Az ikertornyok összeomlásának napja

EMBEREK millióinak, ha nem milliárdjainak az elméjébe vésődtek bele kitörölhetetlenül a 2001. szeptember 11-ei New York-i, washingtoni és pennsylvaniai események. Hol voltál, amikor láttad vagy halottad, hogy a New York-i Világkereskedelmi Központot és a Washingtonban található Pentagont támadás érte?

Az emberiséget gondolkodásra késztették a történtek: az, hogy milyen hihetetlenül gyorsan le lehet rombolni épületek sokaságát, és ami még rettenetesebb, ki lehet oltani emberek tömegeinek az életét.

Hogyan kellene a történteknek befolyásolnia a fontossági sorrendünket, és azt, hogy milyen döntéseket hozunk az életünkben? Hogyan hoztak a tragikus események felszínre néhány becses emberi tulajdonságot: az önfeláldozást, a könyörületet, a kitartást és az önzetlenséget? Ez és a következő cikk ez utóbbi kérdésre próbál meg válaszolni.

Túlélők beszámolója

A New York-i katasztrófa után rögtön lezárták a metrót, és ezrek hagyták el gyalog Manhattan déli részét. Sokuk átkelt a Brooklyn- és a Manhattan-hídon. Tisztán láthatták Jehova Tanúi főhivatalának az iroda- és gyárépületét. A katasztrófa túlélői közül is néhányan nemsokára ezek felé az épületek felé vették az irányt.

Alisha (jobb oldali kép), egy Tanúnak a lánya, az elsők között érkezett meg. * Egész testét por és hamu lepte be. „Már a munkába menet a metrón is láttam, hogy füst száll fel a Világkereskedelmi Központból — magyarázza. — Amikor megérkeztem a katasztrófa sújtotta részre, mindenhol üveg hevert szerteszét, és nagyon meleg volt. Emberek szaladtak a szélrózsa minden irányába, miközben a rendőrök megpróbálták kiüríteni a területet. Olyan volt, mintha egy háborús övezetbe érkeztem volna.

Gyorsan egy közeli épületben kerestem menedéket. Hallottam a robbanást, amikor a második repülő becsapódott  a déli toronyba. Leírhatatlan volt a látvány, mindenfelé fekete füst terjengett. Azt mondták, hogy hagyjuk el a veszélyes övezetet. Felszállítottak egy kompra, mely az East-folyón át Brooklyn felé tartott. Amikor átjutottam a túloldalra, felnéztem, és megláttam a hatalmas feliratot: »WATCHTOWER«. Ez anyukám vallásának a főhivatala! Azonnal a hivatali épület felé vettem az irányt. Tudtam, hogy sehol sem lehetnék jobb kezekben, mint itt. Rendbe hoztam magam, majd felhívtam a szüleimet.”

Wendell (jobb oldali kép) a két torony között elhelyezkedő Marriott Hotelnek volt a portása. „Épp szolgálatban voltam az előcsarnokban az első robbanáskor — meséli. — Azt láttam, hogy mindenfelé törmelékek repülnek. Az utca túloldalán egy férfi feküdt, testét elborították a lángok. Leráncigáltam magamról a zakómat és az ingemet, majd odarohantam hozzá, és megpróbáltam eloltani a lángokat. Egy járókelő odajött segíteni. A zokniját és a cipőjét leszámítva minden ruha leégett a férfiról. Végül tűzoltók jöttek, és elvitték a férfit, hogy orvosi segítséget kaphasson.

Nem sokkal később Bryant Gumbel, a CBS tévéhíradójának az egyik riportere telefonált, mert szeretett volna egy szemtanúval beszélni. A családom a Virgin-szigeteken nézte ezt a műsort a tévében, és így tudta meg, hogy életben vagyok.”

 Donald a Pénzügyi Világközpont 195 centiméter magas, jól megtermett alkalmazottja épp a munkahelyén, a 30. emeleten tartózkodott, és pont rálátott az ikertornyokra, illetve a Marriott Hotelre. „Torkomon akadt a hang attól, ami a szemem elé tárult — mondta. — Elborzasztott a látvány. Emberek estek és ugrottak ki az északi torony ablakain. Páni félelem lett rajtam úrrá. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam az épületből.”

Ott volt azután egy 60-as éveiben járó anyának, valamint a 40-es éveikben járó két lányának az esete. Ruth és húga, Joni édesanyjukkal, Janice-szel az ikertornyok közelében lévő egyik szállodában szálltak meg. „Éppen zuhanyoztam — meséli Ruth, aki amúgy ápolónő. — Anyu és a húgom kiabáltak, hogy gyorsan hagyjam abba a zuhanyozást. A 15. emeleten voltunk. Anyu és Joni látták, amint törmelékek repülnek el az ablak előtt. Anyu még azt is látta, hogy egy emberi test repül egy közeli ház teteje felé, mintha csak kilőtték volna valahonnan.

Gyorsan felöltöztem, és elindultunk lefelé a lépcsőn. Sokan sikoltoztak. Kiléptünk az utcára. Robbanásokat hallottunk, és parázsló darabokat láttunk. Arra utasítottak minket, hogy siessünk dél felé, a Battery Parkba, ahol a Staten Island-i komp kikötője van. Útközben szem elől tévesztettük anyut, akinek krónikus asztmája van. Hogyan fog életben maradni ebben a füstben, hamuban és porban? Fél órán át hasztalan kerestük őt. Eleinte azonban nem aggódtunk túlzottan, mert tudtuk, hogy nagyon talpraesett, és nagy az önuralma.

Azután azt mondták nekünk, hogy sétáljunk át a Brooklyn-hídon a másik oldalra. Képzelhetitek, mennyire megkönnyebbültünk, amikor a híd brooklyni oldalán voltunk, és láttuk a nagy »WATCHTOWER« feliratot! Tudtuk, hogy biztonságban vagyunk.

Üdvözöltek minket, majd elszállásoltak. Adtak ruhát, mert nem volt nálunk semmi. De hol lehet anyu? Egész éjszaka hiába próbáltunk a nyomára bukkanni a kórházakban. Másnap délelőtt, fél tizenkettő körül üzenetet kaptunk: anyu lent van az előcsarnokban! Mi történt vele?”

Janice, az anya, folytatja a történetet: „Miközben kifelé rohantunk a szállodából, nyugtalansággal töltött el, hogy mi lehet az egyik idős barátnőmmel, aki nem tudott velünk tartani. Vissza akartam menni érte, és ki akartam hozni őt. De ez nagyon veszélyes volt. A zűrzavarban elszakadtam a lányaimtól. Mégsem idegeskedtem túlságosan, mert mindketten józan ítélőképességűek, és Ruth ráadásul még ápolónő is.

Bárhova néztem, az embereknek segítségre volt szükségük. Különösen igaz volt ez a gyermekekre és a kisbabákra. Annyi embernek segítettem, amennyinek csak tudtam. Elmentem oda, ahol a sebesülteket a sérüléseik súlyossága alapján szétválogatták, és ennek megfelelően kezelték. Azzal is próbáltam segíteni, hogy lemostam a korommal meg porral  teljesen belepett rendőrök és tűzoltók kezét s arcát. Körülbelül másnap hajnali három óráig maradtam. Ezután felszálltam a Staten Islandre induló utolsó kompra. Azt gondoltam, hogy a lányaim talán ott leltek menedékre. De nem találtam rájuk.

Reggel megpróbáltam felszállni a Manhattanbe visszavivő első kompra, ám nem engedtek, mert nem tartoztam a mentésben részt vevő munkások közé. Akkor megpillantottam egy rendőrt, akinek korábban segítettem.

— John! — kiáltottam. — Vissza kell jutnom Manhattanbe!

— Jöjjön velem — válaszolta.

Amikor megérkeztem Manhattanbe, egyenesen a Marriott Hotel felé vettem az irányt. Talán van még rá esély, hogy segítsek idős barátnőmnek. De ez hiú ábránd volt, mert a szálloda romokban hevert. A belvárosi rész teljesen kihalt volt — sehol egy lélek, nem számítva a rendőröket és tűzoltókat, akik komor, elkeseredett arccal tevékenykedtek.

Útnak indultam át a Brooklyn-hídon. Ahogy a híd végéhez közeledtem, kirajzolódott előttem az ismerős »WATCHTOWER« felirat. Talán itt majd rábukkanok a lányaimra. Persze hogy itt voltak! Lejöttek az előtérbe, hogy üdvözöljenek. Egymás nyakába borultunk, és csak úgy patakzottak a könnyeink!

Meglepő módon nem volt egyetlen asztmás rohamom sem, pedig mindent belepett a füst, a por és a hamu. Egyre csak azért imádkoztam, hogy a hasznára lehessek másoknak, ne pedig terhére.”

„Itt nincs leszállópálya!”

Rachel, egy húszas éveinek elején járó fiatal nő, ezt mondta az Ébredjetek! egyik írójának: „A Manhattan déli részén lévő lakásom felé tartottam, amikor hallottam, hogy elsüvít a fejem fölött egy repülő. Annyira hangos volt, hogy felnéztem. Nem hittem a szememnek: ez a hatalmas utasszállító gép minden kétséget kizáróan lefelé ereszkedett. Azon tűnődtem, hogy miért repül annyira alacsonyan és gyorsan. Itt nincs leszállópálya! Talán a pilóta elveszítette a gép fölötti hatalmát. Majd egy nő kiáltása ütötte meg a fülemet: »A gép nekiment az épületnek!« Hatalmas tűzgömb tört elő az északi toronyból. A tornyon óriási fekete lyuk keletkezett.

Ennél borzasztóbb dolgot még soha életemben nem láttam. Olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Földbe gyökerezett a lábam, és tátott szájjal álltam. Nemsokára a másik toronynak is nekiment egy repülő, és végül mindkét torony összedőlt. Elvesztettem az önuralmamat. Nekem túl sok volt ez az egész.”

„Ha úszni kell, akkor úszni fogok”

A 16 éves Denise épp csak megérkezett az amerikai Értéktőzsde szomszédságában lévő iskolájába, mindössze három háztömbnyire déli irányban a Világkereskedelmi Központtól. „Kicsivel 9 óra után járt az idő. Tudtam, hogy történt valami, csak azt nem tudtam, hogy mi. Az iskola épületének 10. emeletén voltam, és történelemórán vettem részt. A tanulók arcán riadalom tükröződött. A tanár még mindig meg akarta velünk íratni a dolgozatot, mi viszont el akartuk hagyni az épületet, és haza akartunk menni.

Amikor a második repülőgép becsapódott a déli toronyba, megrázkódott az iskola épülete. Ám még mindig nem tudtuk, mi történt. Hirtelen megszólalt egy hang a tanár adó-vevő készülékéből: »Két repülő hajtott bele az ikertornyokba!« Azt gondoltam magamban, hogy nem ésszerű az iskolában maradni. Ez terrortámadás, és a következő célpont az Értéktőzsde lesz. Ezután kitódultunk az iskolából.

A Battery Parkba rohantunk. Megfordultam, hogy lássam, mi történik. Láttam, hogy a déli torony hamarosan össze fog omlani. Majd hirtelen az villant az elmémbe, hogy a dominóelvnek megfelelően minden magas épület össze fog dőlni. Minden szippantás levegőért meg kellett küzdenem, mert az orromat meg a torkomat hamu és por zárta el. Siettem az East-folyóhoz, és erre gondoltam: »Ha úszni kell, akkor úszni fogok.« Menekülés közben Jehovához imádkoztam, hogy mentsen meg.

 Végül felszállítottak egy New Jerseybe tartó kompra. Anyukám legalább öt órán át keresett, mire megtalált, de legalább biztonságban voltam!”

„Ez az utolsó napom?”

A 28 éves princetoni (New Jersey) Joshua egy osztályt tanított az északi torony 39. emeletén. „Egyszer csak úgy éreztem, mintha bomba robbant volna — emlékszik vissza. — Voltak kisebb rázkódások is, ezért azt gondoltam, hogy nem bomba volt, hanem földrengés. Kinéztem az ablakon, és hihetetlen volt, amit láttam — füst és törmelékek kavarogtak az épület körül. Ezt kiáltottam a tanulóknak: »Mindenki hagyja a holmiját ott, ahol van, és irány kifelé!«

Lefelé tartottunk a füsttel belepett lépcsőházban. Víz spriccelt az önműködő tűzoltó készülékekből. De nem volt pánik. Egyre csak imádkoztam, azt remélve, hogy a megfelelő lépcsőházat választottuk, és nem találjuk szemtől szembe magunkat a tűzzel.

Miközben lefelé szaladtunk a lépcsőn, ez a kérdés járt a fejemben: »Ez az utolsó napom?« Szüntelenül Jehovához imádkoztam, és szokatlan béke töltött el. Még sohasem tapasztaltam ezt a fajta belső békét. Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot.

Amikor végre kiértünk az épületből, mindenütt rendőrök sürögtek-forogtak. Felnéztem a tornyokra, és láttam, hogy mindkét épületen űr tátong. Valószerűtlen volt a látvány.

Majd egy hátborzongató hangot hallottam — a nyugtalanító csöndét, mintha több ezer ember tartotta volna vissza a lélegzetét. Úgy tűnt, mintha New York mozdulatlanná dermedt volna. A csendet sikoltozás váltotta föl. A déli torony összeomlott a saját súlya alatt! Füst, hamu és por gomolygott felénk. Olyan volt, mint a filmekben használt speciális effektusok. De ez a valóság volt. Amikor a felhő elért hozzánk, alig tudtunk lélegezni.

A Manhattan-híd felé vettem az irányt. Odaérve hátrafordultam, és láttam, amint az északi torony a hatalmas TV-antennájával összeomlik. Miközben mentem a hídon, egyre csak azért imádkoztam, hogy eljussak a Bételbe, Jehova Tanúi főhivatalába. Még sohasem pillantottam meg ilyen boldogan ezt a helyet. A gyár faláról hívogatóan integetett a nagy felirat, melyet mindennap ezrek láthatnak: »Naponta olvasd Isten Szavát, a Szent Bibliát!« Ezt gondoltam magamban: »Már majdnem ott vagyok. Gyerünk, ne add fel!«

Az eseményeket végiggondolva rájöttem, hogy fontos a megfelelő fontossági sorrend megőrzése — az, hogy az első helyre való dolgok csakugyan az első helyen legyenek.”

„Láttam, amint emberek ugranak le a toronyból”

A 22 éves Jessica a Világkereskedelmi Központtól nem messze lévő metróból kilépve csöppent bele az eseményekbe. „Felnéztem, és láttam, hogy hamu, törmelékek és mindenféle fémdarab száll alá. Az emberek arra vártak, hogy használhassák az utcai telefonokat, miközben a késlekedés egyre hisztérikusabbá tette őket. Imádkoztam, hogy nyugodt maradjak. Majd hallottuk a következő robbanást. Fém- és üvegdarabok repültek az égből. Többen ezt kiabálták: »Ez egy másik repülő volt!«

Felnéztem. A látvány elszörnyülködtetett. Emberek ugrottak ki a felső emeletekről, onnan, ahonnan füst és a lángok csaptak ki. Szinte még magam előtt látok egy férfit és egy nőt. Egy ideig az ablakba kapaszkodtak. Azután már nem bírták tovább, és csak zuhantak, és zuhantak, és zuhantak. Iszonytató volt.

Végül megérkeztem a Brooklyn-hídhoz. Lekaptam kényelmetlen cipőmet, és rohantam a folyó brooklyni oldalára. Bementem az Őrtorony-hivatal irodaépületébe. Itt szinte azonnal segítséget kaptam ahhoz, hogy megnyugodjak.

Aznap este elolvastam otthon az Ébredjetek! 2001. augusztus 22-i számában megjelent, »Legyőzhető a poszttraumás stressz« című cikksorozatot. Mennyire nagy szükségem volt erre az információra!”

A katasztrófa borzalma arra indította az embereket, hogy segítsenek, ahogy csak tudnak. A következő cikk erről az oldaláról fogja bemutatni az eseményeket.

[Lábjegyzet]

 [Ábra/képek a 8–9. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

 ROMBA DŐLT

1 ÉSZAKI TORONY 1 Világkereskedelmi Központ

2 DÉLI TORONY 2 Világkereskedelmi Központ

3 MARRIOTT HOTEL 3 Világkereskedelmi Központ

7 VILÁGKERESKEDELMI KÖZPONT

SÚLYOSAN MEGRONGÁLÓDOTT

4 VILÁGKERESKEDELMI KÖZPONT

5 VILÁGKERESKEDELMI KÖZPONT

L ONE LIBERTY PLAZA

B DEUTSCHE BANK Liberty St. 130.

6 U.S. CUSTOMS HOUSE 6 Világkereskedelmi Központ

É D ÉSZAKI ÉS DÉLI ÁTJÁRÓ FOLYOSÓ

EGYES RÉSZEI MEGRONGÁLÓDTAK

2P PÉNZÜGYI VILÁGKÖZPONT

3P PÉNZÜGYI VILÁGKÖZPONT

W WINTER GARDEN

[Forrásjelzés]

As of October 4, 2001 3D Map of Lower Manhattan by Urban Data Solutions, Inc.

[Képek]

Fent: először a déli torony dőlt össze

Alatta: néhányan az „Őrtorony”-épületekbe szaladtak, menedéket keresve

Jobbra: több száz tűzoltó-alakulat és mentőcsapat dolgozott fáradhatatlanul a tragédia helyszínén

[Forrásjelzések]

AP Photo/Jerry Torrens

Andrea Booher/FEMA News Photo

[Kép forrásának jelzése a 3. oldalon]

AP Photo/Marty Lederhandler

[Kép forrásának jelzése a 4. oldalon]

AP Photo/Suzanne Plunkett