A hit szép példái egy közismert börtönből

Jehova Tanúi önkéntesei szerte a világon mindenütt meglátogatják a büntetőintézeteket, hogy segítsenek olyan raboknak, akik őszintén szeretnének közelebb kerülni Istenhez. Több mint 20 éve vezetjük eredményesen ezt a bibliaoktatási programot az Egyesült Államokban, a Georgia állambeli Atlanta szövetségi börtönében. Nem könnyű a börtönkörülmények között a Bibliát tanulmányozni. Isten önkéntes szolgáiként bankrablókkal, zsarolókkal, gyilkosokkal, kábítószer-kereskedőkkel, csalókkal és szexuális bűnökért elítéltekkel kell foglalkoznunk. Hogyan lehet segíteni ezeknek az embereknek?

 M INDENEKELŐTT, talán szeretnéd tudni, mikor és hogyan jutottak be először Jehova Tanúi ebbe a börtönbe. Nos, ez 1918. július 4-én történt. Isten nyolc kiváló keresztény szolgáját vezették fel a szövetségi börtön 15 gránitlépcsőjén. Ha ez az akkori idők gyakorlata szerint történt, akkor bizony kezüket bilincsbe verve és a derekukhoz láncolva, rablánccal a lábukon vezették őket. Ezek az újonnan érkezett személyek olyan szellemileg képesített férfiak voltak, akik vezető szerepet töltöttek be a Nemzetközi Bibliakutatók között — ezen a néven ismerték akkor Jehova Tanúit. Akkor még nem is sejtették, hogy alig egy év elteltével igazolódik majd, hogy bebörtönzésük az igazságszolgáltatással való súlyos visszaélés volt. Ez a nyolc Tanú 1919 márciusában lesétált ugyanazokon a börtönlépcsőkön — de immáron láncok nélkül, szabadon. Később a hatóságok megszüntették az ellenük indított bűnvádi eljárást, és felmentették őket. *

Az atlantai bebörtönzésük idején ezek a keresztény férfiak bibliatanulmányozási tanfolyamokat vezettek. A nyolc bebörtönzött egyike, A. H. Macmillan később elmondta, hogy a börtönigazgató-helyettes eleinte ellenséges volt, végül azonban ezt mondta: „Azok az órák, amelyeket itt tartanak [a raboknak], olyan csodálatosak!”

Ma, több mint 80 évvel később, az előrehaladó bibliatanulmányozási tanfolyamok, melyeket ugyanebben a börtönben tartunk, továbbra is maradandó hatással vannak sokakra. A börtöntisztviselők többször is a csoportunk egyes tagjait választották ki, hogy különleges elismerésben és kitüntetésben részesítsék őket. Jehova Tanúi oktatóprogramjainak hatásosságát a Volunteer Today című országos hírlevél is megjegyezte, melyet az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának a szövetségi börtönökkel foglalkozó hivatala ad ki.

A rabok részére szervezett bibliatanulmányozási program egyik haszna a viselkedésükben végbemenő óriási változás. Ennek eredményeképpen néhányan közülük korábban szabadulnak a börtönből. Cinikus megjegyzések szerint a rabok csak ezért tanulmányozzák a Bibliát. Ez néhány esetben talán igaz is, a tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy általában egészen más a helyzet. Újra meg újra fellelkesít, amint halljuk, hogy tanulmányozóink megőrzik jó keresztény magaviseletüket sok évvel a börtönből való szabadulásuk után is. Íme, néhány tapasztalat a sok közül, melyeket ennek a közismert létesítménynek a falai mögött szereztünk.

A rabságban lévő bevándorlók reményre lelnek

Az 1980-as évek elején néhányunknak, akik az atlantai büntetőintézetben prédikáltunk, sok rabságban lévő bevándorlónak volt kiváltságunk segíteni. Az átalakulás, melyet egyes raboknál meg lehetett figyelni, bámulatra méltó volt.

Raoul * kezdetben igazán veszélyes rab volt. Ő és egy barátja profi bűnözők voltak, és gyilkosságért kapott büntetésüket töltötték. A nekik segítő gyülekezeti vének szerint különösen erőszakosak voltak. Raoulnak voltak halálos ellenségei is. Egy férfi megfogadta, hogy megöli Raoult — Raoul is megfogadta, hogy ugyanezt teszi vele. Raoult rémület fogta el, amikor gyűlölt ellenségét áthelyezték Atlantába. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy ez a két régi ellenség összefusson, mondjuk az udvaron, az ebédlőben vagy a celláknál. Miután azonban Raoul elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival, gyökeres változások mentek végbe a gondolkodásában, a viselkedésében és a megjelenésében. Amikor aztán végül a két férfi elment egymás mellett a börtönudvaron, Raoul ellensége fel sem ismerte őt! Az elkerülhetetlennek tűnő, véres összecsapásra így soha nem került sor.

Amikor Raoul elhatározta, hogy Istennek tett önátadását megkeresztelkedéssel jelképezi, megfelelő víztárolóra volt szükség. A börtön lelkésze segítségünkre volt, és szerzett nekünk egy  fekete koporsót, hogy azt használjuk keresztelkedőmedencének. A koporsót színültig megtöltöttük vízzel. De Raoul nagyobb volt, mint a koporsó. Így hát két vénre volt szükség, hogy Raoult biztosan teljesen bemerítsék, ahogy azt a Biblia megkívánja (Lukács 3:21, Csia-fordítás). Raoul ma már szabad, és továbbra is buzgó keresztényként szolgál.

1987-ben egy rendelet miatt, melynek alapján több, rabságban lévő bevándorlót ki akartak toloncolni, pusztító, dühöngő börtönlázadás tört ki, mely nemzetközileg is nagy port kavart. A lázadás során a rabok túszokat is ejtettek. Arról a tényről azonban csak kevesen tudnak, milyen bátran kockáztatták az életüket azok a rabok, akik nem voltak hajlandók részt venni ebben a heves, erőszakos lázadásban. Ők a mi bibliatanulmányozó osztályunk tanulói voltak. Ezek a férfiak, akik egykor készek lettek volna harcolni, akár mindhalálig is, most semlegesek maradtak, nem vettek részt az erőszakban és pusztításban. Micsoda meggyőző bizonyítéka ez a Biblia erejének, mely még a kegyetlen bűnözőkből is békeszerető keresztényeket formál! (Héberek 4:12).

Megbocsátásra lelt

Egy másik emlékezetes tapasztalat Jameshez fűződik. Ő korábban Jehova Tanúja volt, de hagyta, hogy meggyengüljön szellemileg. Végül engedett a kísértésnek, és banki csalást követett el. Kiközösítették a keresztény gyülekezetből, a bíróság elítélte, és az atlantai büntetőintézetbe került. Később elmondta nekünk: „Ez volt életem mélypontja.”

A börtönélet kemény volt. „Az elszigeteltség és kétségbeesés rettenetes érzése gyötört” — emlékszik vissza James. A szűk börtöncellába való bezártság azonban komoly önvizsgálatra adott neki lehetőséget. Így magyarázza: „A börtönben nem annyira a személyes kényelem hiánya bántott, hanem az, hogy mekkora csalódást  okoztam égi Atyámnak.” Több hónap elteltével az egyik rab, aki tanulmányozta a Bibliát a Tanú-önkéntesekkel, odament Jameshez, és meghívta őt a bibliatanulmányozási tanfolyamra. James a szégyenérzet miatt először visszautasította a meghívást. De a fiatalember kitartó volt, és James végül is elment egy vasárnapi összejövetelre.

Mélyen megindította, amikor látta, milyen szerető törődést mutatnak a tanfolyamot tartó Tanúk a tanulók iránt. Később volt még valami, ami nagy hatással volt rá. Korábbi tapasztalatai alapján James azt gondolta, hogy a vallások önkénteseit biztosan jól megfizetik a rabok között végzett munkájukért. De legnagyobb meglepetésére megtudta, hogy a Tanúk nem kérnek pénzt, és semmiféle fizetést nem kapnak a szolgálatukért (Máté 10:8).

James egyre jobban várta az összejöveteleket. Látta, milyen kedvesek és buzdítóak azok a testvérek, akik ezeket a programokat vezetik. Egy vén különösen nagy hatással volt rá. „Számoltam a napokat a következő látogatásáig — emlékszik vissza James. — Isten Szavának igazságát élővé tette számomra; szellemiségét követésre méltónak éreztem. Segített megértenem, milyen fontos, hogy amikor olvasom a Bibliát, elemezzem az olvasottakat, hogy felfogjam az üzenet valódi mondanivalóját, hogy igazán elsajátítsam azt, és ami még lényegesebb, kifejlesszem magamban Krisztus gondolkodásmódját.”

Jamesnek nem volt könnyű elhinnie, hogy Isten meg tudja bocsátani a hibáit. Mi segített neki? „Isten megbocsátása tükröződött abban a törődésben, melyet ezektől a hűséges, önfeláldozó férfiaktól kaptunk. * Egy valami nagyon nyilvánvaló volt: rettenetes bűneim  ellenére a testvér soha még egy kicsit sem éreztette velem azt, hogy Isten ne tudna megbocsátani. Jehova soha nem hagyott el. Látta, hogy szívemből megbántam, amit tettem, és hogy megfizettem az ostobaságomért és az elkövetett csalásért. Végül gazdagon megáldott engem.” Jamest idővel visszafogadták a keresztény gyülekezetbe. Tíz évvel ezelőtt szabadult, és azóta is tevékeny és buzgó. Feleségének és családjának legnagyobb örömére most kisegítőszolga, és nemrégiben tartotta meg első nyilvános előadását.

Rátalált az útra

Johnnyval az 1990-es évek elején találkoztunk. A családja korábban már kapcsolatban volt Jehova Tanúival, de azokban az években, amikor Johnny még formálható volt, amikor szellemi és erkölcsi vezetésre lett volna szüksége, egyikük sem volt erős szellemileg. Johnny egyre jobban elsodródott, míg végül bűnöző lett. Elítélték, és büntetését az atlantai büntetőintézettel szomszédos szövetségi börtöntáborban kellett letöltenie. A táborban töltött idő alatt hallott a bibliatanulmányozási tanfolyamunkról, és úgy döntött, hogy ő is részt vesz azon.

Johnny először alig tudott olvasni. De annyira szeretett volna többet megtudni Jehováról és Jézus Krisztusról, hogy elhatározta, megtanul jól olvasni (János 17:3). Tanfolyamunkon gyakran ebben is segítünk a raboknak, főleg ha arról van szó, hogy megértsék, amit olvasnak, vagy hogy nyilvános felolvasást tartsanak. Johnny olyan szorgalmasan tanult, hogy az osztálytársai kezdtek felnézni rá, mint aki igazi példakép a szorgalmas bibliatanulmányozásban.

Hónapokkal később Johnnyt áthelyezték az Alabama állambeli Talladega szövetségi intézményébe, hogy részt vegyen egy oktatóprogramon, mely a kábítószerekről szólt. A megérkezésekor rögtön bekapcsolódott Jehova Tanúi összejöveteleibe, melyeket ott tartottak. Tevékenyen részt vett ezeken, egészen a szabadulásáig. És amikor az a boldog nap elérkezett, Johnny nem vesztegette az időt, azonnal felvette a kapcsolatot a Tanúkkal abban a kisvárosban, ahol élt. Ott kedvesen fogadták, folytatta a tanulmányozást, és jól haladt előre szellemileg.

Johnny lelkesedése és szeretete, melyet a Biblia igazsága iránt érzett, édesanyját is arra ösztönözte, hogy jobban kivegye a részét a gyülekezeti tevékenységekből. Fia támaszt és gyakorlati segítséget nyújt neki. Johnny nemrégiben keresztelkedett meg Jehova Istennek tett önátadása jelképeként, és továbbra is tevékenyen kiveszi a részét a keresztény szolgálatból.

Bőséges aratás

Az elmúlt két évtizedben az atlantai büntetőintézetben több mint 40 rabnak segítettek, hogy Isten megkeresztelt szolgája, Jehova Tanúja legyen, és még több mint 90 rab fordítja javára a Biblia hetenkénti tanulmányozását. Más rabok a szabadulásuk után keresztelkedtek meg, vagy pedig azután, hogy áthelyezték őket más börtönökbe.

Mi, akik hétről hétre meglátogatjuk ezt a közismert börtönt, hogy segítsünk az őszinte bűnbánást tanúsító raboknak, hálásak vagyunk, hogy részt vehetünk a keresztény szolgálatnak ebben a különleges ágában (Cselekedetek 3:19; 2Korintus 7:8–13). A zord körülmények ellenére, a fegyverekkel felszerelt tornyok, őrök, elektromos kapuk és szögesdrótok közepette nagy öröm és ámulat tölti el szívünket, amint látjuk, hogyan vesz gyökeres fordulatot ezeknek a bűnözőknek az élete, hogyan válnak becsületes állampolgárokká és Isten hűséges imádóivá (1Korintus 6:9–11). (Beküldött cikk.)

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/képek a 20–21. oldalon]

„Maguk a legjobb barátaimat látták itt vendégül!”

FREDERICK W. FRANZ, aki Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja volt, 1983 áprilisában ellátogatott az Egyesült Államok atlantai büntetőintézetébe. Nagyon várta már ezt a látogatást. Amint belépett az épületbe, hangosan odakiáltott az előcsarnokban íróasztalnál ülő őrnek: „Szeretném, ha tudná, hogy maguk a legjobb barátaimat látták itt vendégül!” Az őr enyhén szólva zavarodottan nézett. Miről beszélt Franz testvér?

Hatvannégy évvel azelőtt történt, hogy Joseph F. Rutherfordot és hét társát összeesküvés hamis vádja alapján elítélték. Rutherford és Franz később jó barátok és munkatársak lettek. Most, több mint 40 évvel Rutherford halála után, amikor maga Franz testvér is már a 90-es éveiben járt, alig várta, hogy megnézhesse barátja egykori bebörtönzésének helyszínét. Biztosan eszébe jutott az a munka, melyet Rutherford és társai végeztek itt a falak mögött. Mi volt ez a munka?

Röviddel azután, hogy Rutherford és társai megérkeztek, a börtönigazgató-helyettes ezt mondta nekik:

— Adunk itt maguknak valami munkát. Nos, mihez értenek?

A. H. Macmillan, a nyolc férfi egyike így válaszolt:

— Igazgató úr, én egész életemben csak prédikáltam. Tudna valami ehhez hasonló munkát adni?

— Még mit nem! Hiszen maguk éppen emiatt kerültek ide! Itt bizony nem lesz prédikálás!

Aztán teltek a hetek. Minden rabnak ott kellett lennie vasárnaponként valamilyen istentiszteleten, és aki akart, utána vallásoktatáson is részt vehetett. Ez a nyolc férfi elhatározta, hogy megalakítják a saját kis bibliatanulmányozó tanfolyamukat, amelyet aztán felváltva vezettek. „Néhány kíváncsiskodó kezdett eljárni, aztán egyre többen jöttek el” — mesélte később Rutherford. A nyolc főből álló kicsiny csoport hamarosan kilencvenfősre nőtt!

Mi volt a rabok véleménye a bibliatanulmányozási tanfolyamról? Az egyik rab ezt mondta: „Hetvenkét éves vagyok, és a rács mögé kellett kerülnöm, hogy hallhassak az igazságról. Ezért hát most már boldog vagyok, hogy ide kerültem.” Egy másik rab megjegyezte: „A büntetésem lassan letelik; szomorú vagyok, hogy el kell mennem . . . Meg tudnák mondani nekem, hogy ha elmegyek innen, hol találhatok majd olyan embereket, mint maguk?”

A nyolc férfi a szabadulása előtti éjszakán megindító levelet kapott egy fiatalembertől, aki részt vett a tanfolyamukon. Levelében ezt írta: „Szeretném, ha tudnák, hogy maguk ültették el bennem a vágyat, hogy jobb, értékesebb emberré váljak — már ha egyáltalán jobb és nagyobb ember válhat egy ilyen nyomorult, szennyes, az élettől meghurcolt alakból, mint én . . . Gyenge vagyok, nagyon gyenge; senki nem tudja ezt jobban, mint én, de meg fogom próbálni, és ha kell, megküzdök magammal, hogy megteremjem a teljes gyümölcsét annak a magnak, amelyet elvetettek, és hogy aztán segítsek, ne csak magamon, hanem a körülöttem lévőkön is. Mindez talán furcsán hangzik egy olyan ember szájából, mint én, de komolyan gondolom, mert mélyről, a szívem mélyéről fakad minden egyes szó.”

Ma, több mint 80 évvel később az atlantai büntetőintézetben — és sok más börtönben is — Jehova Tanúi továbbra is elvetik a bibliai igazság magvait (1Korintus 3:6, 7).