Életünk egy iszonyatos tragédia után

JAMES GIARRANO ELMONDÁSA ALAPJÁN

Nagyszülőnek lenni az élet egyik örömteli élménye. A feleségem, Vicki, és én már izgatottan vártuk, hogy az első unokánk megszülessen. A lányunk, Theresa és a férje, Jonathan 2000 októberének az elejére várták a babát. Még csak meg sem fordult bennünk az, hogy hamarosan egy iszonyatos tragédia fog sújtani minket.

A FELESÉGEM és én szabadságra mentünk a fiunk és a felesége társaságában. Egy szombati napon indultunk, szeptember 23-án. Úgy volt, hogy találkozunk néhány rokonunkkal, és egy hetet töltünk az észak-karolinai Outer Banksnél. Theresa és Jonathan úgy döntöttek, hogy nem tartanak velünk, mert Theresa már a kilencedik hónapban volt, az utazás pedig elég sokáig tart. Ohiói otthonunktól körülbelül 11 órát kellett autózni.

El akartuk halasztani a szabadságunkat, de Theresa ragaszkodott hozzá, hogy menjünk. Biztosított minket afelől, hogy minden rendben lesz. Emellett az orvosa úgy gondolta, hogy a baba időben fog jönni, amikorra Theresa ki lett írva, és az még egy pár héttel odébb volt.

2000. szeptember 27-e, szerda gyönyörű nap volt — az ilyen napok miatt dönt úgy a családunk évről évre, hogy ezt a helyet választja az üdülésre. Halvány sejtelmünk sem volt arról, hogy mielőtt lemegy a nap, az életünk gyökeresen meg fog változni.

„Theresa eltűnt!”

Aznap este az öcsém keresett telefonon Ohióból. Csak hebegett-habogott, és rettentő feszült volt a hangja. Végül kibökte: „Theresa eltűnt!” A rendőrséget is mozgósították, mivel az eltűnésével kapcsolatos körülmények gyanakvásra adtak okot. Amikor Jonathan hazaérkezett az eltűnés napjának délutánján, a bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva. Theresa reggelije még mindig az asztalon volt, és a pénztárcája is otthon maradt. És még valami: különös módon az egyetlen pár cipője, ami a kilencedik hónapban ráment a lábára, ott hevert az ajtó mellett.

Jonathan még reggel úgy fél tíz felé hazatelefonált. Theresa említette, hogy egy nő hívta fel az autóval kapcsolatban, melyet el akartak adni — meg szerette volna nézni. Úgy volt, hogy miután a nő elmegy, Theresa elintéz néhány dolgot. Jonathan délben újból telefonált, de nem vette fel senki. Többször is telefonált aznap délután, de egyszer sem tudta elérni Theresát. Amikor délután negyed ötkor hazaért, nem volt ott a kocsi. Felhívta a kórházat, mert arra gondolt, hogy talán megindult a szülés. Theresa nem volt ott. Aztán felhívott néhány családtagot, de senki nem látta. Majd megőrült kétségbeesésében, így felhívta a rendőrséget. Este hat óra volt,  amikor nem messze az otthonuktól a rendőrség rábukkant a kocsira. De Theresának még mindig nyoma sem volt.

Amikor a hír eljutott hozzánk Észak-Karolinába, a döbbenettől szinte mozdulni sem tudtunk. Én és a feleségem, a fiunk meg a menyünk összepakoltuk a holmijainkat, és elindultunk haza. Nagyon hosszúnak tűnt az út, teljesen fel voltunk dúlva. Egész éjszaka úton voltunk. Másnap reggelre érkeztünk meg Ohióba.

Fordulópont az ügyben

Mindeközben Jonathan, néhány rokonunk, közeli barátaink és mások is együttműködtek a rendőrséggel Theresa keresésében. Egész éjjel talpon voltak. A keresés öt napon át folyt. Idegölő volt a várakozás. Végül október 2-án, hétfőn az ügy nagy fordulatot vett. Addigra a rendőrség kinyomozta, hogy kitől kapta Theresa a szerda reggeli telefonhívást. Egy nő volt az, aki csak pár utcával odébb lakott. Mobiltelefonról hívta fel Theresát.

A kihallgatás során a nő gyanúsnak tűnt. Még aznap este a rendőrség újból felkereste egy későbbi órában. De amint a bejárati ajtó felé közeledtek, egy lövést hallottak. Berontottak a házba, és a nőt holtan találták. Lelőtte magát. Nagy meglepetésükre, egy újszülött kisfiút találtak az emeleten egy szobában. Hihetetlen módon az egész lármás zűrzavar alatt ő édesdeden aludt!

De Theresáról még mindig nem tudtunk semmit. Az elkövetkező néhány órát a rendőrség azzal töltötte, hogy átkutatta a házat, hátha olyan nyomra bukkan, mely Theresa ottjártáról árulkodik. A kutatás kedden kora reggel ért véget a garázsban. Theresa holtteste ott feküdt egy nem túl mély üregben. A halálesetet vizsgáló szakértő később megállapította, hogy leütötték, majd hátba lőtték. Azonnal meghalt. Ezután a csecsemőt kivették a méhéből. Egy csöppnyi megkönnyebbülést érzek, amikor arra gondolok, hogy nem szenvedett.

Az újszülött kisbabát bevitték a kórházba, és ott teljesen egészségesnek találták. Még csak egy karcolás sem esett rajta! Elvégeztek egy kötelező DNS-vizsgálatot, amely igazolta, hogy ez a pici baba valóban a mi unokánk. Jonathan azt a nevet adta neki, amelyet Theresával választottak: Oscar Gavin. Október 5-én, csütörtökön, rövid kórházi tartózkodás után az édesapja hazavihette a közel 4 kilogrammos kisfiát. Repestünk az örömtől, hogy végre itt az unokánk, ugyanakkor nem lehet szavakba önteni, hogy milyen gyötrelmet okozott az a tudat, hogy Theresa nem tarthatja őt a karjaiban.

Az emberek reakciója

Én és a családom könnyekre fakadtunk, annyira meghatott minket az az óriási támogatás, melyet sokszor olyanoktól kaptunk, akiket nem is ismertünk. Azon néhány nap során, míg Theresát kerestük, emberek százai jöttek önként, hogy segítsenek a keresésben. Sokan pénzt ajánlottak fel. Számos helyi papírbolt ingyenes fénymásolatokat készített — méghozzá több ezret — a Theresa eltűnésével kapcsolatos szórólapokból. Önkéntesek osztották szét őket több kilométeres körzetben Theresa otthona körül.

Az egyik keresztény testvérnőnk egy helyi ügyvédnél dolgozik, és amikor elmondta neki, hogy mi történt velünk, az ügyvéd felajánlotta a segítségét. Mi elfogadtuk, és ez óriási áldásnak bizonyult. Ott volt mellettünk, amikor nem tudtuk, hogyan kezeljük a médiát, és a felmerülő jogi kérdések elintézését is kézbe vette. Ezenkívül két magánnyomozót ajánlott, akik nagyon sokat tettek az ügy érdekében. Mélyen megérintette a szívünket az az őszinte törődés, amit ezektől az emberektől kaptunk.

Miután visszaszerezték az unokánkat, még nagyobb támogatásban volt részünk. Több élelmiszerbolt küldött élelmiszert és háztartási kellékeket. Sokan adományoztak ruhát, eldobható pelenkát, tápszert és játékot Oscarnak. Sokkal többet kaptunk annál, mint amennyire Oscarnak valaha is szüksége lenne, így amit nem tudtunk felhasználni, azt egy helyi kórház szülészeti osztályának adtuk. Mivel a média is foglalkozott az üggyel, több ezer levelet és üdvözlőlapot kaptunk, melyek nemcsak a környékünkön élő emberektől érkeztek, hanem a világ minden tájáról.

Különösen akkor vált nyilvánvalóvá, hogy milyen nagy támogatásban részesülünk, amikor október 8-án, vasárnap elérkezett Theresa temetésének a napja. Tudtuk, hogy sokan szeretnének jelen lenni, de amit tapasztaltunk, minden várakozásunkat felülmúlta. Elintéztük, hogy egy helyi középiskola előadótermét használhassuk, mely teljesen megtelt — több mint 1400-an voltak jelen. Ott voltak a családtagok, barátok, rendőrtisztviselők, a polgármester  és még sokan mások a környékről. A média képviselői is jelen voltak. A helyi televíziós stábok felvételt készítettek az előadásról, melyet az interneten ugyancsak leadtak élő közvetítésben. Ezenkívül több száz ember tömörült az iskola előcsarnokába, vagy állt az esernyője alatt odakint a hideg esőben, és hallgatta az előadást a felszerelt hangszórókon keresztül. Az előadás olyan tanúskodás volt a Biblián alapuló hitnézeteinkről, melynek a hangja messzire elért.

A temetési szertartás után emberek százai várakoztak türelmesen, hosszú sorokban, hogy részvétet nyilvánítsanak. Majdnem három órán át maradtunk ott, hogy megölelhessünk mindenkit, és szívből jövő értékelésünket fejezhessük ki nekik, amiért eljöttek. A jóindulat sugárzott abból is, hogy a szertartást követően egy helyi szállodában több mint 300 személy étkeztetéséről gondoskodtak — köztük a családtagjainkéról, közeli barátainkéról, és azokéról, akik segítettek megtalálni az unokánkat.

Nem tudjuk eléggé elmondani, hogy mennyire hálásak vagyunk azért, amit többnyire idegen emberek tettek értünk. Ez a tapasztalat még elszántabbá tett minket, hogy a lehető legnagyobb részt vállaljuk a keresztény szolgálatból, hiszen oly sok melegszívű ember van, akiket el szeretnénk érni Isten Királyságának a jó hírével (Máté 24:14).

A gyülekezet reakciója

Keresztény testvéreink és testvérnőink mindjárt a megpróbáltatások kezdetétől fogva szüntelenül támogattak minket. A segítség, amit szinte megszakítás nélkül kaptunk, nemcsak a saját gyülekezetünktől jött, hanem Jehova Tanúi környező gyülekezeteitől is.

A vének még azelőtt munkába lendültek, hogy segítsenek összehangolni a Theresa megtalálására tett erőfeszítéseket, mielőtt mi megérkeztünk volna Észak-Karolinából. Sok testvérünk és testvérnőnk szabadnapot vett ki a munkahelyén, hogy segíteni tudjon a keresésben. Néhányan úgy mentek a munkaadójukhoz, hogy készek voltak fizetés nélküli szabadságra menni, de volt olyan munkaadó, aki mind a szabadnapot, mind a szokásos fizetést megadta. Amíg folyt a kutatás Theresa után, néhány szellemi testvérünk Jonathannal maradt, hogy ne legyen egyedül. Sok testvér és testvérnő pedig átjött hozzánk, hogy kitakarítsa és rendben tartsa az otthonunkat. Mások arról gondoskodtak, hogy az önkénteseknek legyen mit enniük, illetve lebonyolították a telefonhívásokat.

Úgy hat héttel Theresa halála után a feleségemre és Jonathanra egy rettenetesen nehéz feladat hárult — át kellett nézniük Theresa holmijait, és ki kellett üríteniük az otthonát. Jonathan úgy érezte, nem képes arra, hogy a közös otthonukban maradjon, ezért elhatározta, hogy eladja. Nagyon fájdalmas élmény volt mindkettőjük számára Theresa holmijait átvizsgálni. Minden Theresára emlékeztette őket, és arra, hogy mennyire hiányzik nekik. De a testvéreink ebben is a segítségünkre siettek. Segítettek dobozokba rakni a holmikat, és még a szükséges javításokat is elvégezték a házon, hogy el lehessen adni.

Ami a legfontosabb, a testvérek szellemi és lelki támogatást nyújtottak a családomnak. Telefonáltak, és meglátogattak minket, hogy bátorítsanak.  Sok-sok megható üdvözlőlapot és levelet kaptunk. És nem csupán az első néhány napon és hét során volt részünk ilyen szeretetteljes törődésben, hanem hónapokon át.

Sok testvérünk és testvérnőnk felajánlotta, hogy bármikor, amikor szükségünk van valakire, aki meghallgasson minket, szóljunk. Mi pedig éltünk kedves ajánlatukkal. Annyira vigasztaló, hogy meg tudjuk osztani az érzéseinket szeretett barátainkkal, akiket a bizalmunkba fogadtunk! Ők valódi példái a bibliai példabeszédben leírtaknak: „Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére” (Példabeszédek 17:17; 18:24).

Hogyan érintette a tragédia a családunkat?

El kell hogy mondjam, nem könnyű megbirkóznunk Theresa halálával, nekem sem, és a családomnak sem. Teljesen megváltoztatta az életünket. Időnként mérges vagyok, hogy Theresa nincsen itt velem. Hiányzik az ölelése és a sok puszi, amit tőle kaptam.

A feleségem és Theresa elválaszthatatlanok voltak. Nem telt el úgy nap, hogy legalább egyszer ne beszélgettek volna. Órákig tudtak beszélgetni Theresa terhességéről. Együtt rendezték be a gyerekszobát.

Vicki így beszél az érzéseiről: „Olyan sok mindent hiányolok. Hiányzik, hogy nem prédikálhatunk együtt, és nem mehetünk együtt vásárolni. Az fáj a leginkább, hogy nem láthatom őt a gyermekével. Ettől majd megszakad a szívem. Tudom, hogy már akkor milyen nagyon-nagyon szerette Oscart, amikor még meg sem született. Tudta, hogy kisfia lesz. Amikor készítettem a kicsinek egy takarót, és odaadtam Theresának, ezt a lapot kaptam tőle:

»Drága anyuci!

Annyira örülök a gyönyörű takarónak, melyet a kicsinek készítettél. Nagyon hálás vagyok neked azért a sok munkáért, melyet ebbe fektettél. Szeretném még egyszer megköszönni mindazt a segítséget és bátorítást, amit tőled kaptam, hogy megbirkózhassak az életem legnehezebb próbáival. Soha nem fogom elfelejteni, amit értem tettél, és mindig hálás leszek érte. Azt mondják, az ember egy nap felnő, és rájön, hogy az édesanyja a legjobb barátnője. A magam részéről nem tudok mást tenni, mint minden egyes nap köszönetet mondani Jehovának, hogy nekem nem tartott túl sokáig erre rájönnöm. Mindig szeretni foglak!«”

Azt is nagyon fájdalmas volt végignéznünk, amin a vejünk keresztülment. Amíg Oscar a kórházban volt, Jonathannak élete egyik legnehezebb feladatát kellett elvégeznie. Mivel úgy döntött, hogy ideiglenesen hozzánk költözik, a gyermekszobát is át kellett költöztetnie, amit eredetileg Theresával rendeztek be. Becsomagolta a hintalovat, a járókát, a plüssállatokat, és áthozta őket hozzánk.

Mi segít megbirkóznunk a tragédiával?

Ha az ember ilyen tragikus módon veszít el valakit, akit szeret, rengeteg kusza kérdés és érzés kavarog benne. Keresztény vénként voltak alkalmak, amikor megpróbáltam vigaszt és segítséget nyújtani másoknak, akik ilyen kérdésekkel és érzésekkel küszködtek. De amikor az ember maga küzd a bánattal, az érzelmek elhomályosíthatják a józan gondolkodóképességet.

Vegyük például azt, amikor imádkoztam Jehovához, hogy vigyázzon Theresára, mivel tisztában voltam az állapotával, és azzal is, hogy egy hétig nem leszünk itthon. Amikor megtudtuk, hogy meggyilkolták, el kell ismernem, eleinte azon tűnődtem, hogy miért nem kaptam választ az imáimra. Természetesen tudom, hogy Jehova nem tesz csodákat, hogy védelmet biztosítson a népe tagjainak mint egyéneknek. Folyamatosan imádkoztam, hogy nagyobb megértésre tegyek szert. Vigasztalást nyújtott az a tudat, hogy Jehova szellemileg védelmezi a népét, ami annyit jelent, hogy mindent megad, amire szükségünk van ahhoz, hogy megőrizzük a vele ápolt kapcsolatunkat. Ez a fajta védelem a legfontosabb, mivel az örökkévaló jövőnk függhet tőle. Ilyen értelemben Jehova valójában védelmezte Theresát, aki a haláláig hűségesen szolgálta őt. Mivel tudom, hogy Theresának a jövőbeli életre vonatkozó kilátásai Jehova szeretetteljes kezében nyugszanak, belső béke hat át.

Sok olyan bibliaverset találtam, mely különösen vigasztalónak bizonyult. Ezek a versek segítenek, hogy meg tudjak birkózni a tragédiával. Íme néhány közülük:

„Lesz feltámadásuk mind az igazságosaknak, mind az igazságtalanoknak” (Cselekedetek 24:15). Már régóta hiszek a Biblia azon ígéretében, hogy  lesz feltámadás, méghozzá egy paradicsomi földre, de ez a reménység most még valóságosabb számomra. Már maga a tudat, hogy újból a karjaimban tarthatom Theresát, erőt ad ahhoz, hogy nap nap után meg tudjak birkózni a nehézségekkel.

„Jehova . . . nem a halottak Istene, hanem az élőké, mert mindnyájan élnek őneki” (Lukács 20:37, 38). Óriási vigasztalást jelent tudni, hogy a halottak, akik egy napon fel lesznek támasztva, Jehova szemében most is „mindnyájan élnek”. Jehova szemszögéből nézve a mi drága Theresánk nagyon is él!

Vicki szeretne megosztani veletek néhány olyan bibliaverset, mely erőt adott neki:

„»Lehetetlen, hogy Isten hazudjon« (Héberek 6:18; Titusz 1:2). Mivel Jehova nem hazudhat, tudom, hogy beváltja majd az arra tett ígéretét, hogy feltámasztja a halottakat.

»Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják [Jézus] hangját, és kijönnek« (János 5:28, 29). Az »emléksírok« szó arra utal, hogy Jehova az emlékezetében őrzi Theresát mindaddig, amíg fel nem támasztja a Fia, Jézus Krisztus által. Tudom, hogy Jehova tökéletes emlékezeténél nincs biztonságosabb hely Theresa számára.

»Mindenben az ima és a könyörgés által hálaadással együtt ismertessétek kéréseiteket az Istennel; és az Isten békéje, amely felette áll minden gondolkodásnak, meg fogja őrizni szíveteket és gondolkodási képességeteket Krisztus Jézus által« (Filippi 4:6, 7). Főként azért imádkozom, hogy Jehova szelleme által erőt kaphassak. Amikor nagyon zaklatottnak érzem magam, Jehovához fordulok, és ezt mondom neki: »Még többre van szükségem a szellemedből.« Ő pedig átsegít azon a napon is. Néha még az sem sikerül, hogy érthetően elmondjam, amit szeretnék, de Jehova megadja az ahhoz szükséges erőt, hogy folytatni tudjam.”

Jehova teljes mértékben segít, hogy megbirkózzunk ezzel az iszonyatos tragédiával. Persze még mindig nagyon fáj, hogy elveszítettük a mi drága Theresánkat. Nem is számítunk arra, hogy teljesen elmúljon ez a fájdalom, csak akkor, amikor újból a karjainkban tarthatjuk őt Jehova új világában. Addig is eltökéltebbek vagyunk, mint valaha, hogy hűségesen szolgáljuk Jehovát. Jonathan elszántan minden tőle telhetőt megtesz, hogy úgy nevelje Oscart, hogy szeresse és szolgálja Jehovát, Vicki és én pedig minden lehetséges módon segíteni fogunk neki ebben. Szívbéli vágyunk, hogy ott lehessünk Isten új világában, ahol majd visszakaphatjuk Theresát, és bemutathatjuk a fiának, akit nem tarthatott a karjaiban.

[Kép a 19. oldalon]

A lányunk, Theresa, amint a kisbabája szívverését hallgatja

[Képek a 20–21. oldalon]

A temetési szertartáson éreztük, hogy milyen nagy támogatásban részesülünk

[Kép a 23. oldalon]

A feleségemmel, Vickivel Theresa esküvőjén

[Kép a 23. oldalon]

Az unokánk, Oscar