Isten neve megváltoztatta az életemet!

SANDY YAZZIE TSOSIE ELMONDÁSA ALAPJÁN

AMIKOR bekopogtak hozzánk a mormonok *, a húgaimmal megpróbáltunk elbújni az ágy alá, ott kuncogtunk, és ütögettük egymást. Végül mégis ajtót nyitottam, és gorombán közöltem velük, hogy navahók vagyunk, és nem vagyunk kíváncsiak a fehér ember vallására.

Szüleink a kereskedőállomásra mentek néhány dolgot beszerezni. Napnyugtára vártuk őket vissza. Amikor hazaértek, megtudták, hogy gorombán bántam a mormonokkal. Azt a jó tanácsot adták, hogy soha senkivel ne viselkedjek tiszteletlenül. Arra tanítottak bennünket, hogy tisztelettel és kedvesen közeledjünk az emberekhez. Emlékszem, egyszer beállított hozzánk egy váratlan vendég. A szüleim a szabadban főztek valamit. Vendégszerető módon először megkínálták a vendéget, mi pedig csak utána ettünk.

Élet a rezervátumban

Az arizonai Howell Mesában laktunk, körülbelül 14 kilométerre északnyugatra a hopi indiánok rezervátumától, távol a zsúfolt városoktól. Ez a hely az Egyesült Államok délnyugati részén található, ahol a sivatag lélegzetelállító látványt nyújt a maga szokatlan, vöröshomokkő-képződményeivel. Arrafelé sok mesa, vagyis magas, meredek falú sziklafennsík van. Ezekről a sziklaplatókról akár nyolc kilométerre is elláttunk, figyelve legelésző juhainkat. Mennyire szerettem a nyugalmat, amely áthatotta ezt a vidéket, a hazámat!

Középiskolában nagyon szoros kapcsolatba kerültem az unokatestvéreimmel, akik támogatták az Amerikai Indián Mozgalmat (AIM) *. Nagyon büszke voltam rá, hogy indián vagyok, és a fehér emberek előtt hangoztattam a véleményemet a több évtizedes elnyomásról, amelyet — úgy hittem — az Indián Ügyek Hivatala (BIA) okozott. Az unokatestvéreimmel ellentétben én nem mutattam ki nyíltan a gyűlöletemet. Titokban hordoztam a szívemben. Ez az egész oda vezetett, hogy meggyűlöltem mindenkit, akinél Biblia volt.

Úgy gondoltam, hogy a Biblia miatt volt hatalmuk a fehér embereknek arra, hogy elvegyék a földünket és a jogainkat, valamint a szabadságunkat a saját szent rítusaink gyakorlására. Amikor bentlakásos iskolába jártam, képes voltam hamisítani az édesapám aláírását is, hogy ne kelljen részt vennem a protestáns és katolikus szertartásokon, ugyanis arra kényszerítettek minket, hogy járjunk templomba. Azoknak az iskoláknak az volt a céljuk, hogy beolvasszanak bennünket, és kitöröljék az emlékezetünkből indián örökségünket. Azt sem engedték, hogy az anyanyelvünkön beszéljünk!

Mélységesen tiszteltük a természetet és a környezetünket. Minden reggel kelet felé fordulva elmondtuk az imáinkat, és  hálát adtunk a szent kukoricapollen * szétszórásával. Így neveltek a navahó imádatra, én pedig teljes szívemből, büszkén vállaltam a vallásomat. A kereszténység mennybemenetelről szóló tanítását egyáltalán nem találtam vonzónak, és a pokolbeli tüzes kínokban sem hittem. Az volt a dédelgetett vágyam, hogy a földön élhessek.

Az iskolai szünidők alatt szerető családom társaságában lehettem. A hogan, vagyis a navahó házunk kitakarítása, a szövés és a juhok őrzése mindennapi feladataim közé tartozott. Mi, navahók évszázadok óta pásztorkodunk. Ahányszor csak kitakarítottam a hogant (lásd a lenti fényképet), mindig láttam ott egy kis piros könyvet, amelyben benne volt a bibliai Zsoltárok könyve és több könyv az „Újszövetségből”. Ide-oda rakosgattam, sosem érdekelt, mit tartalmaz, és mi a jelentősége. De azért nem dobtam ki.

Házasság — ábrándok és kiábrándulás

A középiskola elvégzése után azt terveztem, hogy kereskedelmi iskolába fogok járni Új-Mexikóban, Albuquerque-ben. De mielőtt odakerültem volna, találkoztam jövendőbeli férjemmel. Visszatértem a navahó rezervátumba, amelyet Reznek nevezünk, és férjhez mentem. A szüleim már régóta házasok voltak. Szerettem volna a nyomdokukba lépni, ezért én is férjhez mentem. Nagyon élveztem a háztartás vezetését és a családi életet, különösen, amikor megszületett a fiunk, Lionel. A férjem és én nagyon boldogok voltunk — egészen addig, amíg egyszer csak szívszaggató hírt kaptam.

A férjemnek volt valakije! Hűtlensége darabokra zúzta a házasságunkat. Teljesen összetörtem, és szívből gyűlölni kezdtem a férjemet. Bosszúra szomjaztam! Aztán a váláskor a fiunk elhelyezése és az anyagi támogatás körüli vitákban már csak szomorúságot, értéktelenséget és reménytelenséget éreztem. Többször csak futottam, futottam kilométereken át, hogy megkönnyebbüljek. Nagyon könnyen sírva fakadtam, és nem volt étvágyam. Nem is érezhettem volna magányosabbnak magamat.

Eltelt valamennyi idő, amikor szerelmi kapcsolat alakult ki köztem és egy férfi között, aki hasonló házassági nehézségekkel küzdött. Mindketten szenvedtünk. Együtt érzett velem, és megadta azt az érzelmi támogatást, amelyre szükségem volt. Legtitkosabb gondolataimat és érzéseimet is megosztottam vele az életről. Odafigyelt rám, törődött velem. Azt terveztük, hogy összeházasodunk.

Aztán rájöttem, hogy ő is megcsal! Bár nehéz és fájdalmas döntés volt, száműztem őt az életemből. Úgy éreztem, mindenki elutasít, és mély depresszióba süllyedtem. Keserű harag, bosszúvágy és öngyilkos gondolatok lettek úrrá rajtam. Kétszer is megpróbáltam véget vetni az életemnek. Már csak a halált kívántam.

 Először tudok meg valamit az igaz Istenről

Sokat sírtam, miközben imádkoztam egy Istenhez, akit nem ismertem. De valahol hittem abban, hogy van egy Legfelsőbb Lény, aki ezt a félelmet keltő világegyetemet teremtette. A káprázatos naplementék izgatták a fantáziámat, és azon gondolkodtam, milyen jó, hogy Valaki lehetővé tette nekünk, hogy gyönyörködjünk ezekben a csodákban. Megszerettem ezt a személyt, noha nem is ismertem. Így beszéltem hozzá: „Isten, ha valóban létezel, segíts, mutass irányt, és add, hogy újra boldog legyek.”

A családom közben aggódott értem, különösen az édesapám. A szüleim orvosságos embereket (sámánokat) hívtak, hogy meggyógyíttassanak velük. Az apám azt mondta, hogy egy jó orvosságos ember soha nem kér pénzt, és úgy él, ahogy prédikál. A szüleim kedvéért többször alávetettem magam az „áldás” nevű vallásos szertartásoknak.

Több napra visszavonultam a hoganbe; csupán egy rádió volt az ágyam mellett. Elborzadva hallgattam, amint egy pap elítélte azokat, akik nem fogadták be Jézust a szívükbe. Teljesen elveszítettem az érdeklődésem! Torkig voltam a fehér ember vallásával, sőt, az enyémmel is! Elhatároztam, hogy a magam módján fogom Istent keresni.

Magányomban megint feltűnt az a kis piros könyv. Rájöttem, hogy a Bibliának egy részét tartalmazza. A Zsoltárok könyvéből megismerkedtem Dávid király szenvedéseivel és lehangoltságával. Szavai megvigasztaltak (Zsoltárok 38:1–23; 51:1–21). Büszkeségem miatt azonban gyorsan elvetettem mindent, amit olvastam. Azért sem fogadom el a fehér ember vallását!

Annak ellenére, hogy depresszióval küszködtem, képes voltam megfelelően gondoskodni a fiamról. Ő volt a vigaszom. Elkezdtem olyan tévéműsorokat nézni, amelyekben felajánlották, hogy imádkoznak az emberekért. Felvettem a kagylót, és kétségbeesetten felhívtam egy ingyenes számot, hogy segítséget kérjek. Amikor közölték velem, hogy 50 vagy 100 dolláros felajánlást kell tennem, lecsaptam a kagylót.

A válóper nagyon megviselt, főleg azért, mert a férjem nem mondott igazat a törzsi bírónak. A fiunk feletti felügyeletért folytatott küzdelmek miatt sokáig tartott, mire kimondták a válást. Végül győztem. Az apám csendesen, szeretettel támogatott a tárgyalások alatt. Látta, hogy borzasztóan szenvedek.

Kapcsolatba kerülök a Tanúkkal

Úgy döntöttem, hogy mindennap csak az aznapi gondokkal foglalkozom. Egyszer észrevettem, hogy egy navahó család beszél a szomszédaimmal. Engedtem a csábításnak, és titokban figyeltem őket. Az idegenek ajtóról ajtóra jártak. Hozzám is odajöttek. Sandra, aki szintén navahó volt, elmondta, hogy Jehova Tanúja. A Jehova névre felkaptam a fejem. Megkérdeztem: „Ki az a Jehova? Ez valami új vallás. Miért nem tanították meg nekem Isten nevét a templomban?”

Sandra kedvesen kinyitotta a Bibliáját a Zsoltárok 83:19-nél, ahol ez áll: „Hogy megtudják, hogy te, a kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön.” Elmagyarázta, hogy Istennek van neve, és hogy a Fia, Jézus Krisztus Jehova mellett tanúskodik. Felajánlotta, hogy szívesen tanítana Jehováról és Jézusról, és otthagyta nekem Az igazság, mely örök élethez vezet * című könyvet. Izgatottan azt mondtam: „Igen, szeretném kipróbálni ezt az új vallást!”

Még aznap éjjel végigolvastam a könyvet. Újszerű gondolatokat találtam benne, melyek eltértek az addigi ismereteimtől. A könyv kifejtette, hogy az életnek van célja, és nekem éppen erre volt szükségem ahhoz, hogy újból felébredjen az élet iránti érdeklődésem. Elkezdtem tanulmányozni a Bibliát, és nagy örömömre választ kaptam belőle sok kérdésemre. Mindenben tudtam hinni, amit tanultam. Logikus volt, és az igazság csengett ki belőle.

Lionelt hatéves korában kezdtem a Biblia igazságára tanítani. Együtt imádkoztunk. Egymást buzdítottuk azzal a gondolattal, hogy Jehova törődik velünk, ezért bíznunk kell benne. Néha elhagyott az erőm. Lionel ilyenkor átölelt kis karjaival, és azt mondta bizakodóan és engem is biztatva: „Ne sírj, mami, Jehova gondoskodni fog rólunk.” Ettől egészen másképp láttam a dolgokat.  Ez a gondolat nagyon megvigasztalt, és eltökéltté tett, hogy folytassam a Biblia tanulmányozását. Szüntelenül imádkoztam vezetésért.

A keresztény összejövetelek hatása

A Jehova iránti hálánk arra ösztönzött minket, hogy oda-vissza 240 kilométeres utat tegyünk meg, hogy eljussunk Jehova Tanúi Tuba Cityben megtartott összejöveteleire. Nyáron hetente kétszer mentünk, a téli hónapokban pedig a zord időjárás miatt csak vasárnap, de akkor az egész napot ennek szenteltük. Egyszer elromlott az autónk, és stoppal mentünk a Királyság-terembe. A hosszú utazás fárasztó volt, de mivel Lionel egyszer azt mondta, hogy hacsak nem haldoklunk, ne mulasszunk el egyetlen összejövetelt sem, belém vésődött, hogy nem szabad természetesnek venni a Jehovától kapott szellemi oktatást.

Amikor az összejöveteleken olyan Királyság-énekeket énekeltünk, amelyek a gondtalan, örök életről szólnak, könnyen zokogni kezdtem. Jehova Tanúi vigaszt és bátorítást nyújtottak. Vendégszeretően meghívtak magukhoz ebédre vagy csak falatozni valamit, és részt vettünk a családi bibliatanulmányozásaikon is. Érdeklődtek irántunk, és meghallgattak minket. A vének különösen igyekeztek együtt érezni velünk, és megerősíteni bennünk azt a meggyőződést, hogy Jehova Isten törődik velünk. Boldog voltam, hogy igaz barátokat kaptam. Társaságuk felüdítő volt, sőt, együtt sírtak velem, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább (Máté 11:28–30).

Két nagy döntés

Éppen mikor már elégedett voltam, mert éreztem, hogy Jehova gondoskodik rólam, visszajött a barátom, mert ki akart békülni. Még mindig szerettem, és nem tudtam neki nemet mondani. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Azt gondoltam, az igazság majd megváltoztatja. Ez volt életem legnagyobb tévedése! Nem voltam boldog. Nagyon bántott a lelkiismeretem. Csalódottan láttam, hogy nem kell neki az igazság.

Feltártam a helyzetemet az egyik vén előtt. A vén érvelt nekem a Bibliából, és imádkozott velem, hogy helyes döntést tudjak hozni. Arra jutottam, hogy Jehova soha nem bánt meg, és nem okoz fájdalmat, a tökéletlen emberek viszont igen, akármennyire rajongunk is értük. Azt is megtanultam, hogy az úgynevezett élettársi kapcsolat nem nyújt biztonságot. Döntöttem. Nagyon nehéz és fájdalmas volt véget vetni ennek a kapcsolatnak. Bár tudtam, hogy anyagilag nehezebb lesz így, teljes szívemből bíznom kellett Jehovában.

Szerettem Jehovát, és elhatároztam, hogy szolgálni fogom. 1984. május 19-én vízben való megkeresztelkedéssel jelképeztem azt, hogy átadtam az életemet Jehova Istennek. A fiam, Lionel is Jehova megkeresztelt Tanúja. A családom és a volt férjem sokáig üldözött minket, de mi mindig Jehovára bíztuk az ügyeinket. Nem csalódtunk. A családom már lecsillapodott, és 11 hosszú év után megbarátkozott új életformánkkal.

Nagyon szeretem őket, és őszintén azt kívánom, bárcsak adnának egy esélyt Jehovának, és ők is boldogok lennének. Az apám, aki már azt hitte, hogy a depresszió vagy az öngyilkosság elveszi tőle a lányát, bátran megvédett. Elégedetten látta, hogy újra boldog vagyok. Azt tapasztaltam, hogy a gyógyulási folyamatban elengedhetetlen, hogy imádkozzak Jehovához, eljárjak Jehova Tanúi összejöveteleire, és alkalmazzam Isten Szavát.

Reménységem a jövőre nézve

Örömmel tekintek előre arra az időre, amikor a szenvedés, tökéletlenség, hazugság és gyűlölet  nyomtalanul eltűnik majd. Elképzelem, amint navahó földünket dús növényzet borítja, ameddig a szem ellát — őszi- és sárgabarackfák is, amelyekből régen sok volt ezen a területen. Látom a különböző törzsek örömét, amint a folyók és az eső segítségével gyönyörű paradicsommá változtatják sivár lakóhelyüket. Az a kép is a képzeletemben él, hogy megosztjuk a földet hopi szomszédainkkal meg más törzsekkel, és nem versengünk, mint ahogy történelmünk utóbbi időszakában. Már most is megfigyelem, amint Isten Szava egyesíti az összes rasszt, törzset és nemzetséget. A jövőben szemtanúja lehetek majd annak, hogy a családok és a barátok egyesülnek elhunyt szeretteikkel a feltámadás által. Nagy lesz az öröm akkor, és örök életre lesz kilátásunk. El sem tudom képzelni, hogy valaki nem akar tanulni erről a csodálatos reménységről.

Teokratikus növekedés a navahók földjén

Lelkesítő volt látni, hogy Királyság-terem épült Tuba Cityben, és négy gyülekezet fejlődött a navahó és a hopi rezervátumban *: Chinlében, Kayentában, Tuba Cityben és Keams Canyonban. Amikor 1983-ban beiratkoztam a teokratikus szolgálati iskolába, csak álmodoztam arról, hogy egy napon navahó nyelvű lesz a program. Azóta ez az álom valósággá vált. Az iskola programja 1998 óta navahó nyelven folyik.

Az, hogy elmondhatom másoknak, hogy Istennek van neve, végtelen áldásokat eredményez. Szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyire lenyűgöző, hogy az anyanyelvünkön olvashatjuk és oszthatjuk meg másokkal azokat a hiterősítő kifejezéseket, amelyek a Nihookáá’gi Hooláágóó liná Bahózhoóodoo! (Mindörökké örvendj az életnek a földön!), a Ha’át’fíísh éí God Nihá yee Hool’a’? (Mit kíván meg tőlünk Isten?) és a legújabb, Ni Éí God Bik’is Dííleelgo Át’é! (Isten barátja lehetsz!) című füzetekben találhatók. Hálás vagyok a hű és értelmes rabszolga osztálynak, hogy élen jár ebben a bibliai oktatómunkában, így minden nemzet, törzs és nyelv hasznot meríthet belőle, köztük a navahó emberek, a dinék is (Máté 24:45–47).

Teljes idejű munkával tartom el magam, de rendszeresen részt veszek a kisegítőúttörő-szolgálatban. Értékelem azt, hogy egyedülálló vagyok, és figyelemelterelődés nélkül szeretném szolgálni Jehovát. Elégedetten és boldogan mondom el a népemnek és másoknak, különösen a kétségbeesett embereknek, hogy „közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket” (Zsoltárok 34:19).

Már nem gondolom azt, hogy a Biblia a fehér ember vallása. Isten Szava, a Biblia mindenkinek hasznos, aki szeretné megismerni és alkalmazni. Amikor felkeresnek Jehova Tanúi, engedd meg nekik, hogy megmutassák a valódi boldogsághoz vezető utat. Jó hírt hoznak Isten nevéről, a Jehova névről, amely megváltoztatta az életemet! “Aoo,’ Diyin God bízhi’ Jiihóvah wolyé.” („Igen, Isten neve Jehova.”)

[Lábjegyzetek]

[Kép a 21. oldalon]

Tipikus navahó hogan

[Kép a 21. oldalon]

A fiammal, Lionellel

[Kép a 23. oldalon]

Orosz barátainkkal vagyunk együtt az 1993-as moszkvai nemzetközi kongresszuson

[Kép a 24. oldalon]

Szellemi családom az Arizona állambeli Kayentai Gyülekezetben