Amikor kezdetét veszi a rettegés

„Kés van nálam! Fogd be a szád, vagy megöllek!”

CSODÁLATOS nyári délután volt. Jane * — egy 17 éves lány, Jehova Tanúi egyike — Virginia állam (USA) egyik parkjában görkorcsolyázott. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha egy teremtett lélek sem lenne a parkban. Elhatározta, hogy hazamegy. A családi mikrobusz mellett ült, és a korcsolyájával bíbelődött. Ekkor egy idegen lépett oda hozzá, és a fent idézett, hátborzongató szavakkal közösülésre akarta kényszeríteni. Elkapta Jane-t, és megpróbálta betuszkolni a mikrobuszba. Jane eközben úgy kiabált, ahogy csak a torkán kifért, de a támadó nem hátrált.

„Annyira tehetetlennek éreztem magam — emlékezett vissza Jane később. — Mintha piciny bogár lennék egy óriás markában. De szakadatlanul kiabáltam és küzdöttem. Majd végül Istenhez kiáltottam: »Jehova, kérlek, ne hagyd, hogy ez megtörténjen velem!«” Erre a támadó ijedten megtorpant, elengedte Jane-t, és elmenekült a helyszínről.

Míg a támadó — aki majdnem megerőszakolta — behuppant a kocsijába, Jane reszketve magára zárta a mikrobuszt. Majd előkapta mobiltelefonját. Minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugodt maradjon. Felhívta a rendőrséget, és pontos leírást adott a gyanúsított gépkocsijáról. A rendszámát is megadta. Perceken belül letartóztatták a támadóját.

Minden jó, ha a vége jó?

Igen, de Jane számára a történet itt nem zárult le. Ez még csak a kezdetét jelentette a szenvedésnek. A rendőrség és a sajtó megdicsérte, amiért gyorsan cselekedett, és megőrizte lélekjelenlétét a támadás alatt. Ám miután túl volt az első megrázkódtatáson, egyáltalán nem érezte úgy, hogy tisztán tudna gondolkodni. „Néhány hét elteltével kezdtem érzelmileg leépülni — mondja Jane. — Pánikszerű rettegés lett úrrá rajtam, és emiatt nem tudtam aludni. Ez egy-két héten belül oda vezetett, hogy képtelen voltam tanulni vagy koncentrálni. Pánikrohamok törtek rám. Az iskolában az egyik osztálytársam, aki egy kicsit emlékeztet a támadómra, finoman megütögette a vállamat, hogy megkérdezze, mennyi az idő. Az ijedtségtől majdnem ideg-összeroppanást kaptam.”

„Nagyon mély szomorúság lett úrrá rajtam — mondja Jane. — Vonakodtam a barátaim társaságában lenni, a magány pedig csak fokozta a depressziót. Magamat hibáztattam a történtekért, és gyászoltam a boldog, bizalommal teli Jane-t, aki azelőtt voltam, hogy mindezt átéltem. Úgy éreztem, mintha a régi énem meghalt volna.”

Jane a poszttraumásstressz-szindróma (PTSD) néhány tipikus tünetét észlelte. Mi is tulajdonképpen ez a rendellenesség, és hogyan lehet segíteni azoknak, akik ezekkel az iszonyatos tünetekkel küszködnek? A következő cikkben választ kapunk ezekre a kérdésekre.

[Lábjegyzet]