A festészet az életem

KAVABATA SIDZUKO ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Jehova Tanúi — a nagyszerű nép, mely az egész világon hirdeti a jó hírt” Ez volt a címe az egyik festményemnek, melyet 1999-ben a franciaországi Versailles-ban mutattak be egy képzőművészeti kiállításon.

KEVESEBB mint egy héttel a kiállítás előtt Jehova Tanúi Franciaország-szerte 12 millió traktátust terjesztettek el, felhívva az emberek figyelmét a kormányzat velük szemben tanúsított méltánytalan bánásmódjára. A festményemért — mely a Tanúkat dicsérte — különdíjat kaptam. Később a díjat átadó személy ezt mondta: „Ön bátor, de én is az vagyok! Ezért tüntetem ki a különdíjjal.”

Sok festő próbálja meg a művével kifejezni az érzéseit és benyomásait. Én is ezek közé tartozom. Azt festem le, amit érzek, így aztán a festményeim elevenek, mivel az az öröm és boldogság sugárzik róluk, melyet érzek. Gyermekkoromban jöttem rá, hogy milyen örömet jelent a festészettel kifejezni kreativitásomat.

Miért kezdtem festeni?

1920-ban születtem jómódú szülők gyermekeként Moriokában, Japánban. A nővéremmel magántanároktól tanultunk japán táncot, virágrendezést, teaszertartást és éneklést, valamint azt, hogy miként kell játszani a kotón (japán citerán)  meg zongorán és így tovább. Ki nem állhattam ezeket. Amikor megérkeztek a tanárok, én sokszor elszaladtam és elrejtőztem. A szolgáknak kellett megkeresniük, és odavonszolniuk.

Az egészben a szigorúság nem tetszett. Olyan emberek döntötték el, hogyan táncoljak, hogyan rendezzem a virágokat, és hogyan szolgáljam fel a teát, akiket azelőtt sosem láttam. Úgy éreztem, hogy szűk korlátok közé vagyok szorítva, mintha önállóan nem is gondolkodhatnék, és nem is lehetnének saját céljaim. Amikor viszont festettem, senki nem állt mögöttem, és nem ellenőrzött. Senki nem mondta meg, mit csináljak, hanem teljesült a vágyam, és szabad utakon járhattam.

Mivel a festést nem tanították a magántanárok, ezért kiélhettem kreativitásomat, rögtönözhettem, és senki nem kritizált. Fokozatosan egyre bátrabb lettem. Tizenkét év körüli lehettem, amikortól el-elvettem apukám selyem nyakkendőit, és közvetlenül rájuk festettem. Nem sokkal később ruhákat készítettünk az iskolában. A tanárnőm igencsak meglepődött, mikor azt látta, hogy kivágom a ruha elejének a felét, és fehér anyagot varrok a helyébe. De ő sem szólt semmit, akárcsak az apukám.

Álmok és a valóság

Még általános iskolás voltam, amikor azt mondtam, hogy ha nagy leszek, festő leszek. Ez a célom nem változott meg, ezért egyetemre szerettem volna járni, hogy festészetet tanuljak, de a szüleim nem engedték, mondván, hogy Japánban senki sem választ olyan lányt menyasszonynak, aki festőnek tanult. Így aztán háztartási ismereteket oktató tanfolyamra jártam.

Szerettem a külföldi költészetet és könyveket, és rengeteget olvastam belőlük. Akkoriban azonban ezeket ellenséges irodalomnak titulálták, és már az is veszélyes volt, ha valakinek a birtokában voltak ilyen kiadványok. Az iskolában öt évig tanultam franciául egy francia származású tanárnőtől, ám annyira megváltozott a helyzet Japánban, hogy még azt is gyanúval fogadták, ha valaki csak érdeklődött az idegen nyelvek iránt. Megtagadták tőlünk a szólásszabadságot.

A II. világháború javában tombolt, amikor 1943-ban azt hallottam — és ezt hízelgőnek találtam —, hogy egy férfi 40 fiatal, eladósorban lévő lány fényképének megtekintése után engem választott jövendőbelijének. Később megtudtam, hogy az édesanyja az egyik barátnőjével eljött a környékünkre, hogy titokban megnézze, milyen is vagyok. Azután a családja küldött a mi családunknak egy hivatalos házassági ajánlatot, engem pedig rábeszéltek, hogy fogadjam el. Az esküvőnk előtt csupán egyszer találkoztam ezzel a férfival.

Házasságkötésünk után nap mint nap heves légitámadások veszélyeztették az életünket, míg végül az otthonunk lángba borult, csakúgy, mint a város többi része. A túlélők a hegyekben kerestek menedéket, de még ott is hallható volt a légiriadó, és látni lehetett a harci repülőgépeket. Rémisztő volt ez az időszak, és mindenki szenvedett. Még a háború utáni tíz év is szörnyen keserves volt.

Három gyermekünkön kívül velünk lakott még az anyósom, valamint a férjem testvérei közül hatan. Bár szolgákat alkalmaztunk, mégis mindannyiunknak dolgoznunk kellett a földeken, hogy legyen mit ennünk. Akkoriban nagyon szomorú voltam, annyira, hogy még nevetni is elfelejtettem, de nem mertem hangot adni az érzéseimnek, mert attól féltem, hogy félreértésekre adnék okot. Lassanként azonban rájöttem, hogy a festéssel ki tudom fejezni az érzéseimet.

Elismerésben részesülök mint festő

Még annak is óriási erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy érdemleges eredményeket érjen el, akinek van érzéke a festészethez. Így hát én is vásároltam festészetről szóló könyveket, és több  neves japán festőnél tanultam. Egyikük sem javasolta, hogy változtassak a stílusomon, melyet már fiatal koromban kialakítottam.

A műbírálók kezdtek felfigyelni a műveimre, de én csak a saját megelégedésemre festettem, nem azért, hogy másoknak megmutassam a festményeimet. Idővel mégis furdalni kezdett a kíváncsiság, hogy mit gondolnak az emberek a munkáimról. Ezért 1955-ben megrendeztem első kiállításomat Tokió Gindza negyedében. A kiállítás ezt a címet viselte: „Néma küzdelem, halk szavak — Naplóm”. Műveim a mindennapi életet jelenítették meg, és a kiállítás sikert aratott.

Találkozom a Tanúkkal

1958-ban a családunkkal Tokióba költöztünk, mivel a férjemmel azt szerettük volna, hogy a gyermekeink színvonalas iskolába járjanak, és a lehető legjobb oktatásban részesüljenek. Életem a festészet körül forgott. Szokásommá vált, hogy naponta körülbelül öt órát festéssel töltsek. Esténként elmentem otthonról, hogy a művészbarátaimmal legyek, a férjem meg az ő barátaival ment el. Halvány fogalmunk sem volt arról, hogyan kell gyermekeket nevelni.

A férjem a munkája miatt gyakran volt távol, ezért a gyermeknevelés felelőssége az én vállamra nehezedett. Nekem viszont egy csöpp önbizalmam sem volt ezen a téren. Gyerekkoromban egy katolikus misszió iskolájába jártam, ezért azon tűnődtem, hogy valamilyen bibliai oktatás segítene-e a gyermekeimnek. Ómoriban (Tokió) laktunk, és a házunkkal szemben, az utcának a másik oldalán volt egy evangélikus templom, így hát azt javasoltam a gyerekeknek, hogy menjünk el oda — de végül nem került erre sor.

Ehelyett éppen másnap — 1959 elején — Jehova egyik Tanúja tett rövid látogatást nálunk. Gyorsan egybehívtam a gyerekeket, és mindannyian leültünk, hogy meghallgassuk őt. A Tanú elmagyarázta a Bibliából, hogy egy jelentőségteljes időben élünk, amikor Isten hamarosan megszabadítja a földet a gonoszságtól. Rendeltem négy Bibliát, valamint bibliai kiadványokat, és szíves örömest elfogadtam az ajánlatát, hogy minden héten meglátogat és tanít bennünket. Megkérdeztem tőle, hogy havonta mennyibe fog kerülni a tanítás, és csak ámultam, amikor megtudtam, hogy Jehova Tanúi nem fogadnak el fizetséget a tanításért. Mennyire más volt a helyzet velük, mint azokkal a tanítókkal, akiket korábbról ismertem!

A lányaim készséggel elfogadták a bibliai igazságokat, sőt elkezdtünk heti rendszerességgel csoportosan tanulmányozni az otthonunkban. Néhány alkalom után azonban kezdtem kellemetlenül érezni magam, ugyanis fájdalmas időszak volt számomra a tanulmányozás ideje, olyannyira, hogy olykor megpróbáltam elrejtőzni, vagy elmenni otthonról, amikor eljött az ideje, hogy személyesen velem tanulmányozzák a Bibliát.

Az volt a gondom, hogy felismertem, minden úgy igaz, ahogy a Biblia írja, nekem pedig alkalmazkodnom kell az irányításához. De ezzel egy időben azt is eltökéltem magamban, hogy kiváló festő lesz belőlem, és azt hittem, nem szabad korlátoznom a gondolkodásomat, ha kreatív akarok maradni. Ennek az érzelmi zűrzavarnak a festményeim látták kárát, ugyanis a kiállításokon a termek sötét zugaiba kerültek.

Párizsi utam

Úgy éreztem, javítana a festményeim minőségén, ha elutaznék Párizsba. Így hát 1960-ban ezt tettem, mivel rendeztek egy nagyobb kiállítást, melyen bemutatták a japán művészetet Franciaország előtt, és én voltam az egyetlen női résztvevő Japánból. Lenyűgözött Párizs — az, hogy ott mások voltak az életkörülmények, a ruhák, a színek, az emberek gondolkodása és minden. A kiállítás négy napig tartott, és legnagyobb meglepetésemre az ország vezetői is jelen voltak. A következő meglepetés pedig az volt, hogy a nők el voltak ragadtatva a kimonóimtól, melyeket viseltem. Aztán úgy döntöttem, hogy tovább maradok.

Mivel nem voltam tisztában azzal, hogyan juthatok hozzá a Japánból ideküldött pénzhez, ezért sorban eladtam a kimonóimat. Így még három hónapig maradhattam, és tanulmányozhattam a kiállított műalkotásokat a képzőművészeti galériákban. Sokszor eszembe jutottak annak  a festőnek a szavai, akinek a festménye az enyém mellett volt kitéve a kiállításon: „Én a nap ragyogását festem le. Az ön festményei viszont természetüknél fogva sötétek és feketék, mivel önre hatással vannak a keleti filozófusok.”

Jehova Tanúi párizsi fiókhivatalából egy házaspár keresett fel a lakásomon. Többszöri látogatásuk után végül beleegyeztem, hogy elmenjek velük egy keresztény összejövetelre. Megérkezésünkkor a látványtól tátva maradt a szám. Az egyik hölgy gyönyörű, piros, széles karimájú kalapot viselt, egy másikon élénkzöld ruha volt. Stílusosak és ízlésesek voltak a ruhák, ezért teljesen megváltozott a véleményem a Tanúkról.

A program is lenyűgözött. Amikor láttam, hogy ugyanúgy zajlik minden, és ugyanaz a tanítás folyik itt is, mint a föld másik végén, rájöttem, hogy ez a csoport és a tevékenysége távolról sem hétköznapi. Nagyon megérintette a szívemet, amikor rájöttem, hogy azzal a néppel állok kapcsolatban, melyet Isten vezet.

Döntések

Japánba hazatérve komolyan nekiláttam a Biblia tanulmányozásának. Felismertem, hogy Teremtőnk irányadó mértékei több szabadságot engednek meg, mint korábban gondoltam. Szeretetéből fakadóan sajátos egyéniséget és képességeket adott nekünk, valamint azt a lehetőséget, hogy ezeket szabadon ápoljuk. Így ráeszméltem, hogy ha valaki Jehova Tanúja akar lenni, ahhoz nem kell feladnia a művészet iránti szeretetét.

Lányaimmal előrehaladtunk a Biblia tanulmányozásában. Egyik lányom 1961-ben, a másik 1962-ben szemléltette vízben való megkeresztelkedéssel, hogy átadta magát Jehovának. A mai napig mindketten hűséges szolgái Istennek. Én azonban még tétováztam. 1965-ben Lloyd Barry, aki akkoriban felügyelt Jehova Tanúi Japánban folyó prédikálómunkájára, így buzdított: „Képzeld csak el, milyen csodálatos képeket fognak festeni a Paradicsomban a tökéletes emberek!” A következő évben megkeresztelkedtem.

Keresztelkedésem hatása a festményeimre

Visszatekintve, most már látom, hogy az életemben és a személyiségemben bekövetkezett változások miként hatottak a festményeimre. Régebben sötét és rideg képeket festettem, melyek a fájdalmat, a szenvedést és a reménytelenséget tükrözték, hiszen ilyen érzések voltak bennem. Ám később a Bibliából megismertem a Teremtőt, csodálatos tulajdonságait, azt a boldogságot, mely az ő dicséretéből fakad, valamint azokat a helyes irányadó mértékeket, melyek szerint élnem kell. Ahogy változtak az érzéseim, úgy változtak a festményeim is.

Most rengeteg időt töltök azzal, hogy rendszeresen megosszam másokkal a Biblia üzenetét. Óriási örömet és megelégedést nyújt az, hogy beszélhetek az embereknek Isten tulajdonságairól, csodálatos szándékáról, mely szerint a Fia, Jézus Krisztus uralma alatt paradicsommá alakítja ezt a földet. Ez a Biblián alapuló tevékenység serkentőleg hat rám, aztán már csak kezembe kell vennem az ecsetemet, s máris szabad folyást engedhetek az érzéseimnek. És ahogy az évek során a boldogságom egyre nőtt, úgy a festményeim is egyre élénkebbek lettek.

Műveim a Bibliát hangsúlyozzák

A világ minden részéről — Sydneyből, Bécsből, Londonból és New Yorkból — kapok meghívást, hogy mutassam be alkotásaimat a  kiállításokon, de leginkább az európaiak rajonganak értük. A párizsi Académie Royale de Peinture et de Sculpture szakemberei ezt kérdezték tőlem: „Miért van az, hogy egy japánra annyira nagy hatással tud lenni a Biblia és a keresztényi hit, hogy a képei olyan örömet sugároznak, amilyet még sosem láttunk az évszázadok folyamán a vallásos képzőművészetben?”

A bibliai zsoltáríró, Dávid a zenével fejezte ki érzéseit, és a zenei képességeit használta arra, hogy másokat tanítson Isten csodáira. Az én célom is ez: dicsérni szeretném Jehovát. Minden vágyam, hogy az emberek a festményeim láttán érezzék az abból fakadó örömet, amikor valaki ismeri Jehovát és az ő csodálatos tulajdonságait. Egy műbíráló ezt mondta a festményeim címével kapcsolatban: „A festő ügyesen azt a megoldást választja, hogy nem a saját szavaival él, hanem elfogulatlanul a Biblia szavait használja.” Repesek az örömtől, amikor az emberek felismerik a Biblia erejét a festményeimen.

1995-ben a Festők Világtanácsa, mely egy Tokióban székelő nemzetközi, művészeti szervezet, nekem osztotta az első díjat a világ élenjáró festői közül. A tanács ezt mondta a festményeimről: „A festő a Bibliából idéz a címekben . . . Minden festményén megfigyelhető a Biblia, de hiszen éppen ebből áll az élet egy olyan festő számára, aki Isten útjain jár.”

E fenti utalás arra vonatkozik, hogy sokszor ábrázolok nyitott Bibliát a festményeimen. Egy ideje a Biblia nyomtatott lapjait is beleveszem a festményeimbe. Így az, aki a festményemet nézi, először arra figyel, milyen címet választottam, és milyen szavakat a Bibliából, és csak azután figyel arra a módra, ahogy ezeket ábrázolom.

1999-ben néhány festményemet a thaiföldi Bangkokban mutatták be. Az egyiknek az volt a címe, hogy „Milyen csodálatosan alkotta meg Jehova Isten a földet, s adta azt lakásul az embernek!” A másik meg ezt a címet viselte: „Dávid király imája: »Jehova, legyen e nép szíve egységben veled«”. Thaiföld királyának palotájába is meghívást kaptam néhány másik festővel együtt. A király beszélgetni kívánt velem a festményeimről, és sok kérdést fel is tett. Hosszasan el tudtam beszélgetni vele, és többek között a Biblián alapuló hitnézetemről is szóltam, majd utána nekiajándékoztam az egyik festményemet.

Az utóbbi 35 évben egy bizottságnak is tagja vagyok, melynek az a feladata, hogy más festők munkáját elbírálja. Én azokat a festményeket szeretem, amelyek érzéseket fejeznek ki, és szerintem akkor jó egy festmény, ha kellemes élményeket ébreszt bennem, és belső békét érzek. El vagyok ragadtatva azoktól a képektől, melyek Jehova Tanúi kiadványaiban jelennek meg, és amelyek betöltik a céljukat, hiszen hűen közvetítik a Biblia üzenetét.

Isten szolgálatából fakadó áldások

A festményeim miatt egyedülálló lehetőségeim vannak arra, hogy tanúskodjak Jehova Istenről és a földdel kapcsolatos nagyszerű szándékairól, amikor például interjúkat adok folyóiratokban és televízióműsorokban. És bármerre járok, bárkivel beszélek, igyekszem tudatni az emberekkel, hogy a hitem, valamint a Jehova Isten szolgálatából fakadó öröm és boldogság miatt tudok ilyen képeket festeni.

Meg vagyok győződve arról, hogy ha feladnám a hitemet, nem tudnék így festeni, de azért, mert Jehova Tanúja vagyok, és mert Isten Szavának igazsága örömmel és boldogsággal tölt el, képes vagyok rá.

[Kép a 21. oldalon]

Párizsban

[Kép a 22. oldalon]

Két lányommal ma