A háború sem tudott megállítani minket a prédikálásban

LEODEGARIO BARLAAN ELMONDÁSA ALAPJÁN

A második világháborúban, 1942-ben Japán és az Egyesült Államok a Fülöp-szigetekért, vagyis az én hazámért csatározott. Én a hegyekben tartózkodtam ekkor, a Tabonan nevű faluban, ahol a japánok ellen harcoló helyi gerillacsapatok őrizetbe vettek. Megvertek, azzal vádoltak, hogy kém vagyok, és fenyegetőztek, hogy kivégeznek. De hadd mondjam el, hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe, és miként menekültem meg.

EGY Pangasinan tartománybeli városban, San Carlosban születtem 1914. január 24-én. Édesapám az 1930-as években beíratott engem egy mezőgazdasági iskolába. Vasárnaponként részt vettem a misén, ahol is a pap az evangéliumokról beszélt: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumáról. Ezért el szerettem volna olvasni őket.

Egyik nap bementem a kolostorba, hogy vegyek egy példányt az evangéliumokból azon a pénzen, amit egy kis zöldségért kaptam. Legnagyobb bánatomra ehelyett egy füzetet kaptam, melynek az volt a címe, hogy The Way to Heaven (A mennybe vezető út), és ebben nem voltak benne az evangéliumok. Mivel még mindig vágytam arra, hogy megszerezzem ezeket, ezért később Manilába utaztam. Itt a nagybátyám, aki Jehova Tanúja volt, adott egy példányt a teljes Bibliából.

Manilában több Tanúval találkoztam, és lenyűgözött, hogy milyen jól tudnak idézni a Szentírásból.  Sok-sok kérdésem volt, és ők kielégítő válaszokkal tudtak szolgálni. Egyszer aztán a nagybátyám, Ricardo Uson elvitt egy összejövetelre, melyet Jehova Tanúi fiókhivatalában tartottak. Amikor közeledtünk a fiókhivatalhoz, rágyújtottam egy cigarettára. „Dobd el — mondta a nagybátyám. — Jehova Tanúi nem dohányoznak.” El is dobtam, és azóta sem gyújtottam rá. Találkoztam a fiókhivatal-felvigyázóval, Joseph Dos Santosszal és még néhány Tanúval. Még most is emlékszem azokra a drága keresztény testvérekre, pedig már évtizedek teltek el azóta.

Vágytam arra, hogy Istent szolgálhassam

1937 októberében, amikor a Los Baños Mezőgazdasági Főiskolára jártam, már nem vettem részt a misén, hanem a nagybátyámtól kapott kiadványokat és a Bibliát olvastam. Jehova Tanúi egy csoportja bejárt a főiskolára, és az egyikükkel, név szerint Elvira Alinsoddal folytatott beszélgetéseket követően megerősödött bennem az a vágy, hogy Jehova Istent szolgálhassam.

Amikor közöltem az oktatóimmal, hogy abba szeretném hagyni a főiskolát, ők megkérdezték: „Ki fog gondoskodni rólad?” Én pedig elmondtam nekik, hogy meggyőződésem, hogy ha Istent szolgálom, akkor ő fog gondoskodni rólam. Miután otthagytam a főiskolát, elmentem a Watch Tower Society hivatalába, hogy szeretnék jelentkezni önkéntes munkásnak, s elmondtam: „Olvastam a Lojalitás, a Gazdagság és a Hol vannak a halottak? című kiadványokat, és szeretném most már teljes időben szolgálni Jehovát.” Megkértek, hogy Cebu tartományban csatlakozzam három úttörőhöz, vagyis Jehova Tanúi teljes idejű szolgáihoz.

Elkezdem a prédikálást

Amikor 1938. július 15-én megérkeztem Cebu szigetére, Salvador Liwag várt rám a mólón. Másnap el is kezdtem a szolgálatot, házról házra prédikálva. Senkitől nem kaptam képzést. Egyszerűen csak megmutattam a házigazdának a bizonyságtevő kártyámat, amely röviden beszélt a munkánkról. Az igazság az, hogy én csupán két szót tudtam szebuano nyelven, vagyis a helybeliek nyelvén. Hát így kezdődött az első napom a szolgálatban.

Amikor elkezdtünk tanúskodni egy városban, az volt a szokásunk, hogy először az elöljáróságra mentünk. Ott Liwag testvér a polgármesternek tanúskodott, Pablo Bautista a rendőrfőnöknek, Conrado Daclan a bírónak, én pedig a postamesternek. Utána a buszvégállomásra, a rendőrlaktanyára, az üzletekbe és az iskolákba mentünk, majd az otthonaikban kerestük fel az embereket. Az Enemies (Ellenségek) című, bibliatanulmányozási segédeszközként szolgáló könyvet ajánlottuk fel. Ahogy utánoztam a társaimat a bizonyságtevésben, úgy apránként megtanultam a szebuano nyelvet, és már könyveket is el tudtam helyezni. Három hónap alatt teljesen bemunkáltuk Cebu tartományát, amely 54 városból állt. Ezek után megkérdeztem Liwag testvért:

— Most már megkeresztelkedhetek?

— Még nem, testvér — válaszolta.

Ezután átmentünk egy másik szigetre, Boholra, és másfél hónapon keresztül itt prédikáltunk, bemunkálva még 36 várost. Ezt követően újból kértem, hogy hadd keresztelkedhessek meg, de megint csak azt a választ kaptam, hogy „még nem lehet, Barlaan testvér”. Miután befejeztük a prédikálást Boholon, utána pedig a Camiguin-szigeten, átmentünk egy nagy szigetre, melyet Mindanaónak hívnak, és ezen belül a Cagayan de Oro nevű városban prédikáltunk.

Ekkortájt csatlakozott csoportunkhoz Virginio Cruz. Korábban gimnáziumi tanár volt, és azért hagyta abba ezt a munkát, hogy úttörő lehessen. Prédikálásunk során tovább utaztunk más városokba, míg a Lanao-tóhoz nem érkeztünk. Itt-tartózkodásunk alatt újfent megkérdeztem, hogy megkeresztelkedhetek-e. Végül 1938. december 28-án, körülbelül hat hónapi úttörőszolgálat után Cruz testvér megkeresztelt engem a Lanao-tó vizében, Lumbatan városánál.

Istenbe vetett bizalmam jutalma

Később Negros Occidentalban csatlakoztam három úttörőhöz: Fulgencio de Jesushoz, Esperanza de Jesushoz és Natividad Santoshoz, akit csak Natynak hívtunk. E tartományon belül sok városban együtt prédikáltunk. Tényleg a teljes bizalmunkat Jehovába kellett vetnünk, mivel időnként szűkösen éltünk. Egyszer szerettünk volna halat szerezni a rizsünkhöz. A tengerparton  találkoztam egy férfival, és megkérdeztem, hogy vehetnék-e tőle néhány halat, de ő azt mondta, hogy már mindet kivitte a piacra. Felajánlotta viszont azt, amit magának tett félre. Megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. „Ugyan már, felejtse el! — hangzott a válasz. — Tegye csak el, az öné lehet.”

Megköszöntem neki. Ám amikor elindultam hazafelé, rájöttem, hogy egyetlen hal nem lesz elég négyünknek. Ahogy éppen egy kis patak mellett haladtam el, legnagyobb meglepetésemre egy kő tetején ott hevert egy hal, még nedvesen. „Biztos már elpusztult” — gondoltam magamban. Odamentem, hogy felvegyem, és csodálkozva láttam, hogy még él. Jó erősen tartottam a kezemben, miközben rögtön eszembe jutott Jézus ígérete: „Így tehát továbbra is keressétek először a királyságot és az Ő igazságosságát, és ezek az egyéb dolgok mind megadatnak nektek ráadásként” (Máté 6:33).

Prédikálás a háború közepette

Amikor úttörőcsapatunk kilenc főre bővült, kettéváltunk. A mi csapatunk Cebut kapta megbízatási területként. Ekkor már 1941 decembere volt, és a második világháború a Fülöp-szigeteket is elérte. Amikor a Tuburan nevű városban tartózkodtunk, egy Fülöp-szigeteki hadnagy lépett a szobánkba az éjszaka kellős közepén. „Na, fiúk, felkelni! — mondta. — A katonák már keresik magukat.” Azzal gyanúsítottak minket, hogy japán kémek vagyunk, és az éjszaka hátralévő része vallatással telt.

Ezek után a város börtönében találtuk magunkat. A Cebu városában tartózkodó amerikai haderő emberei követelték, hogy adjunk nekik minden egyes könyvünkből egy példányt, hogy megállapíthassák, tényleg japán kémek vagyunk-e. A börtönben sok helybeli lakos meglátogatott minket, mivel kíváncsi volt, hogy is nézhetnek ki azok az emberek, akik a vádak szerint japán kémek. Voltak, akik kérdéseket tettek fel nekünk, és így tanúskodtunk nekik Isten Királyságáról.

Ötnapi börtön után a rendőrfőnök táviratot kapott az amerikai hadsereg főhadiszállásáról, melyben arra utasították, hogy engedje szabadon Jehova Tanúit. Azt azért a lelkünkre kötötte, hogy ne prédikáljunk többet, mert most háborús idők járnak. Elmondtuk neki, hogy nem hagyhatjuk abba a prédikálást, mert Istentől kaptunk parancsot erre a munkára (Cselekedetek 5:28, 29). A rendőrfőnök dühbe gurult és ezt mondta: „Márpedig ha tovább prédikálnak, akkor hagyni fogom, hogy az emberek megöljék magukat.”

A következő napokban a rendőrfőnök igyekezett, hogy újra letartóztasson minket. Végül az amerikai hadsereg egyik katonai raja megállított minket, és egy bizonyos Soriano hadnagy ezt kérdezte Santos testvérnőtől:

— Abbahagyja a prédikálást?

— Nem — felelte a testvérnő.

— És ha, tegyük fel, kivégzőosztag elé állítjuk magukat? Akkor sem? — kérdezte a hadnagy.

— Ez sem változtatna a döntésünkön — hangzott a válasz.

Erre mindannyiunknak be kellett szállnunk egy teherautóba, mely Cebu városába vitt minket, ahol is meg kellett jelennünk Edmund ezredes előtt. Soriano hadnagy így mutatott be minket neki:

 — Ezek Jehova Tanúi, japán kémek!

— Jehova Tanúi? — kérdezte az ezredes. — Amerikából nagyon jól ismerem Jehova Tanúit. Ezek az emberek nem kémek! Ők semleges álláspontot vallanak.

Majd felénk fordulva ezt mondta:

— Semleges álláspontjuk miatt nem fogjuk szabadon engedni magukat.

Később, miután egy ideig egy raktárba zárva várakoztunk, Edmund ezredes újra beszélt velünk.

— Még mindig semleges állásponton vannak? — kérdezte.

— Igen, uram — válaszoltuk mindannyian.

— Akkor nem engedjük szabadon magukat. Ugyanis ha ezt tennénk, akkor folytatnák a prédikálást, és azok is semleges álláspontot fognak vallani, akiket megtérítenek. Ha pedig mindenki semlegesnek vallja magát, akkor senki sem fog harcolni — magyarázta az ezredes.

Újra prédikálhatunk

Később átvittek minket Cebu város börtönébe. 1942. április 10-én a japánok megszállták a várost. Bombák hullottak a városra mindenütt, és óriási tűz ütött ki! A börtönőr meglátta Santos testvérnőt, akinek a cellája a börtön elülső részéhez volt közel. „Jaj nekem! Jehova Tanúi még bent vannak! Nyissák ki az ajtót, és engedjék őket szabadon!” — kiáltotta. Megköszöntük Jehovának, hogy vigyázott ránk.

Azonnal a hegyeknek vettük utunkat, hátha találunk Tanúkat. Az egyik városban, Compostelában rá is találtunk egy testvérre. Azelőtt elöl járt a prédikálómunkában, de most úgy döntött, hogy felhagy a prédikálással, és Cebu városába költözik, hogy üzletet nyisson, ahol különböző dolgokat árulhat. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy bármi történjék is, folytatjuk Isten Királyságának a prédikálását.

Volt sok példányunk a Vigasztaljátok a szomorkodókat című füzetből, és mindent elkövettünk, hogy eljuttassuk az emberek kezébe. Sokan azonban próbáltak elijeszteni minket ettől, azt mondva, hogy ha a japánok meglátnak minket, fejünket veszik. Nem sokkal később megalakult egy japánellenes gerillamozgalom, és letartóztatták azt a személyt, aki felhagyott a prédikálással, hogy üzletet nyithasson Cebu városában. Lesújtó volt a hír számunkra, hogy azzal vádolták, hogy japán kém, és ezért kivégezték.

Azzal vádolnak minket, hogy kémek vagyunk

Időközben a hegyekben tovább prédikáltunk. Egyik nap tudomást szereztünk egy érdeklődő asszonyról, de ahhoz, hogy felkereshessük, több gerilla előőrsön kellett keresztülhaladnunk. Elérkeztünk a Mangabon nevű faluig, ahol az asszony lakott, ám egy katonai raj ránk talált, és így kiáltott:

— Miért akarnak idejönni?

— Jehova Tanúi vagyunk — válaszoltam. — Szeretné hallani, hogy milyen üzenetet hirdetünk a gramofonnal?

 Amikor azt válaszolták, hogy igen, lejátszottam nekik Az ismeret értéke című felvételt. Utána átkutattak és kikérdeztek minket, majd a Tabonan nevű faluban lévő gerilla főhadiszállásra vittek minket. Imádkoztunk Jehovához, hogy védjen meg bennünket, mert az a hír járta, hogy szinte mindenkit kivégeznek, akit a parancsnokságra visznek.

Őrizet alatt álltunk, és kegyetlenül bántak velünk. Most érkeztünk el ahhoz, amiről a cikk elején meséltem, amikor is megvertek, és a hadnagy rám mutatva ezt mondta: „Maga kém!” Egy ideig tovább kegyetlenkedtek velünk, de nem végeztek ki, hanem kényszermunkára ítéltek minket.

Az öcsém, Bernabe is egyike volt azoknak az úttörőknek, akiket Tabonanban börtönbe vetettek. Minden reggel megkövetelték tőlünk, raboktól, hogy énekeljük el az „Isten, áldd meg Amerikát!” és az „Isten, áldd meg a Fülöp-szigeteket!” című dalokat. Mi, Tanúk azonban a „Ki áll az Úr oldalán?” című éneket énekeltük. Egyszer a szolgálatban lévő tiszt így kiabált velünk: „Aki nem énekli a »God Bless America«-t, azt felakasztatom erre az akáciafára!” Egyikünket sem ölt meg az ehhez hasonló fenyegetések ellenére. Később aztán átvittek minket más táborokba, és 1943. júliusi keltezéssel végül megkaptam a szabadlábra helyezésemről szóló papírokat. Addigra már nyolc hónapja és tíz napja voltam börtönben.

Egész életemben prédikáltam

Attól a vágytól indíttatva, hogy láthassuk azokat az érdeklődőket, akiknek korábban prédikáltunk, 60 kilométert vándoroltunk a Toledo nevű városig. Itt aztán rendszeresen tartottunk összejöveteleket, és idővel sokan megkeresztelkedtek. A háború 1945-ben végre véget ért. Két évvel később, majdnem kilenc évvel a keresztelkedésem után, részt vehettem életem első kongresszusán, melyet Manilában, a Santa Ana Lóversenypályán rendeztek meg. Körülbelül 4200-an gyűltünk össze a nyilvános előadásra, mely a „Minden nép öröme” címet viselte.

A háború kitörése előtt körülbelül 380 Tanú volt a Fülöp-szigeteken, 1947-ben viszont már mintegy 2700! Azóta is örömmel teszek eleget Jehova szolgálatában kapott sokféle kiváltságomnak. 1948 és 1950 között utazófelvigyázóként szolgáltam Surigao vidékén. 1951-ben feleségül vettem Natividad Santost, aki a háború idején csoportunk tagjaként bátran prédikált. Házasságkötésünk után 1954-től 1972-ig az utazómunkában szolgálva bejártuk Mindanaót.

1972-ben különleges úttörők lettünk, hogy idős szüleink közelében lehessünk, és támogathassuk őket. Noha már mindketten a nyolcvanas éveinkben járunk, még mindig úttörőkként szolgálunk, és együttesen már több mint 120 éve vagyunk a teljes idejű szolgálatban. Örömmel tölt el minket, hogy láthattuk, amint több mint 130 000-re nő azoknak a száma, akik a Fülöp-szigeteken hirdetik Isten Királyságának a jó hírét! Szívünk vágya, hogy még sok embernek segíthessünk megérteni, hogy Isten Királysága az egyedüli remény arra, hogy valódi békének és boldogságnak örvendhessünk a földön.

[Oldalidézet a 22. oldalon]

Azzal gyanúsítottak minket, hogy japán kémek vagyunk, és az éjszaka hátralévő része vallatással telt

[Kép a 23. oldalon]

1963-ban a Bohol-szigeten élő barátainkkal. A feleségem jobbról a negyedik, én pedig az ötödik vagyok a sorban

[Kép a 24. oldalon]

A feleségem és én ma

[Kép forrásának jelzése a 20. oldalon]

Fénykép a háttérben: U.S. Signal Corps photo