Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

A szovjet támadás célpontjáról

A szovjet támadás célpontjáról

A szovjet támadás célpontjáról

NOHA a Szovjetunió engedményt tett az orosz ortodox egyház javára, hogy megnyerje a II. világháborút, mégis elfojtotta az egyház tevékenységét. Ezért ahogy a The Sword and the Shield című könyv, amely 1999-ben íródott, és a KGB (a szovjet Állambiztonsági Bizottság) történetéről szól, megjegyzi, „a KGB sokkal inkább azoknak a keresztényeknek a »felforgató« tevékenységével törődött, akik felett nem volt közvetlen hatalma”. Melyek voltak ezek a vallási csoportok?

A legnagyobb az ukrán görög katolikus egyház volt, amelyet most ukrán katolikus egyháznak hívnak. Mintegy 4 000 000 híve volt. A The Sword and the Shield című könyv szerint az egyház „tíz püspöke közül kettő kivételével mind meghalt a hitéért több ezer pappal és hívővel egyetemben a szibériai gulagokban”, vagyis munkatáborokban. A KGB-nek célpontjai voltak még azok a protestáns egyházak is, melyek nem voltak bejegyezve, és amelyek fölött az állam szintén nem gyakorolt közvetlenül hatalmat. Az 1950-es évek vége felé a KGB becslése szerint ezeknek a protestáns csoportoknak összesen mintegy 100 000 hívük volt.

A KGB Jehova Tanúit is egy protestáns csoportnak tartotta, és 1968-ban körülbelül 20 000-re becsülte a számukat a Szovjetunióban. A II. világháború kitöréséig, azaz 1939-ig a Tanúk kevesen voltak, így aztán nem nagyon figyeltek rájuk, vagy mondhatni észre sem vették őket. Ám drámai változás állt be, amikor Tanúk ezrei jelentek meg a Szovjetunióban egyik percről a másikra. Hogyan is történt ez?

Drámai növekedés veszi kezdetét

Walter Kolarz az 1961-ben kiadott, Religion in the Soviet Union című könyvében megjegyezte, hogy e drámai növekedésért két körülmény volt felelős. Mint elmondta, az egyik az volt, hogy „a Szovjetunió 1939 és 1940 során olyan területeket kebelezett be”, mint Lettország, Litvánia, Észtország és Moldova, melyekben „Jehova Tanúinak [sok] aktív csoportjuk” volt. Kelet-Lengyelország és Csehszlovákia egyes részeit szintén bekebelezte a Szovjetunió, ahol több mint ezer Tanú élt, és a bekebelezéssel ezek a területek Ukrajna részévé váltak. Így aztán mindezek a Tanúk mondhatni egyik napról a másikra át lettek telepítve a Szovjetunióba.

„Bármennyire hihetetlenül hangzik is”, de a növekedéshez — írta Kolarz — a „német koncentrációs táborok” is hozzájárultak. A nácik több ezer Tanút vetettek koncentrációs táborokba azért, mert nem voltak hajlandók támogatni Hitlert és a háborús támadásait. Kolarz kifejtette, hogy ezekben a táborokban az orosz rabok „csodálták a »Tanúk« bátorságát és rendíthetetlenségét, s valószínűleg ezért tűnt vonzónak számukra a Tanúk hite”. Ennek az lett az eredménye, hogy sok orosz fiatal úgy tért vissza ezekből a táborokból a Szovjetunióba, hogy újonnan megtalált hitét Jehova Istenbe, valamint a földdel kapcsolatos csodálatos szándékaiba vetette (Zsoltárok 37:29; Jelenések 21:3, 4).

Ezen körülmények miatt rövid időn belül több ezer Tanú lett a Szovjetunióban. 1946 elején legalább 1600-an voltak, és az évtized végére a számuk már jóval meghaladta a 8000-et. Amikor a KGB — melyről korábban már megjegyeztük, hogy különösen „azoknak a keresztényeknek a . . . tevékenységével törődött, akik felett nem volt közvetlen hatalma” — felfigyelt erre a növekedésre, rémület fogta el.

Kezdetét veszi a támadás

Bár a Tanúk száma viszonylag kevés volt a Szovjetunióban, buzgó prédikálótevékenységük hamar a szovjet hatóságok támadásának célpontjává vált. Észtországban 1948 augusztusában kezdődött a támadás, amikor a munka élén járó öt személyt letartóztatták és börtönbe vetették. „Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a KGB mindenkit le akar tartóztatni” — jegyezte meg az észt Lembit Toom, aki Jehova Tanúja. És ez igaz volt minden Tanúra, bárhol élt is a Szovjetunión belül.

A Szovjetunióban a legelvetemültebb bűnözőknek tüntették fel a Tanúkat, és úgy gondolták, hogy ők jelentik a legnagyobb veszélyt az ateista szovjet államra. Így aztán mindenhol kutattak utánuk, letartóztatták és bebörtönözték őket. A The Sword and the Shield című könyv még ezt írja: „A KGB vezető tisztviselőinek a jehovistákkal kapcsolatos rögeszméje talán a legkiemelkedőbb példa arra, hogy nem tudták, hol a határ, még akkor sem, amikor az eltérő gondolkodásmód legjelentéktelenebb formájával találták is szembe magukat.”

Ennek a rögeszmének szembetűnő bizonyítéka volt az az alaposan megtervezett támadás, amelyet 1951 áprilisában intéztek a Tanúk ellen. Csupán két évvel ezelőtt, 1999-ben Szergej Ivanyenko professzor és köztiszteletben álló orosz tudós az O ljugyjah, nyikogda nye rassztajusihszja sz Biblijej (A Bibliától soha meg nem váló emberekről) című könyvében megjegyezte, hogy 1951 áprilisának elején „Ukrajnából, Fehéroroszországból, Moldavából és a Balti-tenger környéki szovjet államokból Jehova Tanúi közül több mint 5000 családot küldtek Szibériába, a Távol-Keletre és Kazahsztánba »végleges letelepedésre«”.

Érdemes visszaemlékezni rá

Hihetetlen, micsoda erőfeszítést fordítottak a támadásra! Egyetlen nap alatt több ezer Tanú-családot gyűjtöttek össze egy ilyen óriási területről! Felfoghatatlan, micsoda szervezés volt százakat, ha nem ezreket irányítani először is azért, hogy megállapítsák az összes Tanú kilétét, majd a sötétség leple alatt egy időben meglepetésszerűen rajtaütni az otthonaikon. Ezután következett az a feladat, hogy ezeket az embereket szekerekre, teherautókra és más járművekre szállították fel, majd vasútállomásokra vitték őket, és át kellett szállniuk tehervagonokba.

Elképesztő az is, hogy ezek az áldozatok milyen szenvedést éltek át. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett az, amikor több ezer kilométeren keresztül — akár három héten át, vagy még hosszabb ideig — túlzsúfolt tehervagonokban voltak kénytelenek utazni, ahol nem volt megfelelő higiénia, és ahol csak egy vödör jelentette az illemhelyet! És próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet az, amikor csak úgy kitesznek minket Szibéria kietlen vidékén, miközben tudjuk, hogy kénytelenek vagyunk ilyen embertelen körülmények között tengődni, ha életben akarunk maradni.

Ebben a hónapban van az ötvenedik évfordulója Jehova Tanúi 1951. áprilisi száműzetésének. Videofelvételek készültek, melyeken a túlélők elmondják, hogy mit éltek át, és elmondásuk alapján feltárul, hogyan őrizték meg hűségüket az évtizedeken át tartó üldözés közepette. Ezek a történetek rámutatnak, hogy az első századi keresztények esetéhez hasonlóan azok a kísérletek, melyeket arra tesznek, hogy megakadályozzák az embereket Istenüknek bemutatott imádatukban, kudarcra vannak ítélve.

Mit értek el a száműzetéssel?

A szovjet állam hamar felismerte, hogy sokkal nehezebb megakadályozni a Tanúkat Jehovának bemutatott imádatukban, mint azt gondolta. Amikor a Tanúkat száműzetésre kényszerítették, akkor ők fogvatartóik tiltakozásai ellenére Jehovát dicsőítő énekeket zengtek, és olyan feliratokat akasztottak a vasúti kocsikra, amelyeken ez állt: „Az utasok: Jehova Tanúi”. Az egyik Tanú így mesél erről: „Az útba eső vasútállomásokon más vonatokat is láttunk, melyek száműzötteket szállítottak, és megfigyelhettük a vasúti kocsikra akasztott feliratot.” Micsoda buzdítás volt ez!

Tehát azok, akiket száműzetésbe vittek, nem csüggedtek el, hanem Jézus apostolainak a szellemét tükrözték vissza. A Biblia elmondja, hogy miután megverették őket, és megparancsolták nekik, hogy hagyjanak fel a prédikálással, „szakadatlanul folytatták a tanítást és a jó hír hirdetését a Krisztusról” (Cselekedetek 5:40–42). Valóban úgy van, ahogy Kolarz megjegyezte a száműzetéssel kapcsolatban: „ez nem jelentette az Oroszországban élő »Tanúk« végét, hanem inkább új fejezetet nyitott hittérítő tevékenységükben. Még azokon az állomásokon is megpróbálták a hitüket terjeszteni, ahol megálltak, útban a számkivetésük helye felé.”

Amikor a Tanúk megérkeztek a különböző helyszínekre, és ott kirakták őket, idővel jó hírnevet szereztek mint engedelmes, kemény munkások. Ugyanakkor Krisztus apostolait utánozva valójában ezt mondták elnyomóiknak: ’nem hagyhatunk fel azzal, hogy beszéljük a mi Istenünkről’ (Cselekedetek 4:20). Sokan hallgattak arra, amit a Tanúk tanítottak, és csatlakoztak hozzájuk Isten szolgálatában.

A következmény éppen az lett, amit Kolarz mondott: „A szovjet kormány nem is tehetett volna jobbat a [Tanúk] hitének terjesztéséért, mint azt, hogy deportálja őket. A »Tanúkat« falusi elszigeteltségükből [a nyugati részen lévő szovjet köztársaságokból] egy tágasabb világba vitték, még akkor is, ha ez a világ a koncentrációs és kényszermunkatáborok rettegett világa volt.”

Erőfeszítések a növekedés megállítására

Idővel a szovjet kormány különböző módszerekhez folyamodott annak érdekében, hogy leállítsa Jehova Tanúi munkáját. Mivel az ádáz üldözés nem hozta meg a kívánt eredményeket, ezért egy jól kitervelt program keretében hazug propagandába kezdtek. Mindent kipróbáltak: könyveket, filmeket és rádióműsorokat, sőt azt is, hogy képzett KGB-ügynökök beépültek a gyülekezetekbe.

A széles körű téves tájékoztatás miatt sok ember félt a Tanúktól, és bizalmatlan volt velük szemben, pedig nem volt oka rá. Ezt bizonyítja a Reader’s Digest folyóirat egyik cikke is, amely a kanadai kiadás 1982. augusztusi számában jelent meg. Vlagyimir Bukovszkij írta, egy orosz férfi, aki engedélyt kapott arra, hogy 1976-ban kivándoroljon Angliába. Ezt írta: „Egyik este Londonban megpillantottam egy plakátot egy épület falán, melyen ez állt: JEHOVA TANÚI . . . Nem is tudtam tovább olvasni a döbbenettől, mivel majdnem pánik lett úrrá rajtam.”

Vlagyimir elmondta, hogy miért volt benne ez az alaptalan félelem: „Ezek azok a szektások, akiket a hatóságok a mi országunkban mumusként emlegetnek a gyerekek ijesztgetésére . . . A SZU-ban csak a börtönökben és a koncentrációs táborokban lehet találkozni a Tanúkkal szemtől szembe. De akkor ott álltam az épület előtt, szemben a plakáttal. Be lehet oda egyáltalán menni barátkozni?” Aggodalmainak okára végül így világít rá: „A mi országunkban üldözik a »Tanúkat«, méghozzá olyan bőszen, mint a maffiát több országban, és őket is ugyanaz a titokzatosság veszi körül.”

Az ádáz üldözés és a hazug propaganda ellenére a Tanúk állhatatosan kitartottak, és számban növekedtek. Olyan szovjet könyvek, mint az „Isztyini” Szvigyetyelej Ijegovi („Igazságok” Jehova Tanúiról), mely 1978-ban 100 000-es példányszámban jelent meg oroszul, azt sugallták, hogy növelni kell a Tanúk ellen irányuló propagandát. V. V. Konyik, a könyv szerzője, aki leírta, hogyan folytatták a Tanúk a prédikálást a súlyos korlátozások ellenére, ezt tanácsolta: „A szovjet valláskutatók hatásosabb módszereket is kitalálhatnának arra, hogy szembeszálljanak Jehova tanúi tanításaival.”

Miért célpontjai a támadásnak?

Erre egyszerű a válasz: Jehova Tanúi azért voltak a szovjet támadás legfőbb célpontjai, mert utánozták Jézus korai követőit. Az első században az apostoloknak megparancsolták, hogy ’ne tanítsanak tovább Jézus nevében’. Üldözőik később viszont így panaszkodtak: „íme, ti mégis betöltöttétek Jeruzsálemet a tanításotokkal.” Az apostolok nem tagadták, hogy a tilalmak ellenére tovább prédikáltak, hanem inkább tiszteletteljesen így válaszoltak: „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek” (Cselekedetek 5:27–29).

Jehova Tanúi ma is komolyan veszik Jézusnak azt a parancsát, amelyet követőinek mondott, hogy ’prédikáljanak a népnek, és tegyenek alapos tanúságot’ (Cselekedetek 10:42). Maurice Hindus a The Kremlin’s Human Dilemma című könyvében kifejti, hogy a Tanúk az „evangéliumhirdetésben tanúsított töretlen buzgalmuk” miatt lettek „különösen terhesek Moszkva számára, és ez okozta, hogy folyton konfliktusban álltak a szovjet rendőrséggel”. Majd hozzátette még: „Nem lehet őket semmivel sem megállítani. Ha valahol elnyomják őket, egy másik helyen felbukkannak.”

Szergej Ivanyenko orosz történész ezt írta: „Tudomásom szerint Jehova Tanúi szervezete volt az egyetlen vallásszervezet a SZU-ban, amely a betiltás és az üldözés ellenére is számban növekedett.” Persze más vallások is működtek folyamatosan, többek között a legkiemelkedőbb, vagyis az orosz ortodox egyház is. De érdekes megfigyelni, hogyan tudta ez az egyház és a Tanúk túlélni a szovjet kormány részéről jövő támadást.

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

„A legádázabb üldözést” szenvedték el

Az 1964-ben készült A Concise Encyclopaedia of Russia című mű azt írta, hogy Jehova Tanúi „rendkívül aktívak [voltak] a térítői munkában”, és az ő „vallásközösségük szenvedte el a legádázabb üldözést a Szovjetunióban”.

[Kiemelt rész/kép a 7. oldalon]

Egy a több ezerből — Fjodor Kalin története családja száműzetéséről

Ukrajna nyugati részén, a Vilsanyica nevű faluban élt a családunk. 1951. április 8-án a hajnali sötétségben rendőrök ébresztettek minket, akik kutyákkal jöttek, és közölték velünk, hogy egy moszkvai kormányrendelet értelmében Szibériába küldenek minket. Persze ha aláírunk egy dokumentumot, melyben kijelentjük, hogy soha többé nem leszünk Jehova Tanúi, akkor maradhatunk. Családunk mind a hét tagja, vagyis a szüleim és a testvéreim is mind eltökéltük magunkban, hogy Tanúk maradunk. Én ekkor 19 éves voltam.

Az egyik rendőr ezt mondta: „Hozzanak magukkal babot, kukoricát, lisztet, savanyúságot és káposztát — különben mit adnak majd a gyerekeiknek?” Azt is megengedték, hogy levágjunk néhány csirkét és egy disznót, hogy a húst magunkkal vihessük. Két lófogatú szekeret hoztak, mindent felpakoltunk rá, és Hriplin városába vittek vele minket. Körülbelül negyven vagy ötven személyt zsúfoltak össze egy tehervagonba, majd az ajtót becsukták mögöttünk.

A vagonban volt néhány deszka, amin aludhattunk, de nem volt elég mindenkinek. Volt egy kályha is némi szénnel és fával. A kályhán főztünk, azt az edényt használva, amit magunkkal hoztunk. De nem volt illemhely — csupán egy vödröt használtunk. Később készítettünk egy kerek nyílást a padlózaton, beleillesztettük a vödröt, és pokrócokat akasztottunk köré, hogy ezzel némi diszkréciót biztosítsunk.

Itt éltük napjainkat, ebben a tehervagonban összezsúfolva, miközben lassan haladtunk több ezer kilométerrel távolabbi, számunkra ismeretlen célállomásunk felé. Először kicsit elcsüggedtünk. De amint együtt énekeltük a Királyság-énekeket — mégpedig teli torokból, hogy utána alig bírtunk beszélni —, jókedvre derültünk. Ilyen alkalmakkor a parancsnok kinyitotta az ajtókat, és szólt, hogy hagyjuk abba az éneklést, de addig nem hagytuk abba, amíg annak az éneknek a végére nem értünk. Amikor megálltunk az állomásokon útközben, sokan tudomást szereztek arról, hogy Jehova Tanúi száműzetésbe kerülnek. Végül a tehervagonban töltött 17 vagy 18 napi utazás után Szibériában, a Bajkál-tó környékén tettek ki minket.

[Kép]

A hátsó sorban a jobb oldalon állok

[Kiemelt rész a 8. oldalon]

Armageddon — Egy szovjet propagandafilm

A szovjetek készítettek egy filmet Armageddon címmel, hogy rossz hírbe keverjék Jehova Tanúit. Kitalált történet volt egy szerelmi viszonyról, melyben a fiú a szovjet hadseregben szolgált, a lányt pedig elcsábították, hogy lépjen be a Tanúk soraiba. A film végén a lány húga életét vesztette egy balesetben, melyet a Tanúk egyik felvigyázója okozott. Ezt a felvigyázót pedig úgy mutatták be, mint akit az amerikai kémszolgálat bábuként használ fel.

A közönség érzelmeit felkavaró filmről szólva a Červonyj Prapor (Vörös zászló) című ukrán újság 1963. május 14-i száma ezt írta: „Az ateista propaganda ilyetén felhasználása hatásos és meggyőző; felhasználható az ország más falvaiban is, ahol hasonló filmeket mutatnak be.”

[Kép a 6. oldalon]

Ezreket vittek Szibériába tehervagonokban