Az álmom valóra vált

ALENA ŽITNÍKOVÁ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Csehszlovákiában, a Szovjetunió egyik csatlós államában nőttem fel, és a családunk vágyott rá, hogy meglássa azt a békés világot, amelyet a kommunizmus ígért. Ám a kommunista ábrándkép, hogy majd létrejön egy boldog és egységes társadalom, szertefoszlott, amikor 1991-ben a Szovjetunió összeomlott. Az álmom mégis valóra vált, de más módon. Hadd mondjam el, hogyan.

A PRÁGÁTÓL mintegy 290 kilométerre lévő Horni Benešov nevű faluban születtem 1962. szeptember 12-én egy olyan családban, amely őszinte híve volt a kommunizmusnak. Édesapám hitt a kommunista eszmékben, és azok szerint élt. Két bátyámat, ikertestvéremet és engem is ezek szerint az eszmék szerint nevelt. Azt tanította nekünk, hogy becsületes munkával és tisztességes élettel egy jobb társadalmat tudunk létrehozni. A kommunizmust a lehető legjobb kormányzati formának tekintette, és tevékenyen támogatta.

Apa gyakran eljárt olyan gyűlésekre, ahol a kommunizmust dicsőítették. Az egyházak képmutatása miatt megvetette a vallást, és azt tanította nekünk, hogy nincs Isten, amit mi el is hittünk. Apa bízott benne, hogy idővel, amikor mindenkinek lesz otthona és elegendő élelme, az emberek jobbak lesznek, és békében fognak élni. Ez csodálatos kilátás volt, melyről gyermekkoromban sokat hallottam. Mindent elhittem, amit apa tanított nekünk, és én is elhatároztam, hogy a kommunizmust fogom támogatni.

Kislánykoromban arra készültem, hogy úttörő, vagyis egy népszerű kommunista ifjúsági szervezet tagja leszek. Az úttörőket arra buzdították, hogy dicséretes tulajdonságokat fejlesszenek ki magukban, és hogy legyenek hazafiasak. Kilencéves koromban ünnepélyesen úttörővé avattak, és kaptam egy vörös nyakkendőt. Különleges eseményeken az úttörő-egyenruhámat is felvehettem. Megpróbáltam jó úttörő lenni. Amikor azt hallottam, hogy az iskolatársaim csúnyán beszélnek, rájuk szóltam, és emlékeztettem őket, hogy az úttörőlányok nem beszélnek így.

Idővel azonban kezdtem felismerni, hogy sokan, akik kommunistának mondták magukat, nem támogatták a kommunista eszméket. Nem küzdötték le magukban a kapzsiságra és irigységre való emberi hajlamokat, és loptak a köztulajdonból. Bőven akadtak olyanok is, akik bár másokat arra buzdítottak, hogy a nép jólétéért dolgozzanak, ők maguk  nem tették ezt. Igen népszerűvé vált a mondás: „Aki nem lop, az a saját családját lopja meg.” Ezt kérdezgettem hát magamtól: „Miért van oly sok képmutatás? Miért támogatják ilyen kevesen a kommunizmus nagyszerű eszméit? Miért ennyire sikertelenek az erőfeszítések?”

Az alapos vizsgálódás ideje

A tízes éveim közepén a nyári szünetek egy részét Alenával, egy iskolatársammal töltöttem. Egyik este meglátogatott minket Alena egyik felnőtt barátnője, Tánya. Ezt mondta: „Valami nagyon fontosat kell mondanom nektek. Meggyőződtem róla, hogy van Isten.” Nagyon elcsodálkoztunk, hogy ilyen következtetésre jutott. Miután felocsúdtunk a csodálkozásból, kérdésekkel árasztottuk el: „Milyen bizonyítékaid vannak erre? Hogy néz ki Isten? Hol lakik? Miért ül karba tett kézzel?”

Tánya egymás után válaszolt a kérdéseinkre. Elmagyarázta nekünk, hogy Isten eredeti szándéka az volt, hogy a föld az emberiség paradicsomi otthona legyen, és elmondta, hogy miként fog ez végül valóra válni. Amikor megmutatta nekünk a Bibliából azt az ígéretet, hogy egy tiszta földön tökéletes, egészséges emberek fognak élni, akik törődni fognak egymással, úgy tűnt, hogy ez hasonló azokhoz az ígéretekhez, amelyekben hiszek. De biztos voltam benne, hogy ha apának elmondanám, hogy ezek a csodálatos dolgok Isten Királysága által, nem pedig a kommunizmus által fognak megvalósulni, akkor annak nem örülne.

Egyszer, amikor még csak hat- vagy hétéves voltam, az egyik szomszéd lány a szüleim tudta nélkül elvitt engem a templomba. A pap egy bibliai történetet mondott el, mely annyira tetszett nekem, hogy többet szerettem volna tudni erről a témáról. Még néhány vallási témájú olvasnivalót is szereztem. Amikor beszéltem erről a szüleimnek, ők határozottan megtiltották nekem, hogy még egyszer elmenjek a templomba, és mindent megsemmisítettek, amit hazavittem. Hogy jól az elmémbe vésse, amit mondott, apa jól elvert.

Ezután sosem beszéltünk Istenről az otthonunkban. Elhittem, hogy csak a primitív, tanulatlan emberek hisznek Istenben, és hogy a vallás csak az emberek találmánya. Az iskolában azt tanították nekünk, hogy mivel vannak olyan jelenségek, amelyekre nem tudunk magyarázatot adni, az emberek egyszerűen kitalálták Istent. Viszont ott volt Tánya, egy intelligens asszony — ráadásul pedagógus —, aki hitt Istenben. „Kell lennie valaminek ebben a dologban!” — gondoltam.

Tánya olyan meggyőzően beszélt, hogy biztosak voltunk abban, hogy amit mond, azt el is hiszi. Ezért megkérdeztük tőle:

— Tánya, mi győzött meg arról, hogy valóban van Isten?

— A Biblia — válaszolta. — Az összes kérdésetekre a válasz a Bibliában van. Szeretnétek jobban megérteni ezt a könyvet?

Tudtam, hogy a szüleim nem örülnének, ha elkezdeném tanulmányozni a Bibliát. Ám annyira vágytam rá, hogy több ismeretet szerezzek. Ezért Tánya megadta nekem Ludmila, egy Jehova Tanúja címét, aki a közelünkben lakott Horni Benešovban. Miközben Ludmilával tanulmányoztam Istennek a földi paradicsomra vonatkozó ígéretét, ezt kérdezgettem magamtól: „Mi a biztosíték rá, hogy ez tényleg valóra fog válni?”

Ludmila azt mondta, hogy többet kell tanulnom Istenről, hogy hinni tudjak benne és az ígéreteiben. A tanulmányozásom során meggyőződtem róla, hogy a föld és a rajta lévő sok bonyolult élőlény nem a vak véletlen műve. El kellett ismernem, hogy kell lennie egy rendkívül intelligens Teremtőnek. Rájöttem, milyen logikus, amit a Biblia ír: „minden házat készít valaki, de aki mindent elkészített, Isten az” (Héberek 3:4).

Azt szerettem volna, ha a családom is megismeri ezeket a dolgokat. Ám sejtettem, hogy nem fognak érdeklődni, és ezért halogattam, hogy beszéljek nekik arról, amit tanulok. Majd egy nap a személyes dolgaim között édesanyám talált egy lapot. Egy régi, használt Biblia lapja volt, amelyet úgy kaptam. A szüleimet ez nagyon felkavarta.

Beszélgetés apával

Amikor apa gyanúja beigazolódott, hogy kapcsolatban vagyok Jehova Tanúival, egy hosszú sétára hívott engem. Nyomatékosan a következőket mondta:

— Azonnal meg kell szakítanod minden kapcsolatot ezekkel az emberekkel! Ha ezt nem teszed meg, akkor nem lehetek tovább a falu  tanácselnöke. Derékba fogod törni a karrieremet. El kell hagynom a hivatalt, és vissza kell mennem a gyárba, ahol régen dolgoztam. Az egész családra szégyent fogsz hozni.

— De apa, a Biblia ésszerű könyv, és kiváló tanácsokat tartalmaz az életre — bizonygattam.

— Nem, Alenka — mondta apa —, sohasem volt szükségem sem a Bibliára, sem Istenre a boldogságomhoz. Mindent a két kezemmel teremtettem elő. Senki sem segített. Meglep, hogy hinni tudsz ilyen badarságban. Szállj le a földre, menj férjhez, szülj gyerekeket, és akkor majd meglátod, hogy Isten nélkül is boldog lehetsz.

Apa határozott beszéde hatással volt rám. Egy pillanatra kételkedni kezdtem a hitemben, melynek még nem volt szilárd alapja. Való igaz, hogy az édesapámat sokkal régebb óta ismertem, mint Jehova Tanúit, és mindig biztonságban éreztem magam otthon. Biztos voltam benne, hogy apa csak jót akar nekem. Tudtam, hogy szeret engem, és ezért megígértem, hogy abbahagyom a Biblia tanulmányozását. Nem sokkal ezután, 18 éves koromban, befejeztem az iskolát, és az országunk fővárosába, Prágába mentem dolgozni.

Életem Prágában

Egy banknál vállaltam munkát, és vártam, hogy jobban megismerjem a valódi életet, melyről apa azt mondta, hogy a kommunizmus fogja elhozni. Hamarosan azonban azt láttam, hogy a városi emberek semmivel sem boldogabbak, mint otthon, a faluban. Sőt, teljesen normálisnak tartották az erkölcstelenséget, a képmutatást, az önzést és az italozást.

Végül egy Tanú, aki a Horni Benešovban lévő otthonomhoz közel élt, és épp látogatóban volt Prágában, megszervezte, hogy a Tanúk felkeressenek engem. Így Prágában újra elkezdtem tanulmányozni a Bibliát egy Eva nevű asszonnyal. Eva minden tanulmányozás végén ezt kérdezte: „Szeretnéd, hogy a jövő héten is eljöjjek?” Sohasem erőltette rám a saját véleményét, jóllehet időnként azt kérdeztem tőle, hogy ő mit tenne a helyemben.

„Én nem mondhatom meg neked, hogy én mit tennék” — mondta. Majd valamilyen bibliai részre irányította a figyelmemet, mely segített meghoznom a döntést. Nagy fejtörést okozott nekem a szüleimmel való kapcsolatom, és ezért megkérdeztem, hogy megszakítsam-e velük a kapcsolatot. Eva kinyitotta a Bibliát a 2Mózes 20:12-nél, ahol az olvasható, hogy tisztelnünk kell a szüleinket. Majd ezt kérdezte: „De vajon van olyan helyzet, amikor valakit nagyobb tiszteletben kell részesítenünk a saját szüleinknél?”

Mivel nem voltam biztos a válaszban, kinyitotta a Bibliát Jézus Krisztus szavainál: „Aki jobban vonzódik apjához vagy anyjához, mint énhozzám, nem méltó hozzám” (Máté 10:37). Így megértettem, hogy bár a szüleim tiszteletet érdemelnek, Jézushoz, valamint az égi Atyjához még jobban kell ragaszkodnom. Eva mindig megpróbált rámutatni egy lényeges bibliai alapelvre, majd a döntést rám bízta.

Érdekek harca

Később, 1982 szeptemberében felvettek egy prágai főiskolára, ahol mezőgazdaság-tudományt tanultam. Ám hamarosan rájöttem, hogy nem tudok megfelelően eleget tenni a főiskolai tanulmányaimnak úgy, hogy közben annyi figyelmet szenteljek a Biblia tanulmányozásának, amennyit szeretnék. Ezért az egyik professzoromnak elmondtam, hogy azon gondolkodom, hogy otthagyom a főiskolát. „Elküldelek valakihez, aki meg fog érteni téged, és segíteni fog neked” — mondta. Megszervezte, hogy a főiskola dékánja beszéljen velem.

A dékán kedvesen fogadott, és ezt kérdezte:

— Miért akar a legjobb diákunk elmenni az iskolából?

— Azért, mert nincs időm más dolgokra, amelyek szintén érdekelnek — válaszoltam. Mivel Jehova Tanúi szervezete akkoriban be volt tiltva Csehszlovákiában, nem akartam elmondani neki, hogy miért gondolkodom az iskola otthagyásán. Ám néhány órai beszélgetés után arra a feltételezésre jutottam, hogy a dékán megbízható ember. Így hát elmondtam neki, hogy tanulmányozom a Bibliát.

„Tanulmányozza a Bibliát is, és Marxot is — mondta —, és majd csak utána hozzon döntést.” Úgy tűnt, mintha még buzdítana is a Biblia tanulmányozására.

 Egy összeesküvés meghiúsul

Másnap azonban a dékán és a professzor elment a szülőfalumba a szüleimhez. Figyelmeztették őket, hogy egy veszélyes és betiltás alatt lévő szektával tartom a kapcsolatot, és elmondták nekik, hogy ott akarom hagyni a főiskolát. A dékán megígérte az édesapámnak: „Ha a lányuk úgy dönt, hogy elmegy az iskolából, akkor tenni fogunk róla, hogy Prágában ne kaphasson munkát, és akkor majd vissza kell jönnie magukhoz, és meg fogja szakítani a kapcsolatot azzal a szektával.”

1983 januárjában otthagytam az iskolát. Az egyik barátnőm, aki szintén tanulmányozta a Bibliát, segített nekem, hogy ki tudjak bérelni egy szobát egy idős asszonynál. Mivel nem tudtam arról, hogy a dékán elment a szüleimhez, és hogy milyen ígéretet tett az apámnak, nem tudtam azt sem, hogy miért nem sikerül munkát vállalnom. A házinénim szintén kíváncsi volt erre, és a tudtomon kívül elment a főiskola dékánjához, hogy megkérdezze, miért hagytam ott az iskolát.

„Vigyázzon — figyelmeztette a dékán —, ez a lány Jehova Tanúi veszélyes szektájának a tagja. Ezért kellett elmennie az iskolából. Haza kell mennie, és fel kell hagynia ezzel az egésszel. Gondoskodni fogok róla, hogy Prágában sehol se kapjon munkát.”

Amikor a házinéni aznap este hazajött, magához hívott, és ezt mondta: „Alenka, ma a főiskoládon jártam.” Azt hittem, hogy még akkor este csomagolnom kell, és el kell hagynom a lakást, ám a néni ezt mondta: „Nem értek egyet a dékán eljárásmódjával. Bármiben hihetsz; az a fontos, hogy milyen a magaviseleted. Segítek neked munkát találni.” Este megköszöntem Jehovának imában, hogy segített nekem.

Nem sokkal ezután apa eljött Prágába, hogy hazavigyen. Ez alkalommal azonban nem tudott meggyőzni az érveivel. A Jehovába és az ígéreteibe vetett hitem most már erősebb alapokon állt. Apa végül nélkülem ment el. Életemben akkor láttam őt először sírni. Jóllehet érzelmileg igen felkavaró találkozás volt, ez az eset közelebb vitt Jehovához. Hozzá akartam tartozni, és Őt akartam szolgálni. Ezért 1983. november 19-én a Jehovának tett önátadásomat keresztelkedéssel szimbolizáltam, melyre egy prágai lakás fürdőkádjában került sor.

Döntésemet áldás kísérte

Idővel részt vettem a Tanúk tiltott irodalmának az előállításában. Szigorú óvintézkedésekre volt szükség a munka végzésénél, mivel a hatóságok már bebörtönöztek néhány személyt, akit rajtakaptak. Első feladatom az volt, hogy egy írógéppel készítsek másolatokat Az Őrtorony folyóirat cseh nyelvű fordításából. Ezeket a példányokat azután szétosztottuk a Tanúk között, hogy a Biblia tanulmányozásakor használhassák őket.

Később meghívtak egy csoportba, mely egy prágai lakásban jött össze, hogy könyveket készítsen. Az egyik szobából szinte az összes bútort kivittük, majd a szoba közepén egy hosszú asztalon sorrendbe szedtük a nyomtatott oldalakat. Ezeket a lapokat később összeragasztottuk vagy összevarrtuk könyvekké. Gyakran gondoltam arra, hogy milyen csodálatos volna ezt a munkát teljes időben végezni.

Korábban egy kommunista ifjúsági szervezet egyik úttörőjeként megpróbáltam a gyerekeket jobb emberré nevelni. Mint Jehova Tanúi egyike, továbbra is fiatalokkal foglalkozom, és sokuknak segítettem már Jehova megkeresztelt szolgájává válni. Jóllehet a családomból még senki sem Tanú, sok szellemi apukám, anyukám, fivérem és nővérem lett, ahogyan azt a Biblia ígéri (Márk 10:29, 30).

1989-ben az országunkban demokratikus kormány váltotta fel a kommunista kormányt. Ez a változás törvényes szabadságot hozott Jehova Tanúinak. Most már szabadon jöhettünk össze a Biblia tanulmányozására, prédikálhattunk házról házra annak veszélye nélkül, hogy letartóztatnak, és külföldre utazhattunk nemzetközi kongresszusokra. Ezenkívül nem kellett többé nyugtalankodnunk kihallgatások, letartóztatások vagy fenyegetések miatt.

Szolgálat a férjemmel

1990-ben férjhez mentem Petrhez, egy keresztény hittársamhoz. 1992 áprilisában mindketten meg tudtuk valósítani azt a célunkat, hogy úttörők legyünk (a Tanúk így nevezik azokat, akik a teljes idejű prédikálómunkát végzik). Végül 1994 júniusában meghívtak minket Jehova Tanúi prágai fiókhivatalába dolgozni. Most már nem titokban kell készítenünk a bibliai irodalmat,  hanem szabadon részt vehetünk abban a munkában, mellyel a Cseh Köztársaságban élő emberek szellemi érdekeit szolgáljuk.

Néhány évvel ezelőtt Petrrel együtt el voltunk ragadtatva az örömtől, amikor a szüleim elfogadták a meghívásunkat, és ellátogattak azokba a létesítményekbe, ahol a Bétel-családunk mintegy 60 tagjával együtt élünk és dolgozunk. Miután apa megnézte az otthonunkat és az irodáinkat, ezt mondta: „Igen, úgy érzem, igazi szeretet van közöttetek.” Ennél szebb szavakat nem is hallhattam volna az édesapámtól.

Örvendezünk annak, amit a kommunizmus csak ígért

Az a reményünk, hogy egy jobb világnak örvendhetünk a kommunizmus alatt, valójában semmi egyéb nem volt, mint sóvár álom. Az emberiség történelme azt mutatja, hogy még a legőszintébb emberi erőfeszítések is sikertelenek egy igazságos társadalom létrehozására. Hiszem, hogy még sokan fel fogják ismerni, hogy az emberek Isten segítsége nélkül nem élhetnek boldog életet (Jeremiás 10:23).

Gyakran eszembe jut, hogy édesapa azt szerette volna, ha a szavai szerint valódi életnek örvendenék, melyről azt tanította nekünk, hogy a kommunizmus fogja elhozni. Én azonban a Biblia tanulmányozása során felismertem, hogy az emberek csakis abban a biztos ígéretben bízhatnak, amelyet ez a könyv ígér „a valódi élettel”, vagyis az Isten igazságos új világában megvalósuló élettel kapcsolatban (1Timóteus 6:19). Ezt azért mondom, mert bár alá vagyunk vetve a bűnnek és az emberi tökéletlenségnek, azok, akik őszintén igyekeznek alkalmazni életükben a Biblia tanításait, figyelemre méltó módon képesek békében együtt élni. Ők sikeresen ellenállnak minden olyan kísértésnek, amely megbontaná egységüket, vagy amely tönkretenné az Istenükhöz, Jehovához fűződő lojális kapcsolatukat.

Ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor 2001. május 19-én a férjemmel kiváltságunkban volt vendégekként jelen lenni Jehova Tanúi egy új fiókhivatalának az átadásán Lviv (Ukrajna) közelében. Ott találkoztam más Tanúkkal, akik szintén tagjai voltak kommunista ifjúsági szervezeteknek.  Ezek az emberek hozzám hasonlóan abban reménykedtek, hogy a kommunizmus igazi békét és egységet fog hozni az egész emberiségnek. Vlagyimir Grigorjev, aki most a feleségével együtt az oroszországi fiókhivatalban szolgál, szintén kommunista úttörő volt.

Ironikusnak tűnt, hogy ahol egykor nyári úttörőtábor állt, ott most Jehova Tanúi felépítették az új fiókhivatalukat. Mivel a fiókhivatalban csak korlátozott számú férőhely volt, az átadási programon csupán 839 személynek tudtak helyet biztosítani, akik 35 országból érkeztek. Másnap reggel azonban 30 881-en gyűltek össze egy futballstadionban Lvivben, hogy meghallgassák az előző nap programjának összefoglalóját. * Voltak köztük olyanok is, akik hat, vagy még ennél is több órát utaztak távoli helyekről, hogy jelen lehessenek.

Ám amikor ezek az emberek megtudták, hogy megnézhetik az új fiókhivatali létesítményeket, felszálltak a buszokra, amelyekkel a stadionba jöttek. Délután közepe felé megérkeztek az első buszok a fiókhivatalba — ahol a férjemmel kiváltságunkban állt szállóvendégekként tartózkodni —, és a testvérek körbejárták a létesítményeket. Estére jóval több mint 16 000 drága hívőtársunk tekintette meg a létesítményeket, majd visszaszállt a buszra, és hazaindult. Sokuknak igen hosszú utat kellett megtenniük.

Ukrajnában, más kelet-európai országokhoz hasonlóan, több millióan hitték, hogy a kommunizmus kínálja a legnagyszerűbb reménységet arra, hogy megteremtsünk egy békeszerető, új társadalmat. Ma azonban egyedül Ukrajnában több mint 120 000-en beszélnek másoknak Isten Királyságáról. Sokan közülünk, akik egykor kommunisták voltunk, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ez az Isten általi kormányzat az egyedüli megbízható reménység a valódi testvériség és az összes nemzet közötti béke létrehozására.

[Lábjegyzet]

[Kép a 12. oldalon]

Tízéves koromban, nem sokkal azután, hogy kommunista úttörő lettem

[Kép a 16. oldalon]

Férjemmel, Petrrel

[Kép a 16. oldalon]

Vlagyimir, egy volt kommunista úttörő, akivel az ukrajnai fiókhivatal átadásán találkoztam

[Kép a 16–17. oldalon]

Több mint 16 000-en látogatták meg a fiókhivatali létesítményeket

[Kép a 17. oldalon]

Harmincezernél is többen hallgatták az átadási program összefoglalóját