A tanítás — Áldozatos és veszélyes munka

„Sokat várnak a tanároktól, ám iskoláink odaadó pedagógusai gyakran nagyon kevés nyilvános . . . elismerést kapnak az erőfeszítéseikért” (Ken Eltis, Sydneyi Egyetem, Ausztrália).

AZOKNAK, akik ezt a pályát választják — melyet sokan „a legfontosabb hivatásnak” neveznek —, kétségtelen, hogy jó néhány nehézséggel számolniuk kell. Előfordulhat például az, hogy alacsony lesz a fizetésük, lepusztult tanteremben kell tanítaniuk, rengeteg papírmunkát kell végezniük, nagy létszámú osztályokban kell órát tartaniuk, valamint hogy tiszteletlenséggel, erőszakkal és a szülők  közönyével kerülnek majd szembe. Hogyan birkózik meg némelyik tanár ezekkel a nehézségekkel?

Tiszteletlenség

Megkérdeztünk négy New York-i tanárt, hogy szerintük melyek a legnagyobb gondok. A legfőbb problémának mindannyian a tiszteletlenséget tartották.

A 40-es éveiben járó kenyai William szerint mostanra változás következett be e tekintetben Afrikában is. „A gyerekek fegyelmezetlenek — mondta. — Amikor én voltam gyerek, a tanárok voltak az afrikai társadalom egyik legnagyobb tisztelettel övezett tagjai. A fiataloknak és az időseknek egyaránt a tanár volt a példaképük. Ez a tisztelet kezd eltűnni. A nyugati kultúra hatása lassanként megmutatkozik a fiataljainkon, még Afrika vidéki területein is. A mozi- és a videofilmek, valamint a könyvek és folyóiratok hőstettnek mutatják be a hatalommal szembeni tiszteletlenséget.”

Giuliano, aki Olaszországban tanít, így panaszkodik: „Az egész társadalmunkat átitatja a lázadás, a hatalommal való szembeszegülés és az engedetlenség szelleme, és ennek hatása alól a gyerekek sem tudják kivonni magukat.”

Kábítószerek és erőszak

Sajnos már a kábítószerezés is problémát jelent az iskolákban. Ez olyannyira igaz, hogy egy amerikai tanárnő és író, LouAnne Johnson ezt írja: „A kábítószer-fogyasztás megelőzése csaknem minden iskola tananyagához hozzátartozik, már egészen az iskola-előkészítőtől kezdve. [Kiemelés tőlünk.] A gyerekek többet tudnak a kábítószerekről . . . , mint a legtöbb felnőtt.” Majd hozzáteszi: „Azok a tanulók, akiknek önbizalomhiányuk van, akik nem érzik mások szeretetét, magányosak, unatkoznak vagy bizonytalanok, nagyobb valószínűséggel próbálják ki a kábítószereket” (Two Parts Textbook, One Part Love).

Ken, egy ausztráliai tanár ezt kérdezte: „Hogyan tanítsanak pedagógusaink egy olyan kilencévest, akivel a saját szülei próbáltatták ki a kábítószereket, és aki ma már kábítószerfüggő?” Michael, aki a 30-as éveiben jár, egy németországi gimnáziumban tanít. Ezt írja: „Tudomásunk van az iskolán belül folyó drogüzelmekről, de csak ritkán tudjuk lefülelni a tetteseket.” Michael megjegyzi azt is, hogy a fiatalok egyre neveletlenebbek, ami „általános pusztítási szenvedélyben mutatkozik meg”. Majd hozzáteszi: „Az asztalok és a falak be vannak mocskolva, a bútorok tönkre vannak téve. A rendőrség már letartóztatta néhány tanítványomat bolti tolvajlásért vagy más bűntettekért. Nem csoda, hogy gyakran történik lopás az iskolában.”

Amira, aki a mexikói Guanajuato államban tanárnő, elismeri: „Azzal nézünk szembe, hogy a gyerekekre közvetlen hatással van a családjuk, a család egyes tagjai viszont erőszakosak, és kábítószereket fogyasztanak. A gyermekek olyan közegben mozognak, amelyben eltanulják a trágár szavakat, és minden mást, amit nem kellene. Egy másik nagy gond a szegénység. Bár a taníttatás nálunk ingyenes, a szülőknek  meg kell venniük a füzeteket, írószereket és egyéb tanszereket. De mégiscsak az a legfontosabb, hogy élelmet vásároljanak.”

Fegyverek az iskolában?

Az Egyesült Államokban nemrégiben több lövöldözéses bűncselekmény volt az iskolákban, ami mutatja, hogy az országnak van még mit tennie a fegyveres erőszak visszaszorításáért. Egy beszámoló kijelenti: „A becslések szerint nap mint nap 135 000 fegyvert visznek be az ország 87 125 közoktatási intézményébe. A fegyverek számának csökkentése érdekében az illetékesek fémdetektorokat, figyelőkamerákat szerelnek fel; különlegesen képzett kutyákat vetnek be, melyek kiszimatolják a fegyvereket; átkutatják a tanulók öltözőszekrényeit, azonosítókártyákat osztanak ki, és megtiltják, hogy a tanulók táskát vigyenek az iskolába” (Teaching in America). Az ilyen óvintézkedések miatt felmerülhet a kérdés, hogy akkor ezek most iskolák vagy börtönök? A beszámolóból még az is kiderül, hogy már több mint 6000 diákot csaptak ki amiatt, hogy fegyvert vitt az iskolába.

Iris, aki New Yorkban tanít, ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „A diákok az érzékelőt kicselezve becsempészik az iskolába a fegyvereket. További nagy gond az iskolában a vandalizmus.”

A fejetlenség ellenére a lelkiismeretes tanárok minden erejükkel azon vannak, hogy tudást csepegtessenek tanítványaik elméjébe, és segítsenek nekik megfelelő értékrendet kialakítani. Nem csoda, hogy sok tanár depressziós és kiégett. Rolf Busch, aki a türingiai (Németország) Tanárok Szövetségének az elnöke, megállapította: „Németországban egymillió tanár van, és csaknem egyharmaduknál mutatkoznak a stressz jelei. Úgy érzik, hogy kiégnek a munkájuktól.”

Gyermekek, akiknek már saját gyermekük van

További jelentős gond az, hogy a fiatalok már kamaszkorukban nemi életet élnek. A Teaching in America című könyv szerzője, George S. Morrison szerint az Egyesült Államokban „évente körülbelül 1 millió tizenéves esik teherbe, vagyis a 15 és 19 év közötti lányok 11 százaléka”. A fejlett országok közül az Egyesült Államokban a legmagasabb a tizenéves kori terhességek aránya.

Iris is megerősítette, hogy nagyon rossz a helyzet. „A tizenévesek másról sem beszélnek, mint a szexről meg a bulikról — mondta. — Ez a rögeszméjük. És most már az iskolánkban rá lehet menni az internetre, vagyis be lehet lépni csevegőkbe és pornográf oldalakra.” A madridi Angel erről számolt be: „A szabad szerelem hozzátartozik a diákok életéhez. Volt, hogy az iskolánkban egészen fiatalok is teherbe estek.”

„Jó pótszülők”

A tanárok amiatt is panaszkodnak, hogy sok szülő elhárítja magától azt a felelősséget, hogy már otthon hozzáfogjon gyermekei oktatásához. A tanárok úgy érzik, hogy a szülőknek kellene a gyermekek első tanítóinak lenniük. A jó modor elsajátításának otthon kell kezdődnie. Nem csoda, hogy Sandra Feldman, a Tanárok Amerikai Szövetségének elnök asszonya azt mondja, hogy „a tanárokra . . . úgy kellene tekinteni, mint más szakemberekre, nem pedig úgy, mint jó pótszülőkre”.

A szülők gyakran tönkreteszik az iskolai fegyelmezés hatását. Az előző cikkben idézett Leemarys ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „Ha a tanár jelenti az igazgatónak, hogy az egyik gyerek valami rosszat csinált, akkor a szülők első dolga az lesz, hogy panaszt emelnek a tanár ellen.” A korábban idézett Rolf Busch ezt mondta a nehezen kezelhető diákokról: „A gyerekek egyre ritkábban kapnak nevelést otthon. Többé már  nem feltételezhetjük azt, hogy a gyerekek többsége jó, ésszerű nevelést kap.” A mendozai (Argentína) Estela ezt állapította meg: „Mi, tanárok félünk a tanulóktól. Ha rossz jegyet adunk nekik, kővel dobálnak meg minket, vagy ránk támadnak. Az autónkat tönkreteszik.”

Ezek után meg kell-e lepődnünk azon, hogy számos országban tanárhiány van? Vartan Gregorian, a New York-i Carnegie Társaság elnöke az Egyesült Államokról szólva erre figyelmeztetett: „Iskoláinkban 2,5 millió új tanárra lesz szükség a következő évtizedben . . . [A nagyobb városok] igyekeznek tanárokat találni Indiában, a Nyugat-indiai-szigeteken, a Dél-afrikai Köztársaságban és Európában, illetve minden olyan helyen, ahol jó tanárokra lehet bukkanni.” Ennek persze az a következménye, hogy talán ezeken a területeken is tanárhiány alakul ki.

Miért van tanárhiány?

A japán Josinori, akinek már 32 év tanári tapasztalat van a háta mögött, azt mondta, hogy „a tanítás nemes hivatás, mely ösztönzőleg hat még a tanárokra is. A pedagógusokat igen nagyra becsülik a japán társadalomban.” Sajnos ez nem minden kultúrára igaz. A korábbiakban idézett Gregorian arról beszélt, hogy a tanárok „nem kapják meg a hivatásuknak kijáró tiszteletet, elismerést és fizetést . . . A tanári fizetés a legtöbb [amerikai] államban sokkal alacsonyabb, mint más olyan szakmákban, melyekhez baccalaureatusi vagy magiszteri oklevél szükséges.”

A cikk elején idézett Ken Eltis ezt írta: „Mi történik akkor, amikor a tanárok rájönnek, hogy más, jóval szerényebb képzettséget igénylő állások lényegesen jövedelmezőbbek, mint a tanítás? Vagy azok a diákok, akiket csupán tizenkét hónappal korábban tanítottak . . . , többet keresnek, mint ők jelen pillanatban,  vagy amennyit keresni fognak öt év múlva? Ez a felismerés biztosan aláássa egy tanár önbecsülését.”

William Ayers ezt írta: „A tanárokat rosszul fizetik . . . Átlagosan negyedannyit keresünk, mint egy ügyvéd, feleannyit, mint egy könyvelő, és kevesebbet, mint egy teherautósofőr vagy egy hajógyári munkás . . . Nincs még egy olyan hivatás, amely ennyit követel az embertől ilyen kevés anyagi ellenszolgáltatásért” (To Teach​—The Journey of a Teacher). Ugyanerről a témáról Janet Reno, az Egyesült Államok egyik korábbi igazságügy-minisztere ezt mondta 2000 novemberében: „Képesek vagyunk rá, hogy embereket küldjünk a holdra . . . Busásan megfizetjük a sportolóinkat. Akkor miért nem tudjuk megfizetni a tanárainkat?”

„A tanárok általánosságban véve rosszul vannak fizetve — mondta Leemarys. — Bár sok-sok évet töltöttem tanulással, még mindig alacsony az éves fizetésem, pedig itt New Yorkban a munkám sok stresszel és bosszúsággal jár, ahogy az a nagyvárosokban már lenni szokott.” Valentina, egy szentpétervári tanárnő ezt jelentette ki: „Ami a fizetést illeti, a tanári munka igen hálátlan. A fizetésünk mindig a létminimum alatt marad.” A Chubutból (Argentína) származó Marlene is így érez: „Az alacsony fizetés miatt kénytelenek vagyunk két-három helyen is munkát vállalni, és emiatt loholunk egyik helyről a másikra, ami csökkenti a munkánk hatékonyságát.” Arthur, egy nairobi (Kenya) tanár ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „A hanyatló gazdasági helyzet miatt nekem mint tanárnak nem könnyű az életem. Sok kollégám szerint az alacsony fizetés mindig elveszi az emberek kedvét attól, hogy ezt a pályát válasszák.”

Diana, egy New York-i tanárnő az óriási papírmunka miatt panaszkodik, mely többórás többletfeladatot ró a tanárokra. „Az ember naphosszat mást sem csinál, csak azokat az őrjítő formanyomtatványokat töltögeti” — panaszolták többen is.

Nincs elég tanár, túl sok a diák

A düreni (Németország) Berthold egy további, gyakran elhangzó gondot említ meg: „Az osztályok túl nagyok! Van olyan osztály, melybe 34 gyerek jár. Ez azt jelenti, hogy nem tudunk figyelmet fordítani a problémás gyerekekre, sőt, talán fel sem figyelünk rájuk. A tanulók személyes szükségleteit elhanyagoljuk.”

„Az egykedvű szülőkön kívül az okozta tavaly számomra a legnagyobb nehézséget, hogy 35 gyerek volt az osztályomban — magyarázta a korábban idézett Leemarys. — Nem nehéz elképzelni, hogy mekkora feladat ennyi hatéves gyerekkel foglalkozni egyszerre.”

„Itt, New Yorkban hiány van tanárokból, különösen pedig matematikatanárokból és a természettudományokat oktató pedagógusokból — mondta Iris. — Máshol jobb állást kapnak. A város ezért sok-sok külföldi tanárt foglalkoztat.”

Nyilvánvaló, hogy a tanítás küzdelmes életpálya. Mi fűti a tanárokat, és miért tartanak ki állhatatosan? Utolsó cikkünk ezekre a kérdésekre keresi a választ.

[Oldalidézet a 9. oldalon]

A becslések szerint nap mint nap 135 000 fegyvert visznek be az egyesült államokbeli iskolákba

[Kiemelt rész/kép a 10. oldalon]

Mi tesz egy tanárt sikeressé?

Hogyan lehetne meghatározni azt, hogy ki a jó tanár? Vajon ez egy olyan személy, aki el tudja érni a gyermekeknél, hogy fel tudják mondani a leckét, és jól meg tudják írni a dolgozatokat? Vagy inkább olyan valaki, aki megtanítja őket kérdezni, gondolkodni és érvelni, aki segít nekik jobb állampolgárokká válni?

„Amikor tanárként felismerjük, hogy tanítványaink társai vagyunk egész életükön át tartó, szövevényes útjukon, amikor méltósággal és tisztelettel kezdünk bánni velük, mert emberi lényekként ők is megérdemlik ezt, akkor jó úton vagyunk afelé, hogy értékes tanárrá váljunk. Ilyen egyszerű ez, mégis nagyon nehéz” (To Teach​—The Journey of a Teacher).

A jó tanár felismeri az adott tanulóban rejlő lehetőségeket, és tudja, hogyan lehet ezeket kiaknázni. William Ayers ezt állapította meg: „Jobb módszereket kell kidolgoznunk, olyanokat, melyek az erősségekre, élményekre, készségekre és adottságokra épülnek . . . Eszembe jut egy indián szülő, aki így védte meg ötéves kisfiát, akit »nehézfejűnek« bélyegeztek: »Szélfarkas több mint negyven madár nevét és költözési szokásait ismeri. Tudja, hogy tizenhárom farktolla van egy tökéletesen egyensúlyozó sasnak. Csak olyan valakire van szüksége, aki tisztában van azzal, hogy mit várhat tőle.«”

Ahhoz, hogy egy tanár a legtöbbet hozza ki egy gyermekből, rá kell jönnie, hogy mi érdekli vagy mi ösztönzi őt. Fel kell ismernie, hogy mi a tetteinek és gondolatainak a mozgatórugója. Egy odaadó tanárnak szeretnie kell a gyerekeket.

[Forrásjelzés]

United Nations/Photo by Saw Lwin

[Kiemelt rész a 11. oldalon]

Mindig szórakoztatónak kell lennie a tanulásnak?

William Ayers összeállított egy listát, melybe tíz, tanítással kapcsolatos tévhitet foglalt bele. Az egyik ilyen hiedelem az, hogy a jó tanár szórakoztatóvá teszi a tanulást. „A mókázás nem igényel összpontosítást, egyszerűen csak szórakoztat — mondja Ayers. — A bohócok tréfásak, a viccek mulattatók. A tanulás viszont leköt, lefoglal, meglep, összezavar, lebilincsel, és gyakran mélységes élvezettel tölt el. Ha a tanulás szórakozás, akkor jó, de nem kell szükségszerűen annak lennie.” Majd hozzáteszi: „A tanításhoz nagy tudás, megfelelő képességek, jártasság, ítélőképesség és megértés kell, legfőképpen azonban egy körültekintő, gondos személy” (To Teach​—The Journey of a Teacher).

A nagojai (Japán) Szumio elmondja, hogy a tanítványai között mi a baj gyökere: „Sok középiskolást nem érdekel más, mint a szórakozás, és az, amihez nem kell erőfeszítés.”

Rosa, aki iskolai tanácsadó Brooklynban (New York), ezt mondta: „A diákoknak az az általános felfogásuk, hogy a tanulás unalmas, és a tanár is unalmas. Úgy gondolják, hogy mindennek szórakoztatónak kellene lennie. Nem ismerik fel, hogy annyit nyernek a tanulással, amennyi energiát belefektetnek.”

A szórakozás utáni mohó vágy nehezebbé teszi a fiataloknak, hogy erőfeszítéseket tegyenek, és áldozatokat hozzanak. Az előbb említett Szumio ezt jelentette ki: „A legnagyobb gond az, hogy a diákok nem hosszú távon gondolkoznak. Kevés középiskolás gondolja úgy, hogy ha most keményen dolgozik valamiért, az a jövőben meg fog térülni neki.”

[Kép a 7. oldalon]

DIANA, USA

[Kép a 8. oldalon]

Gyakori a kábítószer-fogyasztás, de csak ritkán tudjuk lefülelni a tetteseket (MICHAEL, NÉMETORSZÁG).

[Kép a 8–9. oldalon]

„A család egyes tagjai . . . erőszakosak, és kábítószereket fogyasztanak” (AMIRA, MEXIKÓ).

[Kép a 9. oldalon]

„A tanárokra . . . úgy kellene tekinteni, mint más szakemberekre, nem pedig úgy, mint jó pótszülőkre” (SANDRA FELDMAN, A TANÁROK AMERIKAI SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖK ASSZONYA).