Az úti cél a Botany-öböl

AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI ÍRÓJÁTÓL

„OTT hevert az úton a könyv, úgy találtam” — bizonygatta a fiatal Job. A 19 éves, szeplős fiút Londonban tartóztatták le, amikor éppen átment egy utca másik oldalára, és azzal vádolták, hogy ellopott egy könyvet. Mennyit ért az a könyv? Nyolcvan centet! A bírót nem hatotta meg a fiatalember védekezése, úgyhogy elítélte hét évre, amit egy büntetőtelepen kellett letöltenie.

A föld másik oldalán, a ma Québec néven ismert kanadai területen elfogtak egy François-Maurice Lepailleur nevű úriembert. Mivel részt vett egy brit kormány elleni, meghiúsult fegyveres felkelésben, halálra ítélték. A bíróság azonban úgy döntött, hogy módosítja a büntetését.

Ebben a két fiatalemberben nem csupán annyi volt a közös, hogy összeütközésbe kerültek a brit törvényekkel. Mindketten egy hajóúton vettek részt, és egy Ausztrália nevű hely felé tartottak, a Botany-öbölként ismert, új büntetőtelepre.

Milyen volt a fegyencek élete Ausztráliában? Hány embert küldtek oda? És miért került ilyen távolra az otthonától ez a két fiatal férfi?

Miért éppen Ausztrália?

A brit kormány 1718-ban úgy határozott, hogy csökkenti az egyre zsúfoltabb börtöneiben levő rabok számát, elszállítva a bűnözőket valahová. 1770-ig évente ezer rabot szállítottak el, főként a marylandi és virginiai telepekre. 1783-ra az észak-amerikai függetlenségi háború miatt a britek elvesztették ezeket a telepeket, így többé nem vihették oda a bűnözőket. Ekkorra azonban már több mint 50 000 elítéltet küldtek oda.

A másik lehetséges úti cél egy sivár hely volt a világ másik végén. Keleti partjait 13 évvel korábban egy James Cook nevű tengerésztiszt térképezte fel és „vette birtokba” Nagy-Britannia számára. Joseph Banks, aki szintén ott volt azon az úton mint felfedező, felvetette, hogy a terület alkalmas lenne a Brit Birodalomban nemkívánatos elemek gyűjtőhelyének. Így hát 1787 májusában elindult az első, 11 kis hajóból álló flotta 26 000 kilométeres útjára, a Botany-öböl felé. A következő 80 év folyamán, vagyis 1868-ig összesen 158 829 fegyencet küldtek Ausztráliába.

Nem mindennapi utazás az óceánon

Az ifjú Job és 300 útitársa 1833-ban megérkezett Sydney Cove-ba, Port Jacksonbe. Habár a telepet Botany-öbölként ismerték, valójában az a hely, amely ezt a nevet viseli, néhány kilométerrel délebbre fekszik attól a ponttól, ahol végül megalapították a fegyenctelepet.

 Néhány utasnak már maga az utazás is súlyos büntetésnek számított. A François Lepailleur naplójából származó következő részlet bepillantást nyújt abba, hogy milyen volt az élet a hajón: „1840-ben elhajóztunk a Jóreménység foka mellett [Dél-Afrikánál] a Buffalo hajófenekében. Ez volt a legborzalmasabb az állandó sötétség, a betartandó, szigorú szabályok és az élősködők miatt, amelyek állandóan kínoztak bennünket, valamint a hőség és a nyomorúságunkat betetőző éhség miatt.”

Ellentmondásos, hogy egészségi és biztonsági szempontból az elítélteket szállító hajók még így is a legjobbak közé tartoztak a kor tengeri utazási viszonyait tekintve. A brit kormányzat ösztönző intézkedéseinek köszönhetően 1788—1868-ig az összes ilyen hajón kevesebb mint 1,8 százalékos volt a halálozási arány. Ezzel ellentétben 1712—1777-ig a rabszolgákat szállító hajók szerencsétlen utasainak 3-36 százaléka vesztette életét útközben. Sőt, az elítélteket szállító hajókhoz képest még azokon a hajókon is magasabb volt a halálozási arány, amelyeken szabad kivándorlók utaztak Európából Amerikába!

Sokféle elítélt

Az elítéltek fiatal kora volt az egyik legfontosabb ok, amiért ilyen magas volt a túlélők aránya. François a harmincas éveinek a közepén járt, s ezzel viszonylag idős elítéltnek számított. A többség 16 és 25 év között járt, néhány gyermek pedig nem volt több 11 évesnél. Az elítéltek között több mint hatszor annyi férfi volt, mint amennyi nő.

Az Ausztráliába vitt emberek nagy része az Egyesült Királyságból jött. Az elítélteknek több mint a fele angol volt, a harmada Írországból származott, és néhány ezer bűnöző érkezett Skóciából. Némelyek — mint François is — a Brit Birodalom egészen távoli pontjairól érkeztek, például a ma India, Kanada, Malajzia és Srí Lanka néven ismert helyekről, sőt Málta kicsiny szigetéről is.

Ezek az emberek, akik nem önszántukból vándoroltak ki, igen sok területen mutattak tehetséget és szakmai jártasságot. Voltak közöttük mészárosok, kazánkészítők, rézművesek, ácsok, szakácsok, kalapkészítők, szabók és takácsok. A hivatalos feljegyzések ezer különböző mesterségről beszélnek, ami a brit munkaerő keresztmetszetét tükrözi.

Úgy tűnik, a brit elítéltek gyakran műveltebbek voltak, mint az otthon maradt munkásosztály. Az Új-Dél-Walesbe érkezők háromnegyede tudott olvasni és írni. Összehasonlításképp elmondjuk, hogy Nagy-Britanniában a lakosságnak mindössze kicsivel több mint a fele tudta aláírni a házassági anyakönyvet.

Emberrablás, gyilkosság, lázadás — ezekért a bűntettekért már lehetett „jegyet” kapni egy Botany-öbölbe tartó hajóra, de az odaszállítás feltételei nem korlátozódtak csupán ilyesmire. Ha valaki vasárnap is nyitva tartott egy szórakozóhelyet, ellopott egy zsebkendőt, vagy egyszerűen vitába bocsátkozott a Szentírásról, azzal is elérhette, hogy elvigyék a déli féltekére.

Élet az új országban

A leggyakoribb elképzelések szerint Ausztráliában az elítéltek életéhez eleinte hozzátartoztak a kíméletlen verések, az állandó kegyetlenkedés és az emberhez nem méltó körülmények. Némelyek esetében valóban ez volt a helyzet, sok fegyencnek viszont jobban ment a sora, mint abban az országban, amelyből érkezett.

Kialakult egy olyan rendszer, amelyben az elítélteket megbízhatták, hogy a szabad telepeseknek és hivatalnokoknak, vagy akár saját maguknak dolgozzanak. Így ahelyett, hogy egész büntetésük alatt egy útépítő csoporthoz lettek volna láncolva, a saját szakmájukban dolgozhattak, vagy tanulhattak egy új mesterséget. Job például azt a feladatot kapta, hogy egy gazdag, de kedves birtokosnak dolgozzon, és kitanulta az állattenyésztő szakmát a gazdája egyik birtokán, Sydney külterületén.

Az elítélteknek öt és fél napot, vagyis 56 órát kellett dolgozniuk hetente. Említést érdemel, hogy akkoriban Nagy-Britanniában a legtöbb gyári munkásnak ennél többet kellett elviselnie, mivel napkeltétől napnyugtáig dolgozott minden áldott nap. Az elítéltek fizetést kérhettek minden munkáért, amit ezen az előírt időn túl végeztek, és gyakran kis vállalkozásokat vezettek a munkaidő lejárta után, például vágott füvet árultak állati takarmánynak.

Igaz, elég bőségesen osztogatták az ostorcsapásokat, de egy tanulmány szerint Új-Dél-Walesben az elítéltek 66 százalékát egyáltalán nem vagy csak egyszer verték meg a büntetésük ideje alatt. Ez  annyit jelent, hogy nem volt gyakoribb a korbácsolás, mint a brit hadseregben és tengerészetnél.

Ezeknek a tényeknek, valamint annak a lehetőségnek köszönhetően, hogy az elítéltek saját földhöz juthattak, ha lejárt a büntetésük, voltak, akiknek vonzó volt a deportálás lehetősége. W. Cope, a hírhedt londoni Newgate börtön igazgatója 1835-ben ezt mondta azokról a rabokról, akiket deportálással fenyegettek: „Húszból tizenkilencen szíves örömest elmennének.” Egy másik börtön felügyelője pedig így beszélt a keze alá tartozó rabokról: „Százból kilencvenkilencen nagyon szeretnének odakerülni.”

A dolog sötétebb oldala

Nagyon nyomorúságos volt azoknak az élete, akik folyton megszegték a törvényt. Egy beszámolóban a következő olvasható: „A deportálás nem egyszerű büntetés, inkább büntetések sorozata, amely az emberi szenvedés minden fokozatát felöleli.” A taposómalom volt az egyik ilyen büntetés. François így írta le az egyiket: „Ezt a malmot, amelyet gabona őrlésére használnak, az elítéltek hajtják. Tizennyolc ember folyamatosan jár a kerékben; a súlyuk hajtja a kereket és a malmot. Gyakran csak egy pár bilincs van a lábukon, gyakran viszont három vagy négy pár is, és kénytelenek ugyanúgy dolgozni, mint a többiek, mert ha nem, akkor könyörtelenül megkorbácsolják őket.”

Azoknak az elítélt nőknek, akik rosszul viselkedtek, nyakvasat kellett hordaniuk. Ez egy nyakra való gyűrű volt két kiálló résszel, amelyek egyenként legalább harminc centiméteresek voltak, és elálltak a gyűrűtől. Úgy gondolták, csak ezekkel a súlyos szörnyűségekkel lehet kordában tartani a nőket.

Az olyan büntetőintézeteknek, mint amilyen Port Arthur is volt a tasmaniai Hobarttól keletre, az volt a céljuk, hogy szigorú büntetést hajtsanak végre bennük az újra elítélt bűnözőkön. Egy hivatalos beszámoló következtetni enged arra, hogy milyen szigor uralkodott ezeken a helyeken. A beszámoló így szól: „Voltak olyan elítéltek, akik . . . inkább a halált választották az állandó rabság helyett, és bizonyos bűncselekményeket követtek el, hogy kivégezzék őket.”

Némelyik száműzött rabnak az volt a legszörnyűbb, hogy elválasztották a családjától. François így írt: „Drága családom, ti, akiket oly gyengéden szeretek, úgy lesz vajon, hogy a száműzetés hosszú-hosszú ideig elválaszt tőletek, mindenkitől, akit szeretek? Ó, mennyire szomorú és szívet tépő az elszakadás! Elszakadni egy gyengéd feleségtől és a kisgyermekektől, akik nem tapasztalhatták szerető apjuk gyengédségét! Drága családom, gyakran emelem szellemem és szívem az Ég felé, hogy Isten törje össze a láncokat, amelyek ehhez a helyhez kötnek, vessen véget száműzetésemnek, és engedjen hazatérnem drága családomhoz, mindahhoz, amire szívem vágyik.”

Az elítéltek hozzájárultak a fejlődéshez

Bourke kormányzó 1837-ben kijelentette: „Új-Dél-Walesben az elítéltek munkájának segítségével a szorgalmas és ügyes telepesek ötven éven belül gyönyörű, virágzó településsé alakították a sivatagot.” Ekkorra a férfi munkaerőnek több mint a kétharmadát elítéltek vagy volt elítéltek tették ki, ők segítettek a lakosság többi részének, vagyis a szabad kivándorlóknak elvégezni ezt a rendkívüli feladatot. Az összes elítéltnek több mint 90 százaléka Ausztráliát tette otthonává — vagy maga döntött így, vagy mert a körülmények így alakultak.

Az ifjú Job is az állandó lakosok között volt, mivel a szabadulása után megnősült, letelepedett, és végül Ausztrália és Új-Zéland több száz lakosának az ősapja lett. François viszont azon kevesek között volt, akik a szabadulásuk után visszatérhettek a hazájukba, szeretett családjukhoz.

A kezdeti napok óta még inkább felgyorsultak a változások, és mindössze három egymást követő nemzedék ideje alatt az a gyönyörű, virágzó település egy vegyes kultúrájú nemzetté nőtte ki magát. Most évente több ezren látogatnak el önként Ázsiából, Európából — Nagy-Britanniából is — és Kanadából Ausztráliába, illetve kérik a letelepedésük engedélyezését. Megérkezve azt látják, hogy toronymagasságú betonépületek nőnek ki a földből, amelyet még az elítéltek tisztítottak meg, és nagy aszfaltutak követik azoknak az ösvényeknek a vonalát, amelyeket még az elítéltek építettek ki. De a régi kőépületek még Ausztrália modern utcáinak forgatagában is tanúskodnak azok munkájáról, akik egyszer csak a Botany-öböl felé vezető úton találták magukat, és kényszerből váltak őstelepesekké.

[Térkép/képek a 20. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

BOTANY-ÖBÖL

[Képek]

JAMES COOK

JOSEPH BANKS

[Forrásjelzés]

Cook: Painting by John Weber/Dictionary of American Portraits/Dover; Banks: Dickinson, W. Portrait of Sir Joseph Banks when Mr. Banks. Rex Nan Kivell Collection; NK10667. By permission of the National Library of Australia; látkép az öbölről: Fittler, James. Sydney, New South Wales, with entrance into Port Jackson. By permission of the National Library of Australia

 [Kép a 23. oldalon]

(Fent) Sydney belvárosi üzletnegyede az egykor Botany-öbölbeli fegyenctelepként ismert helyen alakult ki

[Kép a 23. oldalon]

Az Old Sydney Hospitalt (Régi Sydneyi Kórházat), amely most a State Mint Museumként (Állami Pénzverdemúzeumként) működik, fegyencek építették

[Forrásjelzés]

Image Library, State Library of New South Wales

[Kép a 23. oldalon]

A Hyde Park Barracks, a fegyencek által tervezett és felépített börtön

[Forrásjelzés]

Hyde Park Barracks Museum (1817). Historic Houses Trust of New South Wales, Sydney, Australia

[Kép a 23. oldalon]

A Great North Road. Ezt a 264 kilométeres utat a fegyencek kézzel vájták a homokkő hegyekbe. Sydneyt és a Newcastle mellett levő Hunter-medencét kötötte össze. A telep egyik legszámottevőbb építőmérnöki teljesítménye volt

[Forrásjelzés]

Managed by the National Parks and Wildlife Service, N.S.W.