan csoportjához verődtem, akik csak a heavy metal zenének éltek. Kétségbeesetten keresve a vigaszt, azt vettem észre, hogy a zene, mely a brutalitást, a féktelen erőszakot és a sátánizmust dicsőíti, némi enyhülést hoz. Mivel gonoszság volt mindenütt körülöttem, egyetértettem azzal az elképzeléssel, hogy egy gonosz felsőbb hatalom irányítja a világegyetemet. De hamarosan nyilvánvalóvá váltak a kábítószerek használatának és a sátánizmusnak a következményei. Társaim állandó menekülésben voltak a rendőrség elől.

A vég nélküli transzfúziók hatása meglátszott a külsőmön. A túl sok vas miatt sötét karikák voltak a szemem alatt, és besárgult a bőröm. A kinézetemen nem javított az öltözékem sem — fekete ruha, szegekkel kivert, halálfejekkel díszített bőrdzseki, mely azonosító jele volt azoknak a személyeknek, akikhez csatlakoztam. Szerencsére sohasem fogyasztottam kábítószereket.

Minthogy továbbra is hallgattam heavy metal zenét, mely másról sem szól, csak a halálról, kábítószerekről, démonokról, spiritizmusról és vérről, úgy éreztem, hogy Sátán teljesen behálózott. Éjszakánként teljesen eluralkodott rajtam a depresszió, és gyakran sírtam. Életemnek ezen a mélypontján kezdett fényleni egy reménysugár.

Fordulópont az életemben

Egy nap, amikor húszéves voltam, egyik barátnőm adott nekem egy könyvet, melyet Jehova Tanúitól kapott. A címe A Biblia — Isten Szava vagy emberé? * volt. Őt nem igazán érdekelte a könyv, de engem lenyűgözött, amikor átböngésztem. Egyértelműen rámutatott, hogy a bibliai alapelvek jobbá tehetik az ember életét. Hatással volt rám az is, hogy a korai keresztények üldöztetéséről olvastam, és arról, mennyire készek voltak feláldozni az életüket a hitnézeteikért. Miután kiolvastam a könyvet, meg akartam osztani másokkal is ezeket a dolgokat. Ekkor találkoztam Manolisszal, egy férfival, aki ismerte Jehovát és a Biblia üzenetét, mert néhány rokona Jehova Tanúja volt. Elvitt Jehova Tanúi helyi összejöveteli helyére, és 1990 nyarán elkezdtem tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal.

A bibliatanulmányozás során megtudtam, hogy Teremtőnk igazán törődik velünk, és nem felelős a sokunkat sújtó betegségért és fájdalomért (1Péter 5:7). Megtanultam, hogy Sátán miatt került be a bűn és a halál a világba, és hogy Jehova hamarosan lerontja Sátán munkáit, mégpedig úgy, hogy eltávolítja ezt a régi rendszert, és felváltja egy tökéletes, új világgal (Héberek 2:14). A paradicsomi körülmények között az istenfélő emberek újra tökéletesek lesznek. Akkor senki sem mondja majd: „beteg vagyok!” (Ézsaiás 33:24).

Ugyanakkor megtudtam, hogy a Biblia azt mondja nekünk, hogy ’tartózkodjunk a vértől’ (Cselekedetek 15:20, 29; 1Mózes 9:4). Ahogy a lelkiismeretemet formálni és képezni kezdték a Biblia magasztos irányadó mértékei és alapelvei, arra éreztem késztetést, hogy személyes döntést hozzak a vértranszfúzióval kapcsolatban.  Elhatároztam, hogy nem fogadok el többé vért.

Több mint húsz éven át elhitették velem, hogy csak úgy maradhatok életben, ha rendszeresen vértranszfúziót kapok. Vajon a Biblia parancsának való engedelmességgel aláírom a saját halálos ítéletemet? Mit fognak gondolni a szüleim arról, hogy visszautasítom a vért? Megpróbálnak-e az orvosok és az orvosi személyzet nyomást gyakorolni rám?

Kritikus döntéseket hozok

Buzgó ima által Jehovára vetettem minden terhemet (Zsoltárok 55:23). Elhatároztam azt is, hogy másfajta orvosi megoldásokat fogok keresni. Hosszas vizsgálódás után rájöttem, hogy alighanem helyettesíthetem a vértranszfúziót gondosan összeállított, vasban és vitaminokban gazdag étrenddel. Mindenekelőtt pedig eltökéltem, hogy igazodni fogok Istennek a Bibliában körvonalazott törvényéhez.

Érthető módon a szüleim nagyon zaklatottak voltak. Csecsemőkoromtól kezdve mindent megtettek, hogy életben tartsanak, és most kijelentem, hogy nem szeretnék vértranszfúziót kapni! Végül azonban azt mondták, hogy tiszteletben tartják személyes döntésemet ebben a kérdésben.

Ezután a kórházban magyaráztam el a vallási állásfoglalásomat a kórházi személyzetnek, és arról is tájékoztattam őket, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy a vértranszfúzió alternatív gyógymódjait alkalmazzam. Az orvosok vonakodva beleegyeztek abba, hogy teljesítsék a kívánságaimat.

Amikor a múltban vértranszfúziót kaptam, összebarátkoztam olyan fiatalokkal, akik szintén talasszémiában szenvedtek. Most gondolkodóba ejtette őket a vérrel kapcsolatos álláspontom. Egyikük gúnyosan azt mondta nekem, hogy hamarosan „négyen fognak elvinni” engem — ez egy görög mondás, amely azt jelenti, hogy meg fogok halni. Sajnos ez a lány később a között az öt beteg között volt, akik meghaltak, mivel fertőzött vért kaptak.

1991 augusztusától kezdve nem kapok vértranszfúziót. A jóslatokkal ellentétben még mindig életben vagyok, és viszonylag jól érzem magam. Egy vitaminokban és vasban gazdag étrendet betartva, megfelelő egészséget tudok megőrizni a talasszémia által okozott időszakos komplikációk és krónikus korlátozó körülmények ellenére.

Ami azonban a legjobb, hogy céltudatos életet élek. Olyan életet, melyet gazdagabbá tesz, hogy bensőséges kapcsolatot ápolok a Teremtőmmel, Jehova Istennel. 1992 júliusában vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának tett önátadásomat. Manolisz, szeretett barátom, aki által tapasztalhattam Jehova Tanúi keresztény gyülekezetének létfontosságú támogatását, ugyanazon a napon keresztelkedett meg. Úgy tizennyolc hónappal később házasságot kötöttünk. A későbbiekben abban az örömben volt részem, hogy láthattam, amint anyukám és húgom Jehova megkeresztelt szolgái lesznek. Apukámnak megváltozott a véleménye Jehova Tanúiról, és időnként részt vesz a gyülekezeti összejöveteleken.

Megtanultam, hogy bár a halál ellenségünk, nem ez az ellenség az, amitől félnünk kell (Zsoltárok 23:4). Ha élünk, Jehovának élünk, és ha meghalunk, akkor is Jehovának halunk meg. Életünk az ő kezében van (Róma 14:8). Mindig hálás leszek neki, hogy megmentett egy olyan élettől, melynek egyetlen kilátása a lassú halál volt. Sőt elvezetett engem az örök élet reménységéhez! (Jelenések 21:1–4).

[Lábjegyzet]

[Kép a 21. oldalon]

Kétségbeesetten vigaszt kerestem

[Kép a 22. oldalon]

Férjemmel, Manolisszal