A háború helyett a békét magasztalom

DOROTHY HORLE ELMONDÁSA ALAPJÁN

1919-ben születtem Wilmingtonban (Delaware, USA), egy katolikus olasz családban. Szüleim sohasem jártak istentiszteletre, de két testvéremet és engem mindig elküldtek. Az impozáns templomok lenyűgöztek remekbe szabott felépítésükkel, szobraikkal és pompájukkal.

AHOGY teltek az évek, elvesztettem a katolicizmus iránti érdeklődésemet. Az egyház nem tulajdonított nagy fontosságot a Bibliának, annak a könyvnek, melyet édesapám mélyen tisztelt, és rendszeresen olvasott. Zavartak azok az egyházi közlemények, melyek megnevezték az adakozókat, és leírták, mekkora összeget adományoztak. Ezenkívül sok szóbeszéd kapott lábra önfejű papokról. Tizenöt évesen már nem voltam gyakorló katolikus. Így több időm maradt művészeti tanulmányaimra.

Művészi karrier

1940-ben, amikor 21 éves voltam, hozzámentem William Horle-hoz, egy fiatal férfihoz, aki élvezettel rajzolt le mindent, ami kapcsolatban volt a katonasággal: repülőgépeket, katonákat, fegyvereket és hajókat. Williamet, becenevén Billt, örömmel töltötte el az, hogy művész vagyok, és megvette nekem első olajfestékkészletemet. Kezdtem megtanulni régen élt, nagy művészek technikáit.

Kétévi házasság után Billnek az lett a hobbija, hogy katonai miniatűröket készített ólomból. Vajon ezeket játék katonáknak szánta? Semmi esetre sem. Az volt a vágya, hogy valódi művészi alkotásokat készítsen. Más mesteremberek műanyaggal, fával vagy gipsszel dolgoztak, de az ólom igazán Billnek való anyag volt, mivel gépésznek tanult.

Megtervezte a figurákat, elkészítette az öntőformát, majd ólomba öntötte a figurákat. Idővel nagyon ügyessé vált a kiöntött részek összeillesztésében, a forrasztásban, reszelésben és fényezésben. Később az égetett gipsz öntőformák helyett olyan öntőformákra tért át, melyek fogászati anyagokból készültek. Ez lehetővé tette számára, hogy aprólékosabban dolgozzon.

Miután elkészültek a szilárd fémdarabok, az én feladatom volt befejezni a figurákat. Kimerítő kutatómunkával találtunk leírásokat régi katonai egyenruhákról — még olyan részletekről is, mint a gombok, paszományok, rangjelzések és jelvények.

Egy nagyító alatt olajat és festéket vittem fel a figurákra. Ezek olyan anyagok voltak, melyek nem peregtek le a fémről. Ettől életre keltek a figuráink. Kicsiny philadelphiai (Pennsylvania) pincénkben indiánokat, polgárháborús katonákat, amerikai haditengerészeket, Napóleon korabeli lovakat és lovasokat, egyiptomi mamelukokat, algériai zuávokat és más figurákat készítettünk.

Később Bill meghívást kapott az amerikai tengerészgyalogságtól, hogy készítsen figurákat az  első, 1939 előtti pekingi lovas tengerészgyalogos osztagról. Folyamatosan ezeken a figurákon dolgoztunk, majd 1954-ben átadtuk őket a Washington állambeli Smithson Intézetnek. Néhány évvel később Lyndon Johnson amerikai elnök megkérdezte, hogy át lehetne-e helyezni a kiállítást a Fehér Házba. Természetesen beleegyeztünk.

Sohasem árultuk a figuráinkat, Bill viszont több százat elajándékozott. Kedvezően nyilatkoztak rólunk számos olyan könyvben, mely katonamodellekről szól. 1965-ben munkáinkat bemutatták a világkiállításon Flushing Meadowban (Queens, New York). Múzeumok kérték a modelljeinket. Bruce Catton történész, aki az amerikai polgárháborúval foglalkozik, sok diorámánkat és szobrocskánkat felhasználta a könyvei illusztrálására.

Egyre több kérdés az életről

Ám akkoriban, amikor a 40-es éveimbe léptem, több minden megváltozott az életemben. Kérdések merültek fel bennem Istennel kapcsolatban. Karácsony napján öt katolikus gyermek halálra égett egy lakástűzben, míg a szüleik templomban voltak. „Hogyan engedhette Isten, hogy ez történjen a születésnapján?” — tűnődtem. Kezembe került egy könyv, mely beszámolt arról, milyen embertelenségeket követtek el a zsidók ellen a holokauszt idején. Ezek és a világ más szörnyű eseményei erre a kérdésre indítottak: „Hol van Isten? Nem azt teszi, ami a dolga lenne!”

Édesapám példájából, amit fiatalon láttam, úgy éreztem, hogy a válasznak a Bibliában kell lennie. Elmentem hát a philadelphiai otthonunk közelében lévő parókiára, és megbeszéltem egy időpontot a pappal, amikor a Bibliáról fogunk beszélgetni. Csak vártam és vártam, de ő nem jött. Négy héten át minden héten elmentem a parókiára, de egyszer sem sikerült beszélgetnem a pappal.

Egy este szomorúan és kétségbeesetten felnéztem az égre, és így imádkoztam: „Nem tudom, ki vagy. Nem tudom, melyik vallással vagy kapcsolatban, de tudom, hogy ott vagy. Engedd meg kérlek, hogy megismerhesselek!” Nem sokkal később meglátogattak Jehova Tanúi.

Olykor láttam a Tanúkat, amint leparkolnak az autójukkal, kiszállnak és odamennek más-más ajtókhoz. Noha nem tudtam semmit róluk, vagy hogy miért keresik fel az embereket, a missziójuk felkeltette az érdeklődésemet.

Azon a napon, 1961-ben, amikor a Tanúk látogatást tettek nálunk, depressziós voltam, mivel sehova sem jutottam az istenkeresésemben. Miközben a házam bejárati ajtaját súroltam, egy középkorú nő, név szerint Marge Brion jött fel a lépcsőn, és üdvözölt engem. Először hátat fordítottam neki, mintha észre sem vettem volna, hogy ott van. De amint arról beszélt, hogy a föld csodálatos paradicsommá lesz átalakítva, csak úgy ittam magamba minden egyes szavát. Végül megkérdezte: „Figyel rám?”

Elismételtem mindent, amit mondott, ideértve a bibliaverset, melyet az Ézsaiás 55:11-ből  idézett. Majd megfordultam, megragadtam a karját, és ezt mondtam: „Jöjjön be!” Megkaptam tőle az első Bibliámat, valamint Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig című bibliatanulmányozási segédeszközt. Felajánlott egy rendszeres bibliai beszélgetést is — egy olyan tanulmányozást, amilyet a katolikus egyháztól vártam volna el.

Mivel hetente kétszer tanulmányoztam a Bibliát, gyorsan haladtam előre. Rövid időn belül egyértelművé vált, hogy megtaláltam az igazságot. Nagyon nagy hatást tett rám érzelmileg, amikor megtudtam, hogy Isten neve Jehova (Zsoltárok 83:19). Képzeljétek csak el, ez volt az az Isten, akit gyermekkorom óta szerettem volna megismerni! Azt is megtanultam, hogy Fia, Jézus Krisztus nem egy háromságot alkotó istenség misztikus része (János 14:28). Nem sokkal később már részt vettem Jehova Tanúi keresztény összejövetelein, és arra vágytam, hogy a bibliai üzenet teljes idejű hirdetője lehessek.

Fontos döntéseket hozok

Ekkor kerültem a legnagyobb próba elé. Oszlassam fel William és Dorothy Horle művészgárdáját? Hogyan szolgálhatnám a béke Istenét, és Fiát, a „békesség fejedelmét”, miközben a művészetben a háborút dicsőítem? (Ézsaiás 9:6). Nem azt ígérte-e Jehova, hogy „hadakat némít el a föld széléig”? (Zsoltárok 46:10). Miért örökítenék hát meg valamit, aminek Isten véget fog vetni? És nem azt prófétálta-e Ézsaiás, hogy az emberek „csinálnak fegyvereikből kapákat”, és nem tanulnak többé hadakozást? (Ézsaiás 2:4). Hosszasan töprengtem azon, mit tegyek, sokat imádkoztam buzgón Jehovához. „Nem festhetem őket többé!” — döntöttem el. 1964. április 25-én vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehova Istennek tett önátadásomat.

Bill gyakran emlegette, mennyire sajnálja, hogy egy nap elválaszt majd minket a halál. Amikor elkezdtem tanulmányozni a Bibliát, ezt mondogattam neki: „Bill, örökké élhetünk Isten új világában!” (Ézsaiás 25:8; Jelenések 21:4, 5). Azt gondolta, hogy megőrültem. Miután elmagyaráztam neki, miért nem festhetek többé jó lelkiismerettel katonai szobrocskákat, mérges lett, és azzal fenyegetett, hogy elhagy. Később meg is tette.

Bill még hosszú éveken át készített katonai szobrocskákat. Nem költözött azonban messzire, s mindig támogatott engem és a fiunkat, Craiget, aki 1942-ben született. 1988-ban Bill visszatért, és tíz éven át együtt maradtunk, egészen a haláláig.

Időközben, 1966-ban, megvalósítottam a célomat: úttörő lettem. Azóta sohasem néztem vissza. Abban a kiváltságban volt részem, hogy tanulmányozhattam a Bibliát a nővéremmel. Ő elfogadta a Biblia tanításait, és mind a mai napig tevékeny Tanú. Édesapám meghallgatta a bibliai üzenetet, és két héten belül elkezdett járni a Királyság-teremben tartott összejöveteleinkre. Hetvenöt évesen keresztelkedett meg, és hűséges maradt a 81 éves korában bekövetkezett haláláig. Édesanyám is elfogadta Jehovát Isteneként, bár meghalt, mielőtt átadta volna az életét. Csaknem 94 éves volt.

Az évek során a béke Istene, Jehova nagyon megáldott. Most, 81 évesen még mindig úttörő vagyok, noha már nem megy olyan könnyen a járás. Úgy érzek, ahogy Pál apostol, amikor ezt írta: „Hálás vagyok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki erőt adott nekem, mert hűnek tekintett azáltal, hogy kijelölt egy szolgálatra” (1Timóteus 1:12). Milyen nagyszerű a szolgálat, melyet végezhetek! Sokan, akikkel tanulmányoztam a Bibliát, meghozták a saját áldozataikat, hogy szolgálhassák irgalmas Istenünket.

Igazán sajnálom, hogy nem reagált az egész családom kedvezően a bibliai igazságra. Idővel talán még lesznek közülük további személyek, akik így tesznek. De az én esetemben igaznak bizonyultak Jézusnak azok a szavai, hogy a tanítványai ’százannyit kapnak most, ebben az időszakban: házakat, fivéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket’ (Márk 10:30). Jehova csakugyan gazdaggá tett. Micsoda megtiszteltetés és öröm, hogy a hírnevet és a háborút felválthatta az életemben Isten és a béke!

[Kép a 22. oldalon]

Ifjabb L. C. Shepherd tábornokkal 1954-ben

[Forrásjelzés]

Defense Dept. photo (Marine Corps)

[Kép a 23. oldalon]

(életnagyságú figurák)

[Kép a 24. oldalon]

Most 81 éves vagyok, és már több mint 30 éve végzem az úttörőszolgálatot