Célok kitűzésével a nehézségek ellen

A NEW YORK-I LaGuardia repülőtérhez közeli egyik lakás az otthona William (Bill) Meinersnek és feleségének, Rose-nak. Rose, a hetvenes éveiben járó bájos háziasszony itt fogadja vidáman a látogatókat. A lakásba lépve egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, mennyire visszatükrözi a lakályos nappali Rose derűs szemléletmódját. A bejárat közelében elbűvölően elrendezgetett virágok és a falon lévő színes festmények vidámságot és életörömet sugároznak.

A nappali mellett van egy világos szoba, ahol a hetvenhét éves Bill fekszik az ágyban. Háta meg van támasztva egy igazítható matraccal. Amikor meglátja a látogatóit, kedves szeme felcsillan, és a szája széles mosolyra húzódik. Szeretne felkelni, kezet rázni velünk, átölelni minket, de nem tud. A bal karjától eltekintve, Bill a nyakától lefelé mozgásképtelen.

Mivel Billnek huszonhat éves kora óta vannak egészségi problémái, megkérdeztem tőle, mi segít neki, hogy már több mint fél évszázada sikeresen küzd a betegségével. Bill és Rose pajkosan egymásra néznek. „Nem ismerünk senkit, aki beteg!” — mondja Rose, miközben szívből jövő nevetése betölti az egész szobát. Bill szeme örömtelien csillog, kuncogni kezd, és egyetértése jeléül bólogat. „Senki sem beteg itt” — mondja akadozó torokhangon. Rose és Bill vált még néhány tréfás szót egymással, és nemsokára a szoba megtelik nevetéssel. Látható, hogy még nagyon is él az a szeretet, melyet Bill és Rose érzett egymás iránt, amikor 1945 szeptemberében találkoztak. Újra feltesszük Billnek a kérdést: „De komolyra fordítva a szót, milyen nehézségekkel nézel szembe? És mi segít, hogy megbirkózz azokkal, és derűsen szemléld az életet?” Miután egy kicsit kedvesen nógatjuk, Bill rááll, hogy elmesélje  a történetét. A következőkben kivonatokat közlünk abból a számos beszélgetésből, melyet az Ébredjetek! folytatott Billel és a feleségével.

Elkezdődnek a nehézségek

1949 októberében — három évvel azután, hogy Bill feleségül vette Rose-t, és három hónappal a kislányuk, Vicki születése után — Billel tudatták, hogy rákos képződmény van az egyik hangszalagján, majd eltávolították a tumort. Néhány hónappal később Billt értesítette az orvosa egy további nehézségről — a rák átterjedt az egész gégére. „Azt mondták, hogy ha nem végeznek rajtam laringektómiát — vagyis teljes gégeeltávolítást —, akkor csupán két évet élhetek még.”

Billnek és Rose-nak elmondták, mi lesz a műtét következménye. A hangképzés egyik szerve, a gége a nyelvgyöktől a légcső bejáratáig terjed. A gégében két hangszál található. Amikor a tüdőből kiáramló levegő áthalad a hangszalagokon, azok rezegni kezdenek, és beszédhangokat hoznak létre. Amikor eltávolítják a gégét, a légcső felső részét összekötik egy állandó nyílással, melyet a nyak elején ejtenek. A műtét után a beteg ezen a nyíláson lélegzik — de elveszíti a hangját.

„Miután végighallgattam ezt a magyarázatot, mérges lettem — mondja Bill. — Volt egy kislányunk, jó állásom volt, sokat vártunk az élettől, és most minden, amiben reménykedtem, szertefoszlott.” De mivel a laringektómiával meg lehetett menteni az életét, Bill beleegyezett a műtétbe. „A műtét után nem tudtam nyelni — meséli Bill. — Egy szót sem tudtam kiejteni. Megnémultam.” Amikor Rose meglátogatta Billt, férje csak úgy tudott kommunikálni, hogy leírta a mondanivalóját egy jegyzettömbbe. Fájdalmas időszak volt. Hogy fel tudják venni a harcot ezzel a nehézséggel, új célokat kellett kitűzniük.

Hang és munka nélkül

A laringektómia következtében Bill nem csupán megnémult, hanem elveszítette az állását is. Korábban egy gépcsarnokban dolgozott, de most, hogy csak a nyakán lévő nyíláson tudott lélegezni, a por és a füst veszélyeztethette a tüdejét. Másik állást kellett találnia. Beiratkozott egy iskolába, hogy megtanulja az óraművességet, de még mindig nem tudott beszélni. „Ez hasonlított a régi munkámra — mondja Bill. — Tudtam, hogyan kell összeállítani egy gép részeit, s amikor az ember órákat készít, akkor is alkatrészeket rak össze. Annyi volt a különbség, hogy a részek nem húsz kilogrammosak voltak!” Mindjárt azután, hogy elvégezte az órakészítő iskolát, talált magának állást ebben a szakmában. Elért egy célt.

Időközben Bill egy „nyelőcsőbeszédet” tanító osztályba is kezdett járni. A „nyelőcsőbeszéd” során a hangot nem a hangszalagok hozzák létre, hanem olyan rezgések, melyek a nyelőcsőben keletkeznek, mely amúgy az ételt szállítja a torokból a gyomorba. Először is meg kell tanulni lenyelni a levegőt, és leerőltetni a nyelőcsőbe, majd finoman fel kell böffenteni. Ahogy a levegő távozik, rezegtetni kezdi a nyelőcső falát. Ettől egy torokhang jön létre, melyet a szájjal beszéddé lehet képezni.

„Korábban csak akkor böfögtem, amikor túl sokat ettem — mondja Bill mosolyogva —, de most meg kellett tanulnom, hogy folyamatosan böfögjek. Eleinte egyszerre csak egy szót sikerült képeznem, valahogy így: »[Belégzés, nyelés, böfögés] Hogy [belégzés, nyelés, böfögés] vagy?« Ez nem volt könnyű. Akkor a tanárom azt mondta, hogy igyak sok gyömbérsört, mivel a buborékok segíteni fognak, hogy böfögjek. Ezért valahányszor Rose elment sétálni Vickivel, ittam és böfögtem, ittam és böfögtem. Nagyon kemény munka volt!”

 Noha a laringektómián átesett betegek mintegy hatvan százaléka nem tudja elsajátítani a „nyelőcsőbeszédet”, Bill előrehaladt. Az akkoriban már majdnem kétéves Vicki akaratlanul is ösztönözte őt. „Vicki beszélt hozzám, majd rám nézett, és várta a választ — magyarázza Bill. — De egyetlen szót sem tudtam feleletként kinyögni. Tovább beszélt, és megint csak nem kapott választ. Vicki bosszúsan odafordult a feleségemhez, és ezt mondta: »Mondd meg apunak, hogy beszéljem hozzám!« Szavai szíven szúrtak, és arra az elhatározásra ösztönöztek, hogy újra beszélni akarjak.” Vicki, Rose és mások örömére Bill sikerrel járt, és elért még egy célt.

Újabb csapás

1951 végén Bill és Rose új dilemmával néztek szembe. Az orvosok, attól tartva, hogy a rák kiújul, azt tanácsolták Billnek, hogy vegyen részt sugárkezelésen. Bill beleegyezett. Amikor véget ért a kezelés, alig várta, hogy élete visszatérjen a rendes kerékvágásba. Akkor még nem tudta, hogy nemsokára újabb csapás sújtja majd az egészségét!

Eltelt úgy egy év. Egy nap Bill ujjai zsibbadni kezdtek. Ezután nem tudott felmenni a lépcsőn. Nem sokkal később járás közben elesett, és nem tudott lábra állni. A vizsgálatok feltárták, hogy a sugárkezelés (amelyet akkoriban még nem végeztek annyira megbízhatóan, mint napjainkban) károsította a gerincoszlopát. Arról tájékoztatták, hogy rosszabbodni fog az állapota. Egy orvos még azt is mondta neki, hogy az életben maradásának esélyei „a nullával egyenlők”. Bill és Rose teljesen összetört.

Ennek ellenére Bill megpróbálta felvenni a harcot ezzel a nehézséggel. Befeküdt a kórházba egy hat hónapos fizikoterápiás kezelésre. A terápia ugyan nem változtatott a fizikai állapotán, az életét viszont megváltoztatta a kórházban töltött idő — ez a változás végül oda vezetett, hogy megismerte Jehovát. Mi történt?

Megerősítette őt, hogy megértette a nehézségek okát

Bill hat hónapig volt ebben a zsidó kórházban. Ez idő alatt egy szobában volt tizenkilenc testi fogyatékos férfival — mindannyian ortodox zsidók voltak. Ezek a férfiak minden délután beszélgettek a Bibliáról. Bill, aki a baptista egyház tagja volt, csak hallgatott. Ám amikor elhagyta a kórházat, már eleget tudott ahhoz, hogy levonja azt a következtetést: a Mindenható Isten egyetlen személy, a Háromság tantétele pedig ellentétben van a Bibliával. Ez oda vezetett, hogy Bill megszakította a kapcsolatát az egyházával. Ugyanakkor érezte, hogy szüksége van szellemi vezetésre, hogy szembe tudjon nézni az élet nehézségeivel. „Egyre kértem Istent, hogy segítsen, és választ kaptam az imáimra” — jelenti ki Bill.

1953 egyik szombatján Billék egykori szomszédja, Roy Douglas érkezett látogatóba. Ez az idősebb férfi hallott Bill nehéz helyzetéről, és Jehova Tanújaként felajánlotta Billnek, hogy tanulmányozza vele a Bibliát, Bill pedig beleegyezett. Az, amit a Bibliában és „Az Isten legyen igaz” * című könyvben olvasott, felnyitotta a szemét. Rose-nak is elmondta, amit tanult, és ő is bekapcsolódott a tanulmányozásba. „A templomban azt mondták nekünk, hogy a betegség Isten büntetése, de a bibliatanulmányozásunk során megtudtuk, hogy ez nem igaz — emlékszik vissza Rose. — Nagy kő esett le a szívünkről.” Bill hozzáteszi: „Segített elfogadnunk  a helyzetemet, amikor megtudtuk a Bibliából, hogy miért van az emberiséget sújtó mindenféle gond és baj, ideértve azt is, hogy miért vagyok beteg, és hogy jobb jövőnek nézünk elébe.” 1954-ben Bill és Rose elért egy másik célt. Mindketten megkeresztelkedtek Jehova Tanúiként.

További kiigazításokat teszünk

Időközben Bill testi fogyatékossága annyira súlyossá vált, hogy már nem tudta tovább végezni a munkáját. Hogy meg tudjanak élni, Bill és Rose szerepet cserélt: Bill otthon maradt Vickivel, Rose pedig az órakészítő vállalatnál kezdett dolgozni — s ezt az állást töltötte be harmincöt éven át!

„Nagy örömet szerzett nekem, hogy gondoskodhattam a kislányunkról — meséli Bill. — A kicsi Vicki is élvezte. Ezzel büszkélkedett mindenkinek, akivel csak találkozott: »Én gondoskodok apukámról!« Később, amikor iskolába ment, segítettem neki elkészíteni a leckéjét, és gyakran játszottunk. Mi több, nagyszerű lehetőségem volt arra, hogy bibliai oktatásban részesítsem.”

A Királyság-teremben tartott keresztény összejöveteleken való részvétel is nagy öröm forrása volt Billnek és a családjának. Egy órába telt, míg Bill az otthonából elbicegett a Királyság-terembe, de nem hiányzott az összejövetelekről. Később, miután a város másik részébe költöztek, Bill és Rose vásárolt egy kis autót, és Rose ezen szállította a családot a Királyság-terembe. Bár Bill egyszerre csak rövid ideig tudott beszélni, beiratkozott a teokratikus szolgálati iskolába. „Leírtam az előadásomat, és egy másik testvér előadta — magyarázza Bill. — Az előadás után az iskolafelvigyázó tanácsot adott nekem a tanulóbeszéd tartalmára.”

Több olyan személy volt a gyülekezetben, aki segített Billnek, hogy rendszeresen részt tudjon venni a prédikálómunkában is. Billt később kinevezték kisegítőszolgának a gyülekezetben, ami nem volt meglepő azoknak, akik látták az odaadását. Ám amikor mindkét lába felmondta a szolgálatot, és még inkább mozgáskorlátozottá vált, már nem tudott kimozdulni a lakásból, s végül az ágyból sem volt képes felkelni. Meg tudott küzdeni ezzel a nehézséggel?

Kielégítő időtöltés

„Mivel egész nap otthon voltam, kielégítő időtöltés után néztem — mondja Bill. — Mielőtt mozgáskorlátozottá váltam, szerettem fényképezni. Ezért kitaláltam, hogy megpróbálok festményeket készíteni, noha életemben addig még sohasem festettem semmit. Ezenkívül jobbkezes voltam, de az egész jobb kezem, és a bal kezem két ujja lebénult. Mindenesetre Rose vásárolt egy halom könyvet a festési technikákról. Tanulmányoztam ezeket, és elkezdtem a bal kezemmel festeni. Sok festményem a szemétben végezte, de végül kezdtem elsajátítani a fortélyokat.”

A vízfestmények nagyszerű gyűjteménye, mely jelenleg Bill és Rose lakásának a falait díszíti, mutatja, hogy Bill még a saját várakozásait is felülmúlta. Bill hozzáteszi: „Úgy öt évvel ezelőtt annyira remegni kezdett a bal kezem, hogy végleg abba kellett hagynom a festést, de ez a hobbi éveken át nagyon kielégített.”

Ami még mindig cél

„Több mint ötven év telt el azóta, hogy elkezdődtek az egészségi gondjaim — mondja Bill. — A bibliaolvasás még mindig megnyugtat, különösen, amikor a zsoltárokat és a Jób könyvét olvasom. Szeretem olvasni a Watch Tower Society kiadványait is. Az is nagy buzdítás, amikor a gyülekezetünk tagjai és az utazófelvigyázók meglátogatnak, és építő tapasztalatokat osztanak meg velem. Ezenkívül a Királyság-teremmel létesített telefonos összeköttetés lehetővé teszi, hogy végighallgassam azt, ami az összejöveteleken elhangzik, sőt a kongresszusi programokról még videofelvételeket is kapok.

Hálás vagyok, hogy egy szerető feleséggel áldattam meg. Az évek során a feleségem meghitt társam volt. A lányunk is — aki most a saját családjával együtt szolgálja Jehovát — még mindig sok örömre ad okot. És különösen hálás vagyok Jehovának, hogy segít abban, hogy közel maradjak hozzá. Ma, ahogy a testem egyre gyengül, és a hangom egyre elhalóbbá válik, gyakran gondolok Pál apostol szavaira: »nem adjuk fel, hanem még ha a külső emberünk sorvad is, a belső emberünk bizonyosan napról napra megújul« (2Korintus 4:16). Igen, még mindig célom az, hogy ameddig élek, szellemileg éber maradjak.”

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 12. oldalon]

„A műtét után nem tudtam nyelni. Egy szót sem tudtam kiejteni. Megnémultam.”

[Kép a 13. oldalon]

Bill és Rose ma