A zebra — Afrika vadon élő lova

AZ ÉBREDJETEK! AFRIKAI ÍRÓJÁTÓL

NAGY csapat zebra vágtat át szabadon az afrikai füves pusztán; úgy ezren lehetnek. Csíkos ágyékuk hullámzik, miközben sűrű sörénnyel borított nyakuk erőteljes mozgásuk ritmusára előre-hátra mozog. Patáik dobogása a nap égette földön robajként visszhangzik a síkságon. Mögöttük vörös porfelhő gomolyog, melyet kilométerekről is látni lehet. Amint ott ügetnek, szabad szilajság sugárzik róluk, nem érzik magukat béklyóban.

Mintha valami láthatatlan jelt érzékelnének, lassítanak, majd megállnak. Erős, vastag fogukkal kitépik a földből a száraz füvet. A csoport tagjai éberek, időnként felpillantanak, fülelnek és a levegőbe szippantanak. A szél messze földről oroszlánüvöltést hoz feléjük, mire ők szinte kővé dermednek. Nagyon jól ismerik ezt a hangot. Miközben hegyezik a fülüket, és a fű mozdulatlanul lóg ki a szájukból, a zebrák a panaszos ordítás irányába tekintenek. Mivel nem éreznek közvetlen veszélyt, újra lehajolnak, és tovább legelésznek.

Amint egyre perzselőbben süt a nap, megint útra kelnek. Ez alkalommal a víz illata egy folyó felé vonzza a vadon élő lovakat. Egy magas folyóparton megállnak, mereven nézik a lassan folyó, barna vizet, fújtatnak, és kapálják a száraz port. Várnak egy kicsit, hiszen tudják, hogy a folyó békés víztükre alatt veszély leselkedhet rájuk. Ám nagyon szomjasak, és ezért néhányan kezdenek előretolakodni. Majd még egyszer nekiiramodva a folyó szélére nyargalnak. Egyesével teleisszák magukat, majd megfordulnak, és visszamennek a nyílt síkságra.

Este a csoport nyugodtan kószál a magas fűben. A bíborszínű naplementében kirajzolódik nemes alakjuk — ennek a képnek a szépséges afrikai füves puszta adja meg a keretét.

 Csíkos és társaságkedvelő

A zebráknak minden napjuk ugyanúgy telik. A táplálék és a víz utáni állandó kutatásuk miatt folyton vándorolnak. Miközben a zebrák a nyílt síkságokon legelésznek, látszik rajtuk, hogy tiszták és jó húsban vannak, csíkos bőrük pedig megfeszül izmos testükön. A zebrák csíkozása teljesen egyedi, és vannak, akik azt állítják, hogy nincs két teljesen egyforma mintázat. A síkság más állatai között szokatlanul festenek fehér és fekete csíkjaikkal. Megjelenésük azonban vonzó, és elválaszthatatlan Afrika vadvilágától.

A zebrák rendkívül társaságkedvelőek. Az állatok között egész életre szóló, erős kötelékek alakulhatnak ki. Bár egy nagy csapat több ezer egyedet is számlálhat, sok kisebb családi egységre oszlik, melybe csak egy csődör és a kancái tartoznak. Ebben a kis családi egységben úgy lehet rendet tartani, ha rangfokozat alapján szigorúan elválasztják egymástól az egyedeket. A domináns nőstény határozza meg, merre menjen a család. Ő halad az élen, míg a többi kanca és a csikóik egymás után, rangsor szerint követik. Alapjában véve azonban a csődör a vezér. Ha azt akarja, hogy a családja irányt változtasson, odamegy az élen haladó kancához, és gyengéden az új irányba lökdösi.

A zebrák nagyon szeretnek tisztálkodni, és gyakori látvány, hogy egymáshoz dörgölőznek, megharapdálják egymás ágyékát, lapockáját és hátát. Úgy tűnik, a kölcsönös tisztítgatás szorosabbra fűzi az állatok közötti köteléket, amely akkor kezdődik, amikor a kiscsikók még csak néhány naposak. Ha egyetlen családtag sincs a közelben, aki elvégezné a tisztítást, akkor a viszketős zebrák úgy segítenek magukon, hogy a porban meghemperegnek, vagy egy fához, termeszvárhoz, illetve más, egy helyben álló tárgyhoz dörgölőznek.

Küzdelem az életben maradásért

A zebrák életére sok veszély leselkedik. Oroszlánok, vadkutyák, hiénák, leopárdok és krokodilok mind jó kis zsákmánynak tekintik a 250 kilogrammos állatokat. A zebrák még 55 kilométer/órás sebességgel is képesek vágtázni, ám néha az elővigyázatlanságuk miatt kapják el őket a ragadozók, melyek meglepetésszerűen, lopva támadnak rájuk. Az oroszlánok lesben állnak, a krokodilok az iszapos víz alatt bújnak meg, míg a leopárdok az éj sötétjében várakoznak.

A zebrák úgy tudják megvédeni magukat, ha a csorda tagjai éberen figyelnek és összefognak. Bár a legtöbb zebra alszik éjszaka, mindig van néhány éber egyed, amely hallgatózik és őrt áll. Ha egy zebra közeledő ragadozót vesz észre, akkor az egész csorda számára vészjelző horkantást hallat. Gyakran megesik, hogy amikor a csorda valamely tagja beteg vagy idős, és nem tud lépést tartani a többiekkel, akkor a többi zebra szándékosan lassít, vagy megvárja, míg a lassúbb állat  csatlakozik a csapathoz. Veszély idején a csődör félelmet nem ismerve áll a ragadozó és a kancák közé, harapdálja és rugdossa az ellenséget, hogy így időt nyerjen a csorda a menekülésre.

Ezt a családi összetartást jól szemlélteti egy figyelemre méltó eset, amely az afrikai Serengeti-fennsíkon történt. Az eseménynek Hugo van Lawick természetbúvár volt a szemtanúja. Elmesélte, hogy egy falka vadkutya miként vett üldözőbe egy csoport zebrát. Elmondta, hogy a kutyák el tudtak különíteni a többiektől egy nőstény zebrát, a kiscsikóját, valamint egy egyéves csikóját. A csorda többi tagja elvágtatott, míg az anya és az egyéves csikó bátran visszaverte a kutyák támadását. A kutyák erre hamarosan agresszívabbak lettek, a kanca és az egyéves kiscsikó pedig kezdett kifáradni. Biztosnak tűnt, hogy a zebrák veszítenek. Van Lawick még mindig emlékszik, mi történt ebben a reménytelennek tűnő helyzetben: „Hirtelen úgy éreztem, hogy a föld remegni kezd, körülnéztem, és nagy csodálkozásomra azt láttam, hogy tíz zebra sebes iramban közeledik. Egy szempillantás múlva a csapat szorosan körbevette az anyát és a két kicsinyét, majd gyűrűt alkotva az egész csoport elgaloppozott abba az irányba, amerről a tíz zebra jött. A kutyák körülbelül 50 méteren át üldözték őket, de mivel nem tudtak behatolni a csoportba, hamar feladták.”

Családnevelés

A nőstény zebra védelmezi újszülött csikóját, és eleinte távol tartja  a csoport többi tagjától. Ez alatt a meghitt, kettesben eltöltött időszak alatt az újszülött szoros kapcsolatot tud kialakítani az anyjával. A kiscsikó megjegyzi az anya egyedülálló fekete-fehér csíkozását. Később felismeri az anya hangját, szagát és csíkozatát, és egyetlen más nőstényt sem fogad majd el.

Az újszülött csikók nem a szüleik jellegzetes fehér és fekete csíkjaival születnek. A csíkjaik pirosasbarna színűek, és csak később válnak feketévé. A nagyobb csordában a csikók több családi csoport csikóival jönnek össze játszani. Versenyt futnak egymással, fogócskáznak, rugdossák egymást, és a felnőttek között szaladgálnak, akik néha beállnak közéjük játszani. Nyurga lábukon galoppozva a kiscsikók azzal szórakoznak, hogy madarakat és más, kisebb állatokat vesznek üldözőbe. A kiszebrák a hosszú, vékony lábaikkal, nagy fekete szemükkel és fényes, puha szőrzetükkel bűbájos, elragadó kis állatok.

Vadak és gyönyörűek

Manapság még mindig lehet nagy zebracsapatokat látni, amint vadul és szabadon átnyargalnak a hatalmas, aranyszínű afrikai füves pusztákon. Ez a látvány lenyűgöző.

Ki tagadhatná, hogy a zebra, egyedülálló fekete-fehér csíkozásával, a családjához fűződő mélységes lojalitásával, valamint szilaj és szabadságra vágyó temperamentumával lenyűgöző és csodálatos teremtmény? Ha megismerjük ezt az állatot, akkor választ kapunk egy több ezer évvel ezelőtt feltett kérdésre: „Kicsoda engedte szabadon a zebrát”? (Jób 39:5, NW [39:8]). A válasz egyértelmű. Ez a személy minden élő Tervezője, Jehova Isten.

[Kiemelt rész a 14. oldalon]

Miért csíkos a zebra?

Akik hisznek az evolúcióban, nehezen tudják megmagyarázni, miért csíkos a zebra. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a csíkok figyelmeztető jelek. Nyilvánvaló azonban, hogy az oroszlánok és más, nagy testű ragadozók egyáltalán nem ijednek meg a zebra csíkjaitól.

Mások azt feltételezik, hogy a csíkok szexuális vonzerőt fejtenek ki. De mivel minden zebrának hasonló a mintázata, és a csíkozás nem csak az egyik nem sajátsága, ez a magyarázat sem tűnik valószínűnek.

Egy másik elmélet szerint a fekete-fehér mintázat a forró afrikai napsugárzás hőjét segít eloszlatni. Ám akkor más állatoknak miért nincsenek csíkjaik?

Egy elterjedt elmélet szerint a zebrán az álcázás miatt alakultak ki csíkok. A tudósok felfedezték, hogy az afrikai síkságokról felszálló hő eltorzítja és elmosódottá teszi a zebra alakját, és ezért távolról nehéz meglátni. Ennek az álcázásnak azonban, amely csak a távolból látható, nem sok előnye van, hiszen az oroszlánok, a zebrák fő ellenségei csak közelről támadnak.

Azt is állítják némelyek, hogy ha a zebrák pánikszerűen menekülnek, a sok-sok csíkos test látványa összezavarja a vadászó oroszlánokat, akadályozva őket abban, hogy egyetlen állatra tudjanak összpontosítani. A valóságban azonban a vadvilágról készült tanulmányokból kitűnik, hogy az oroszlánok épp olyan ügyesen és sikeresen vadásznak zebrákra, mint más állatokra.

Hogy még bonyolultabbá tegyük a kérdést, ott van az a tény is, hogy a zebra csíkozása időnként még az állat hátrányára is válhat. Éjszaka, a holdfényben fürdő síkságokon a zebra a fekete-fehér csíkjai miatt más, szolidabb színű állatokhoz képest jobban látható. Mivel az oroszlánok általában éjszaka vadásznak, úgy tűnik, hogy a zebrának ez a mintázat különösen kedvezőtlen helyzetet teremt.

Honnak kapta hát a zebra a csíkjait? A titok nyitja a következő egyszerű kijelentésben rejlik: „az Úrnak keze cselekszi ezt” (Jób 12:9). Igen, a Teremtő a földi élőlényeket különleges sajátságokkal és tulajdonságokkal ruházta fel, melyeket az ember különböző okok miatt talán nem teljesen ért meg, és amelyek csodálatosan felszerelik őket az életre. Az élőlényekben felfedezhető csodálatos tervezettség még egy másik célt is szolgál: az ember szívét boldogsággal, gyönyörűséggel és örömmel tölti el. A teremtés szépsége miatt sok ma élő ember úgy érez, mint Dávid régen, aki ezt írta: „Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal” (Zsoltárok 104:24).