Mit tanulhatunk a múltból?

„Semmi sem fontosabb a történészeknek, mint hogy meghatározzák az okokat és az okozatokat” (GERALD SCHLABACH, A TÖRTÉNELEMTUDOMÁNY DOKTORA).

A TÖRTÉNÉSZEK gyakran felteszik a kérdést: Hogyan és miért történtek meg bizonyos események? A történelemkönyvekből tudunk például a Római Birodalom bukásáról. De miért bukott el? Vajon a korrupció vagy az élvhajhászat miatt? Azért, mert a birodalom szinte irányíthatatlanná vált, seregeinek a fenntartása pedig túlságosan költségessé? Vagy egyszerűen csak túlontúl sok ellensége lett Rómának, akik túl erősek voltak?

Nem is olyan régen a kelet-európai kommunizmus, melyet egykor a Nyugat veszedelmének tartottak, szinte egy csapásra összeomlott egyik ország után a másikban. De miért? És milyen tanulságokat kell levonnunk ebből? Ilyen kérdésekre próbálnak meg a történészek válaszolni. Ámde a válaszadáskor mennyire befolyásolják a személyes érzéseik a nézeteiket?

Meg lehet bízni a történelmi művekben?

A történészek inkább nyomozóknak mondhatók, semmint tudósoknak. Vizsgálják, vitatják és kétségbe vonják a múlt emlékeinek a hitelességét. Törekszenek megtalálni az igazságot, de az, hogy mit keresnek, gyakran csak homályosan rajzolódik ki előttük. Ennek részben az az oka, hogy munkájuk középpontjában főleg emberek állnak, és a történészek senkinek sem tudnak a gondolataiban olvasni — különösen nem a halottakéiban. A történészeknek lehetnek előre kialakított elképzeléseik és előítéleteik is. Ezért olykor a legjobb mű is csak magyarázat — az író saját értelmezése.

Persze az, hogy egy történésznek saját véleménye van, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy pontatlan a munkája. A Sámuel, a Királyok és a Krónikák könyvének bibliai elbeszélései párhuzamos beszámolókat tartalmaznak. Ezeket öt különböző személy írta le, mégis kimutatható, hogy nincs bennük jelentős ellentmondás vagy pontatlanság. Ugyanez igaz a négy evangéliumra is. A Biblia sok írója még saját hibáit és ostoba tévedéseit is feljegyezte, ami viszont ritkaságnak számít a világi művekben (4Mózes 20:9–12; 5Mózes 32:48–52).

Amikor történelmi beszámolókat olvasunk, nem elég azt mérlegelnünk, hogy lehettek-e előítéletei az írónak, hanem azt is mérlegelnünk kell, hogy  mi volt az indítéka. „A legnagyobb gyanakvással kell tekinteni azokra a történelmi beszámolókra, melyek a hatalom gyakorlóitól vagy a hatalom megszerzésére törekvőktől, illetve ezek barátaitól származnak” — jelenti ki Michael Stanford az A Companion to the Study of History című könyvében. Akkor is nyilvánvalóak a vitatható indítékok, amikor a történelmi művek burkoltan vagy akár nyíltan nacionalizmusra, illetve hazafias érzületek kinyilvánítására igyekeznek sarkallni az embereket. Sajnos néha az ilyen eszmék iskolai tankönyvekbe is belekerülnek. Egy ország kormányrendelete például elég nyíltan kijelentette, hogy a történelem tanításának az a célja, „hogy megerősítse a nacionalista és a hazafias érzéseket az emberek szívében . . . , mivel a nemzet múltjának az ismerete az egyik legfontosabb ösztönzés a hazafias viselkedésre”.

Megmásított történelem

Olykor a történelmi feljegyzéseket nem csupán részrehajlóan készítik el, hanem még meg is másítják. A volt Szovjetunióban például „Trockij nevét kitörölték a feljegyzésekből, ezért eltűntek az arra utaló jelek, hogy a népbiztos valaha is létezett” — írja a Truth in History című könyv. Ki volt Trockij? Az orosz bolsevik forradalom egyik vezetője, és Lenin után a második személy. Lenin halála után Trockijnak nézeteltérései voltak Sztálinnal. Trockijt kizárták a kommunista pártból, később pedig meggyilkolták. Sőt, a nevét kitörölték a szovjet lexikonokból. A történelem ilyen elferdítése, mely még addig a pontig is elmehet, hogy elégetik azokat a könyveket, melyek nincsenek összhangban az elfogadott nézetekkel, megszokott dolog sok diktatórikus kormányrendszernél.

A történelem megmásítása azonban ókori szokás — az eredete legalább Egyiptomig és Asszíriáig visszanyúlik. Fáraók, királyok, császárok büszkeségükben és hiúságukban biztosították, hogy kedvező kép maradjon róluk az utókornak. Ezért a sikereket automatikusan felnagyították, míg a kínos vagy szégyenletes dolgokat — például egy háborúban elszenvedett vereséget — jelentéktelennek tüntették fel, kitörölték a történelem lapjairól, vagy esetenként fel sem jegyezték. Ezzel éles ellentétben az Izraelről szóló bibliai történelmi feljegyzések tartalmazzák királyoknak és alattvalóknak mind a kudarcait, mind pedig azt, amire büszkék lehetnek.

Hogyan ellenőrzik a történészek a régebbi feljegyzések pontosságát? Például összehasonlítják őket régi adófeljegyzésekkel, törvénykönyvekkel, rabszolgavásárok hirdetéseivel, üzleti és személyes levelekkel és feljegyzésekkel, cserépdarabok felirataival, hajónaplókkal, valamint sírboltokban és sírgödrökben talált tárgyakkal. Mindez együttvéve gyakran további információkra derít fényt, vagy segít más megvilágításban látni a hivatalos iratokat. A jó történészek rendszerint elismerik,  ha hézagosak az ismeretek bizonyos témakörben, vagy ha valamiben nem biztosak, bár talán előállnak saját elképzeléseikkel, hogy kitöltsék ezeket a hézagokat. Mindenesetre a bölcs olvasók több forrásművet is fellapoznak, ha a történelmi események kiegyensúlyozott magyarázatára kíváncsiak.

Minden nehézség ellenére, amivel egy történész szembenéz, munkája sokat nyújthat az emberiségnek. „Akármilyen nehéz is írni róla . . . , a világtörténelem fontos, sőt létfontosságú a számunkra” — magyarázza egy történelemkönyv. A történelem nem csupán a múltat tárja fel előttünk, hanem jobban megérteti velünk az emberek jelenlegi helyzetét. Hamar rájövünk például, hogy a régieknek ugyanolyan tulajdonságaik voltak, mint a napjainkban élő embereknek. Ezeknek az újra és újra megmutatkozó tulajdonságoknak jelentős hatásuk van a történelemre, és talán ezek vezettek annak a mondásnak a kialakulásához, hogy a történelem ismétli önmagát. De vajon helytálló ez az általánosítás?

Ismétli-e a történelem önmagát?

A múlt alapján meg tudjuk-e pontosan jövendölni, hogy mit hoz a jövő? Bizonyos fajta események valóban újból megtörténnek. Henry Kissinger, az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere például ezt mondta: „Minden civilizáció, amely valaha is létezett, végül is összeomlott.” Majd hozzátette: „A történelem olyan erőfeszítések története, amelyek kudarcba fulladtak, olyan törekvésekről szól, amelyek sohasem vezettek eredményre . . . Tehát a történésznek együtt kell élnie az elkerülhetetlenül bekövetkező tragédia tudatával.”

Nem volt két olyan birodalom, amely ugyanúgy omlott volna össze. I. e. 539-ben Babilont egyetlen éjszaka alatt foglalták el a médek és a perzsák. Görögország Nagy Sándor halála után számos királyságra szakadt, és végül átadta a helyét Rómának. Róma letűnéséről azonban még viták folynak. Gerald Schlabach történész felteszi a kérdést: „Mikor bukott el Róma? Elbukott-e egyáltalán? I. sz. 400 és 600 között valami megváltozott Nyugat-Európában. De sok minden tovább folytatódott.” * Nyilvánvaló, hogy a történelem néhány jellegzetessége megismétlődik, némelyik pedig nem.

Az emberi uralom kudarca a történelem állandóan visszatérő tanulsága. A jó kormányzatok működését mindenkor aláásta az önzés, szűklátókörűség, kapzsiság, korrupció, családtagok előnyben részesítése bizonyos állások betöltésekor, s mindenekfölött a hatalom megszerzésének és fenntartásának az erős vágya. Ezért a múlt másból sem áll, mint fegyverkezési versenyekből, meghiúsult szerződésekből, háborúkból, a társadalomban megfigyelhető nyugtalanságból és erőszakból, az anyagiak igazságtalan elosztásából és összeomlott gazdasági rendszerekből.

Nézzük meg például, hogy a The Columbia History of the World című mű szerint a nyugati civilizációnak milyen hatása volt a világ többi részére: „Miután Kolumbusz és Cortes ráébresztette Nyugat-Európa lakosait a lehetőségeikre, az emberek erős késztetést éreztek arra, hogy téríteni induljanak, anyagi javakat és hírnevet szerezzenek. A nyugati kultúrát bevezették — főleg erőszakkal — a világ csaknem minden részén. Csillapíthatatlan terjeszkedési vágyuktól hajtva, és korszerűbb fegyverekkel felszerelkezve, a hódítók a világ többi részét akarata ellenére odaláncolták a nagy európai hatalmakhoz . . . Ezeknek a földrészeknek [Afrikának, Ázsiának és Amerikának] a népei egyszerűen szólva a könyörtelen, kegyetlen kizsákmányolás áldozatai lettek.” Mennyire igazak azok a szavak, melyek a Bibliában vannak feljegyezve a Prédikátor 8:9-ben: „uralkodik az ember az emberen maga kárára.”

Talán ennek a szomorú múltnak az ismerete indított egy német filozófust arra a kijelentésre, hogy egyetlen dolog, amit megtanulhatunk a történelemből, az az, hogy az emberek semmit sem tanultak belőle. A Jeremiás 10:23 kijelenti: „az embernek nincs hatalmában az ő útja, és egyetlen járókelő sem teheti, hogy irányozza a maga lépését!” Napjainkban különösen foglalkoztatnia kell minket annak, hogy nem vagyunk képesek irányítani a magunk lépését. Miért? Mivel a minket sújtó nehézségek mind számukat, mind pedig nagyságukat tekintve példa nélküliek. Hogyan fogunk hát felülkerekedni a nehézségeken?

Példa nélküli nehézségek

Az emberiség történelmében ezelőtt még sohasem  veszélyeztette az egész földet együttesen az erdőirtás, talajerózió, sivatagosodás, növény- és állatfajok tömeges kipusztulása, a légköri ózonkoncentráció csökkenése, környezetszennyezés, globális felmelegedés, haldokló óceánok és robbanásszerű népességnövekedés.

„Egy másik nehézség, mellyel a modern társadalom szembenéz, az, hogy a változások rohamos gyorsasággal következnek be” — jelenti ki az A Green History of the World című könyv. Ed Ayres, a World Watch című folyóirat szerkesztője ezt írja: „Valami olyasmivel találjuk szembe magunkat, amit még soha de soha nem tapasztaltunk, és emiatt igazából fel sem tudjuk fogni, még akkor sem, ha rengeteg bizonyítékunk van. Nekünk ez a »valami« a minket éltető világban bekövetkező mérhetetlen biológiai és fizikai változások hirtelen áradatát jelenti.”

Mindezeket és a velük összefüggésben lévő nehézségeket figyelembe véve Pardon E. Tillinghast történész kijelenti: „Végtelenül szövevényessé vált az az irány, amerre a társadalom halad, és sokunknak rémisztőek a dilemmák. Milyen irányítást nyújthatnak napjainkban a történészek az összezavart embereknek? Úgy tűnik, a lehetőségeik meglehetősen korlátozottak.”

A történészek talán nem tudják, hogy mit tegyenek, vagy milyen tanácsot adjanak, de az biztos, hogy ez nem mondható el a Teremtőnkről. Valójában ő megjövendölte a Bibliában, hogy az utolsó napokban a világban „válságos idők lesznek, amelyekkel nehéz lesz megküzdeni” (2Timóteus 3:1–5). De Isten még ennél is tovább ment, és olyat tett, amire a történészek képtelenek. Megmutatta a kiutat, ahogy azt a következő cikkben látni fogjuk.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet az 5. oldalon]

„A legnagyobb gyanakvással kell tekinteni azokra a történelmi beszámolókra, melyek a hatalom gyakorlóitól . . . származnak” (MICHAEL STANFORD TÖRTÉNÉSZ).

[Kép a 4. oldalon]

Néró császár

[Forrásjelzés]

Roma, Musei Capitolini

[Képek a 7. oldalon]

’Az ember mindenkor uralkodott az emberen a maga kárára’

[Forrásjelzés]

„A győztesek”: Pierre Fritel festménye. A képen láthatók (balról jobbra): II. Ramszesz, Attila, Hannibál, Timur-Lenk, Julius Caesar (középen), I. Napóleon, Nagy Sándor, Nabukodonozor, Nagy Károly. A The Library of Historic Characters and Famous Events, Vol. III, 1895 című könyv alapján; repülőgépek: USAF photo