A Biblia nézőpontja

Helytelen gyászolni?

„EZENFELÜL, TESTVÉREK, NEM AKARJUK, HOGY TUDATLANSÁGBAN LEGYETEK AZOK FELŐL, AKIK HALÁLALVÁSBA MERÜLNEK; HOGY NE BÚSULJATOK ÚGY, AHOGY A TÖBBIEK IS TESZIK, AKIKNEK NINCSEN REMÉNYSÉGÜK” (1TESSZALONIKA 4:13).

A BIBLIA feltárja, milyen reménységünk lehet a halottakkal kapcsolatban. A Jézus által végrehajtott feltámasztások, valamint Jézus tanításai olyan időre mutatnak, amikor a halottak visszatérnek az élők közé (Máté 22:23–33; Márk 5:35, 36, 41, 42; Lukács 7:12–16). Hogyan hathat ránk ez a reménység? Pál apostol fent említett szavai arra utalnak, hogy ez a reménység vigasztaló lehet, amikor meghal egy szeretett hozzátartozónk.

Ha már elvesztettél egy szeretett személyt a halálban, akkor kétségtelenül ismerős az az érzelmi fájdalom, mely egy ilyen tragédiával jár. Terézia, akinek a férje 42 évesen halt meg nem sokkal azután, hogy szívműtéten esett át, kijelenti: „Óriási megrázkódtatás volt. Először teljesen megrémültem. Azután rettenetes fájdalom következett, mely egyre rosszabb lett az idő múlásával. Sokat sírtam.” Vajon az ilyen reakció azt mutatja, hogy nem hiszel Jehova arra tett ígéretében, hogy feltámasztja a halottakat? Vajon azt jelentik Pál szavai, hogy helytelen gyászolni?

Gyászolók a Bibliában

Választ kapunk ezekre a kérdésekre, ha megvizsgáljuk a Bibliában azoknak a példáit, akik gyászoltak. Sok beszámolóban a közvetlen családtag halálát a gyászolás időszaka követte (1Mózes 27:41; 50:7–10; Zsoltárok 35:14). A gyászolással együtt járó érzelmek gyakran igen hevesek voltak.

Figyeld meg, hogy miként gyászolta néhány hithű ember olyanoknak a halálát, akiket szeretett. Ábrahám például szilárdan hitte, hogy Isten fel tudja támasztani a halottakat (Héberek 11:19). Noha meg volt erről győződve, amikor meghalt a felesége, „beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt” (1Mózes 23:1, 2). Amikor Jákobnak azt hazudták a fiai, hogy szeretett fia, József meghalt, „megszaggatá Jákób ruháit, és . . . siratá őt” (1Mózes 37:34, 35). Jákob még sok évvel később is nagyon elszomorodott, ha drága fiának a halálára gondolt (1Mózes 42:36–38). Dávid király is mások szeme láttára bánkódott két fiának, Amnonnak és Absolonnak az elvesztésén, és a bánata igen nagy volt. Bár mindketten fájdalmat okoztak Dávidnak és a családjának, mégiscsak a fiai voltak, és haláluk módfelett bánatossá tette őt (2Sámuel 13:28–39; 18:33).

 Olykor Izrael egész nemzete gyászolt. Ez történt például Mózes halálakor. Az 5Mózes 34:8 elmondja nekünk, hogy az izraeliták 30 napig siratták őt.

Végül pedig ott van Jézus Krisztus példája. Közeli barátja, Lázár meghalt. Amikor Jézus látta, hogyan sírnak Lázár nővérei, Márta és Mária, valamint a barátaik, „szellemétől indíttatva felsóhajtott, és nyugtalanná vált”. Bár tudta, hogy nemsokára visszahozza a barátját az életbe, „könnyekre fakadt”. Jézus szerette drága barátait, Mártát és Máriát. S ezért mélységesen megindította őt, amikor látta a testvérük halála miatt érzett gyötrelmüket (János 11:33–36).

Ábrahámnak, Jákobnak, Dávidnak és Jézusnak egyaránt nagy hitük volt Jehovában és az ígéreteiben, mégis bánkódtak. Vajon szellemi gyengeség jele volt a gyászuk? Azt mutatta-e a szomorúságuk, hogy nem hisznek a feltámadásban? Egyáltalán nem. A gyászolás természetes reakció egy szeretett személy halálakor.

Miért gyászolunk?

Istennek sohasem állt szándékában, hogy az emberek meghaljanak. Jehova eredeti elhatározása — ahogy azt Ádámnak és Évának körvonalazta — az volt, hogy a föld csodálatos paradicsom legyen, melyet egy szerető, boldog család tölt be. A halál csak abban az esetben volt kilátásba helyezve, ha az első emberpár úgy dönt, hogy nem engedelmeskedik Jehovának (1Mózes 1:28; 2:17). Sajnos Ádám és Éva engedetlenekké váltak, és az engedetlenség miatt „a halál minden emberre átterjedt” (Róma 5:12; 6:23). A halál tehát egy olyan kegyetlen ellenség, melynek egyáltalán nem is kellene léteznie (1Korintus 15:26).

Logikus tehát, hogy ha meghal valaki, ez a természetesnek semmiképp sem nevezhető esemény mélységes fájdalmat okoz azoknak, akiknek kedves volt ez a személy. Ez a személy óriási űrt hagy maga után a többiek életében. A korábban említett özvegy, Terézia ezt mondta a férjéről: „Biztos vagyok benne, hogy találkozni fogok vele a feltámadáskor, de most annyira hiányzik. Ez az, ami igazán fájdalmas.” Egy szülő halála talán a saját halandóságunkra emlékeztet. Egy fiatal személy halála pedig különösen fájdalmasan érint minket, mivel tragikus, hogy ez a fiatal szinte alig élt (Ézsaiás 38:10).

Igen, a halál természetellenes dolog. Számítani lehet rá, hogy fájdalommal jár, Jehova pedig nem tekinti úgy a gyászolást, mint a feltámadásba vetett hit hiányát. Ahogy láttuk Ábrahám, Jákob, Dávid, Izrael nemzete és Jézus példájából, a szív fájdalmának a külső megnyilvánulása nem jelent szellemi hiányosságot. *

Noha keresztényekként kétségkívül bánkódunk a halál miatt, nem úgy búsulunk, „ahogy a többiek is teszik, akiknek nincsen reménységük” (1Tesszalonika 4:13). Nem merülünk bele a bánkódás ésszerűtlenül szélsőséges formáiba, mivel nincs bennünk zavar a halottak állapotát illetően. Tudjuk, hogy nem éreznek fájdalmat vagy kínt. Olyan állapotban vannak, mintha mélyen, békésen aludnának (Prédikátor 9:7; Márk 5:39; János 11:11–14). Teljes bizalmunk van abban is, hogy Jézus, aki „a feltámadás és az élet”, az ígéretéhez hűen visszahozza „mindazokat, akik az emléksírokban vannak” (János 5:28, 29; 11:24, 25).

Így hát ha most bánkódsz, vigasztaljon az, hogy Jehova megérti a fájdalmadat. Bárcsak ez a tudat és a feltámadásba vetett reménységed csillapítaná a bánatodat, és segítene abban, hogy felül tudj kerekedni a veszteség érzésén.

[Lábjegyzet]