Micsoda mulatságos kis vadászok!

AZ ÉBREDJETEK! DÉL-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁGI ÍRÓJÁTÓL

OTT ágaskodott a hátsó lábain a tűző napon. Úgy állt a törékeny ágakon, mint a cövek, farkával pedig egyensúlyozott. Olyan volt, mint egy háromlábú állvány. Feszült figyelemmel pásztázta az eget és a földet, hogy a veszély legkisebb jelét is észrevegye. Időnként halk „ui-ui” hangot hallatott, hogy a közelben élelem után kutató társainak jelezze, minden a legnagyobb rendben van. Addig nem tágított őrhelyéről, amíg fel nem váltotta egyik barátja — még ha egy órát kellett is várnia rá!

Melyik teremtményről van szó? A szurikátáról. Ez a miniatűr ragadozó az orra hegyétől a farka végéig mindössze 40 centiméter hosszú lehet. A szurikáták kedvelik a társaságot, és 10-30 egyedből álló, összetartó kolóniákban élnek.

Reggelente, miután a szurikáták kibújnak föld alatti járataikból, hátsó lábaikra állva, a nap felé fordulva felsorakoznak, és a hűvös éjszaka után élvezik a felkelő nap melegét. Mialatt gyöngéden egymás bundáját bogarásszák, barátságosan „csevegnek”. Ezek a kedélyes hangulatban folyó reggeli együttlétek akár fél órán át is tarthatnak, vagy még tovább. Ám nem sokkal később már gyors iramban a vadászmezőkre igyekszik a csapat a napi betevő falatért.

A szurikáták szervezett formában vadásznak, így mindig találnak elegendő rovart és kisebb hüllőt. És micsoda étvágyuk van! Annyira meg kell dolgozniuk azért, hogy jóllakjanak, hogy délben majdnem mindegyikük szunyókál egyet egy bokor vagy egy fa árnyékában. Egyik-másik kikotor magának egy kupac hűvös homokot, és azon nyúlik el.

 De miért van szükség őrszemre? Mert ezek a vadászok maguk is ínyencfalatnak számítanak. Amint lendületesen ásnak a kemény talajban — esetenként saját súlyuk többszörösét mozdítva el mindössze egy darab lárváért —, könnyű prédákká válnak az éber sakálok és a ragadozó madarak számára.

Mi van akkor, ha az őrszem veszélyt érez? Rekedt hangon azonnal figyelmeztető kiáltást ad le, a többi szurikáta pedig nem tétovázik: őrült sebességgel a legközelebbi üregbe veti magát. Amikor azonban az őr figyelmeztető kiáltása egy rivális szurikátakolónia közeledtét jelzi, az otthoniak nem irányozzák meg a legközelebbi üreget, hanem egybeverődnek, előregörnyedve támadóállást vesznek fel, farkuk pedig úgy meredezik, mint megannyi antenna. A csapat gyors egymásutánban éles hangokat hallatva elindul a betolakodók felé. Néhány szurikáta merev lábakkal ugrál, mintha harci táncot járna. Sokszor ez az egységes csatasor elég ahhoz, hogy megfutamítsa a vetélytársakat.

Együttes erőfeszítések

A szurikáták gyakran együttműködnek egymással. Ez különösen abban nyilvánul meg, ahogyan a kölykeikre vigyáznak. A születésük utáni néhány hét során ezek az újszülöttek a figyelem középpontjában vannak. A kolónia többi tagja folyton az anya és a csemetéi körül nyüzsög. És micsoda fogadtatásban részesülnek, amikor az anya első ízben hozza elő gyermekeit az üregből! Az egész kolónia eljön, hogy szeretetteljesen megharapdálhassa az anya nyakát, és gyengéden hozzádörgölőzhessen az újszülöttekhez. Mindeközben visítanak a gyönyörűségtől.

Néhány hétig az egész kolónia részt vesz a kölykök gondozásában. Legtöbbjük ég a vágytól, hogy rá kerüljön a sor a kicsik felügyeletében, míg a többiek vadászni mennek. Noha nincsen kölyke, néhány nősténynél ösztönösen megindul a tejelválasztás, hogy segíthessen az anyának a szoptatásban. Ezzel leveszi a teher egy részét az anya válláról. Mindezen szorgoskodás mellett a kölykökre vigyázó szurikátáknak kevés idejük marad élelem után kutatni. Ennek következtében vannak szurikáták, melyek le is fogynak — a testsúlyuk tíz százalékát adják le a kölykök istápolása során!

Amikor a kölykök már elég idősek ahhoz, hogy elhagyják az üreget, és részt vegyenek a naponkénti vadászatban, a felnőttek — egymást váltogatva — készségesen és türelmesen tanítanak meg minden fiatal szurikátát a vadászat fortélyaira. A zsákmány legszebb darabjait gyakran a fiataloknak adják, pedig ez esetenként azt jelenti, hogy a felnőttek nem laknak jól aznap. Amikor az őrszem riadót jelez, és a szurikáták az üregeikbe sietnek, legalább az egyikük hátramarad, hogy biztos legyen benne, a kölykök is biztonságban elérik az üreget.

Nem vész kárba a megfigyelésükkel töltött idő

A szurikátákat könnyű magunkhoz édesgetni, és nagyon szeretetteljes teremtmények. „Mindent egybevetve ez az érdekes kis állatka kétségtelenül az egyik legaranyosabb, legbájosabb és legszeretetreméltóbb emlős Afrika déli részén; soha nem vész kárba az az idő, amit az ember azzal tölt, hogy megfigyelje őket” — jegyzi meg a Maberly’s Mammals of Southern Africa című könyv.

Alain, aki éveken át filmezte a szurikátákat, egyetért ezzel. Még mindig emlékszik arra, amikor egy nőstény négynapos csemetéjével a szájában előbújt az üregéből, és nyüszítve lerakta a kölyköt Alain lába elé. Alain azt hitte, hogy a kicsi halott. „De amikor óvatosan a kezembe vettem, rájöttem, hogy nem halt meg — mondta. — Az anya egyszerűen csak nekem szerette volna elsőként bemutatni, mielőtt még a többi szurikáta odasereglett volna, hogy gratuláljon. Annyira megindító volt ez az egész, hogy még csak eszembe se jutott filmre venni.”

Sylvie, aki szintén éveken át figyelte a szurikátákat a természetben, szeretettel gondol vissza arra a kora reggelre, amikor a szurikáták ürege mellett lapulva látta, amint az állatok kibújnak. Sylvie-től néhány centiméternyire a szokásos módon felsorakoztak, és megkezdték szertartásukat — egymást bogarászták és cirógatták. Amikor Sylvie beszélt hozzájuk, válaszoltak neki csicsergő hangjukon. Majd Sylvie óvatosan a sorban első állatkához — egy nőstényhez — közelítette ujját, és elkezdte cirógatni. Meg sem állt egészen a füléig. Az állatka tekergőzött örömében, majd a következő szurikátához fordulva hozzálátott a cirógatáshoz. „Bevettek a simogatós ceremóniájukba — örvendezett Sylvie. — Micsoda megtiszteltetés!”

Sok hasonló történetet mesélhetnének azok, akik már foglalkoztak szurikátákkal. Valóban mulatságos kis vadászok ezek!

[Képek a 26. oldalon]

Az ellenség megfutamítása

Az őrszem szolgálatban

Élvezik a felkelő nap melegét a vadászat előtt

[Forrásjelzés]

Minden fénykép: © Nigel J. Dennis