Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Mianmar — Az „aranyország”

Mianmar — Az „aranyország”

Mianmar — Az „aranyország”

AZ ÉBREDJETEK! MIANMARI ÍRÓJÁTÓL

ÁZSIAI szomszédaitól természet alkotta határok választják el az „aranyországot” — hegyvonulatok, melyek bölcsőszerűen ölelik körbe ezt a földet. Délnyugaton a Bengál-öböl és az Andamán-tenger vize mossa a több mint 2000 kilométer hosszú partszakaszt. Nyugaton Banglades és India, északon Kína, keleten pedig Laosz és Thaiföld határolja az országot, mely hajszálnyival nagyobb, mint Madagaszkár, és valamivel kisebb az észak-amerikai Texas államnál. Melyik országról van szó? A korábban Burmaként ismert Mianmarról.

A legelső telepesek által aranyországnak nevezett Mianmar bővelkedik természetes erőforrásokban — kőolajban és földgázban, rézben, ónban, ezüstben, volfrámban, valamint egyéb ásványi anyagokban, illetve olyan drágakövekben, mint a zafír, a smaragd, a rubin és a jade. Ugyancsak nagyon értékesek a trópusi esőerdői és a tíkfából, rózsafából és padukfából származó, ritkaságszámba menő faanyagai. Az erdők sok vadon élő állatnak is otthont adnak, köztük majmoknak, tigriseknek, medvéknek, indiai vadbivalyoknak meg elefántoknak, hogy csak néhányat említsünk. De az aranyország igazi értékét az ott élő emberek jelentik.

A mianmari emberek

A mianmari emberek szelíd és békés természetükről ismertek, ami hozzájárul a jó modorukhoz és a vendégszeretetükhöz. A látogatókkal tisztelettel és méltóságteljesen bánnak. A gyermekek a náluk idősebb férfiakat bácsiknak, a nőket pedig néniknek szólítják.

A Mianmarba látogatók gyakran megjegyzik, hogy milyen bársonyos bőrük van az idősebb embereknek. A nők azt mondják, hogy ez részben a thanaka nevű, aranysárga színű arcápoló krémnek köszönhető. Ezt a népszerű kozmetikumot a nők a thanakafából nyerik a következő módszerrel: fognak egy darab gallyat, és egy lapos, kemény kőhöz dörzsölve szétmorzsolják, majd kevés vízzel csomómentes kenőccsé keverik, utána pedig művészi alakzatokban felviszik az arcukra. A thanaka amellett, hogy összehúzza a pórusokat, és hűti a bőrt, a tűző trópusi nap ellen is védelmet biztosít.

A férfiak és a nők körében egyazon viselet terjedt el, az úgynevezett lungi. Ennek az elkészítése igen egyszerű: fognak egy körülbelül két méter hosszú kelmét, és két végén összevarrják. Egy nő, miután belelép, körbetekeri a melle alatt, mint egy szoknyát, majd a szabadon maradt csücskét betűri a derekánál. Egy férfi viszont a két végénél fogva, lazán összeköti a hasán. Illendő és könnyed viselet — egyszóval tökéletes a trópusokon.

Ha az ember ellátogat a piacokra, láthatja, hogy a mianmariak nagyon ügyes kezű emberek: értenek a selyemszövéshez, az ékszerkészítéshez és a fametszéshez is. Tíkfából, padukfából és egyéb faanyagokból megkapó szobrocskákat tudnak kreálni — emberfigurákat, tigriseket, lovakat, vadbivalyokat és elefántokat. Még az olyan, mindennap használatos tárgyakba is bonyolult díszítőmintákat metszenek, mint az asztallapok, a térelválasztók és a székek. Ha valaki komolyan fontolgatja a vásárlást, készüljön fel rá, hogy alkudoznia kell majd!

Mianmar lakosai másban is kitűnnek: gyönyörű, lakkozott díszedényeket tudnak készíteni, úgymint mélytányérokat, tálakat és fedeles dobozokat. A tárgyak igazából a kivitelezésükre jellemző szabad stílusuk és a metszett mintázatuk miatt válnak páratlan alkotásokká. Első lépésként hálószerűen összefonnak néhány sima bambuszszálat, így kapják meg a leendő tárgy formáját. (A jobb minőségű tárgyaknál bambuszt és lószőrt fonnak össze.) A kézműves erre a vázra több réteg lakkot ken — akár hetet is. A lakkot a thiseiből, azaz a lakkszömörcéből (keletilakkfából) kisajtolt olaj és finom porrá zúzott és égetett állatcsont összekeverésével állítják elő.

Amikor megszárad a lakk, a kézműves egy acél karcolótű segítségével mintákat metsz a tárgy felületére, majd végül némi festés és fényezés után elkészül az alkotás, ami nemcsak hogy műalkotásszámba megy, de még a háztartásban is hasznos.

A vallás mindenre rányomja a bélyegét

Mianmar lakosságának körülbelül a 85 százaléka buddhista; a többiek főként muszlimok vagy a kereszténység hívői. A legtöbb mianmari ember életében a vallás nagy szerepet játszik, ami egyébként Délkelet-Ázsiában többnyire mindenhol így van. Ám néhány vallási szokásukkal sok látogató először találkozik életében.

A buddhista szerzetesek például esküt tesznek, hogy egy ujjal sem érnek nőhöz, így a nők a szerzetesekre való tekintettel nagyon vigyáznak, hogy ne menjenek túl közel hozzájuk. De még a tömegközlekedés sem mentes a vallástól. Egy nyugatról odalátogató személynek valószínűleg felszalad a szemöldöke, amikor a buszon a következő feliratot olvassa: „Kérjük, ne kérdezze meg a buszvezetőt, hogy hány órakor fogunk megérkezni.” Hogyhogy, talán a sofőröket bosszantják a türelmetlen törzsutasok? Á, nem erről van szó. A mianmari buddhisták szerint a natok (szellemek) megharagudnak az ilyen kérdések hallatán, és feltarthatják a buszt!

Mianmar történelme

Az ország történelmének legkorábbi szakasza kicsit homályos. Úgy tűnik, több törzs is bevándorolt az országba a környező területekről. Valószínű, hogy a monok adták a Suvannabhumi — vagyis az „aranyország” — nevet ennek az országnak. A tibeti—burmai nyelvet beszélő törzsek a Himalája keleti részéről, a thai törzsek pedig a mai Délnyugat-Kína területéről vándoroltak be. Mianmar hegyes-völgyes felszíne miatt a törzsek külön csoportokban éltek. Ebből adódóan maradtak fenn a különböző törzsek és nyelvcsoportok.

A britek a XIX. század elején kezdtek beáramlani az országba, miután gyarmatosították Indiát. Először a déli területeken telepedtek le, majd lassanként az egész országot az uralmuk alá vonták. Végül 1886-ban az akkor Burmának nevezett Mianmart Brit Indiához csatolták.

A II. világháborúban az országban ádáz harcok dúltak. A japán csapatok 1942-ben néhány hónap leforgása alatt kiszorították a briteket az országból. Ezt követően épült meg az úgynevezett halálvasút. Ez a 400 kilométer hosszú vasútvonal a burmai Thanbyuzayat nevű kisvárost kötötte össze a Thaiföldön fekvő Nong Pladuk nevű településsel. Nem embernek való területeken vezetett keresztül — dzsungelen és hegyvidéken át futott. Mivel nem volt elég fém, a síneket javarészt a Malájföld (most Malajzia) középső részén futó sínek felszedésével sikerült biztosítani. Az építkezés egy rövid szakaszáról, a hídépítésről a Kwai-folyó felett, később egy népszerű film is készült.

A vasutat 400 elefánt segítségével építette fel az a több mint 300 000 férfi, akiket hadifoglyokként dolgoztattak ott, illetve akik között indiai és burmai polgári személyek is voltak. Tízezrek veszítették életüket az építkezés során. Mivel a szövetségesek bombázóit gyakran bevetették a területen, nem sok vonat fordult meg arrafelé, később pedig egyáltalán nem bonyolítottak rajta forgalmat. Idővel a sínek nagy részét felszedték, és máshol használták fel őket.

Végül is 1945-ben a briteknek sikerült visszaszerezniük Burmát a japánoktól, miután harcok árán visszanyomultak az országba, de fennhatóságuk nem volt hosszú életű. Burma 1948. január 4-én függetlenné vált Nagy-Britanniától. Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1989. június 22-én az ország nevét Mianmarra változtatta.

Az arany fővárosok földje

Az évszázadok során Mianmar számos fővárossal büszkélkedhetett. Az ország szívében fekszik például Mandalay, melyet sokan inkább az „aranyváros” néven szeretnek emlegetni. Az 500 000 ember lakta várost több száz, más-más korból származó pagoda ékesíti. Ez volt az ország utolsó fővárosa a brit megszállást megelőzően. Azzal, hogy Meng-dan-meng király 1857-ben Mandalayban hatalmas palotát építtetett magának és a királynéknak, királyi rangra emelte a várost. A 4 négyzetkilométernyi területen fekvő óvárost 8 méter magas kőfal veszi körül, melynek az alsó része 3 méter vastag. A falakon kívül egy 70 méter széles vizesárok is húzódik.

Meng-dan-meng utódját, Thibau királyt a britek 1885-ben Indiába száműzték, de a palotát épségben hagyták. Nem úgy a II. világháború, melynek során az építmény porig égett. Az elszánt mianmariak azonban az eredeti helyen felépítették a palota tökéletes mását a hozzá tartozó, arany és vörös színű faépületekkel együtt, melyek fenséges látványt nyújtanak. A palota ajtói nyitva állnak a látogatók előtt.

Ha Mandalayból indulva követjük az Irrawaddy-folyó útját, 200 kilométer megtétele után Paganba jutunk, egy olyan helyre, mely valamikor szintén főváros volt. Időszámításunk első évezrede folyamán alapították, és a XI. században élte aranykorát, noha azután még 200 évig laktak ott emberek. Ma több száz roskadozó templomot és pagodát találunk az ott lévő néhány aprócska faluban és a környékükön, melyek mind a város hajdani dicsőségét zengik.

Mianmar fővárosa ma Yangon. (1989-ig a hivatalos neve Rangun volt.) A több mint hárommillió lakost számláló városban pezseg az élet — autók dudái harsognak, és buszok meg nyitott taxik furikáznak mindenhol. Bár az öreg épületek, melyek a város fákkal szegélyezett, széles sugárútjai mentén emelkednek, a brit gyarmati uralmat idézik fel, Yangon mai panorámájáról a modern toronyházak sem hiányoznak, melyek szállodákként és irodaházakként szolgálnak.

A város sziluettjében a 2500 éves Shwe Dagon nevű pagoda 98 méter magas, aranylemezekkel beborított tornya is kirajzolódik. Ez az építmény a hajdaniak gazdagságáról és építészeti zsenialitásáról tanúskodik. Állítólag úgy 7000 gyémánt és különböző drágakövek övezik a tornyot. A csúcsát egy 76 karátos gyémánt ékesíti. Mianmar sok ősi épületéhez hasonlóan a Shwe Dagont sem kímélték a földrengések és a háborúk: az épület megrongálódott, és nagy részét újjá kellett építeni.

Némelyek az aranyba burkolózó Sule Pagodát tartják Yangon szívének. A 2000 éves pagoda, mely 46 méter magas, óriási, arany járdaszigetet képez a városban négy főút találkozásánál, körülötte pedig üzletek gyűrűző sora található.

Szellemi arany

Két Nemzetközi Bibliakutató (ahogy akkoriban Jehova Tanúit ismerték) érkezett 1914-ben Indiából Rangunba, hogy felkutassa azokat az embereket, akik értékelik az aranyat, mely mindennél kiválóbb — a szellemi aranyat. Később, 1928-ban és 1930-ban még több misszionárius érkezett, úgyhogy 1939-re három gyülekezet jött létre összesen 28 Tanúval. Jehova Tanúi indiai fiókhivatala felügyelt Bombayból az ottani munkára egészen 1938-ig, amikor is az ausztráliai fiókhivatal vette át a munka irányítását, s ezt 1940-ig végezte. A II. világháború után, 1947-ben Rangunban megkezdte működését Mianmar első fiókhivatala.

A fiókhivatalt 1978 januárjában az Inya útra költöztették. A háromszintes központi épületet mianmari Bétel-otthonnak hívják. Az 52 tagú Bétel-család szorgalmasan gondoskodik az országban tevékenykedő, körülbelül 3000 Tanú szükségleteiről. Mivel számos törzsi nyelv létezik Mianmarban, a fiókhivatali tevékenységekben a fordítási munka kiemelkedő szerepet játszik. Jehova Tanúinak a kemény munkája is egy újabb „aranyröggel” gyarapítja az erőforrásokban gazdag aranyországot.

[Térkép a 17. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

BANGLADES

INDIA

KÍNA

LAOSZ

THAIFÖLD

MIANMAR

Mandalay

Pagan

YANGON

BENGÁL-ÖBÖL

[Forrásjelzés]

Mountain High Maps® Copyright © 1997 Digital Wisdom, Inc.

[Képek a 17. oldalon]

Fentről: férfiak és nők egyaránt „lungit” viselnek; egy fiatal buddhista szerzetes; nők „thanakával” az arcukon

[Kép a 18. oldalon]

Prédikálás egy mogyoróültetvényen

[Kép a 18. oldalon]

A fametszeteket a helyi piacokon árulják

[Forrásjelzés]

chaang.com

[Kép a 18. oldalon]

Mintát metszenek egy lakkozott asztallap felületére

[Kép a 18. oldalon]

Egy gyönyörűen díszített, lakkozott edény

[Forrásjelzés]

chaang.com

[Kép a 20. oldalon]

Jehova Tanúi mianmari fiókhivatala

[Kép forrásának jelzése a 16. oldalon]

© Jean Leo Dugast/Panos