A Biblia nézőpontja

Mindig rossz, ha bűntudatot érzünk?

MANAPSÁG sokan nem örülnek annak, ha bűntudatot éreznek, úgy vélekednek, ahogy Friedrich Nietzsche német filozófus, aki ezt mondta: „A rossz lelkiismeret . . . a legszörnyűbb betegség, amely valaha is megnyomorította az embert.”

A szakemberek között azonban akadnak, akik kezdik másképp látni ezt. Dr. Susan Forward, nemzetközi elismerésnek örvendő terapeuta és írónő például ezt nyilatkozta: „A bűntudat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki érző, felelősségteljes ember legyen. A bűntudat a lelkiismeret része.” Akkor hát mindig rossz, ha bűntudatot érzünk? Vagy vannak olyan helyzetek, amelyekben még akár hasznos is lehet?

Mi az a bűntudat?

A bűntudat érzése akkor alakul ki bennünk, ha felismerjük, hogy megbántottunk valakit, aki közel áll hozzánk, vagy más módon nem ütöttük meg az általunk szükségesnek tartott mércét. Amint azt egy műben olvashatjuk, a bűntudat arra utal, hogy „adósnak érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy felróható nekünk az, hogy kudarcot vallottunk, megbántottunk valakit, illetve bűnt követtünk el”.

Sajnos akkor is érezhetünk bűntudatot, amikor valójában nincs is okunk rá. Ha például valaki maximalista, és hajlamos ésszerűtlen igényeket támasztani saját magával szemben, minden egyes csalódása indokolatlan bűntudatot válthat ki belőle (Prédikátor 7:16). Vagy az is megeshet, hogy engedjük, hogy egy tévedés vagy helytelenség miatt jogosan érzett lelkiismeret-furdalás szégyent keltsen bennünk, és a végén szükségtelenül büntetjük magunkat. Milyen haszna lehet tehát a bűntudatnak?

A bűntudat hasznos is lehet

A bűntudat legalább három szempontból lehet jó. Egyrészt jelzi, hogy tudatában vagyunk az elfogadható irányadó mértékeknek, és azt mutatja, hogy működik a lelkiismeretünk (Róma 2:15). Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott egyik könyv szerint  a bűntudat hiánya veszélyes magatartás a társadalom számára. Azok, akiknek egyre kevésbé működik a lelkiismeretük, vagy akik már elhallgattatták azt, nehezen veszik észre, hogy mi a különbség a jó és a rossz között, ez pedig bizony veszélyes lehet (Titusz 1:15, 16).

Másrészt, ha valakinek rossz a lelkiismerete, az segít elkerülnie a helytelen tetteket. Éppen úgy, ahogy a fizikai fájdalom figyelmeztet minket egy esetleges betegségre, a bűnnel párosuló érzelmi fájdalom erkölcsi vagy szellemi gondokra figyelmeztet, melyekre oda kell figyelnünk. Mihelyt tudatában vagyunk a gyengeségünknek, nagyobb valószínűséggel fogjuk kerülni azt, hogy a jövőben fájdalmat okozzunk magunknak, a szeretteinknek vagy másoknak (Máté 7:12).

Végül pedig a bűn beismerése mind a bűnösnek, mind az áldozatnak segíthet. Például Dávid királyt érzelmileg nagyon megviselte a bűntudat. „Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt” — írta. Ám amikor a végén bevallotta bűnét Istennek, Dávid örömmel így énekelt: „végy körül engem a szabadulás örömével!” (Zsoltárok 32:3, 7). A bűn beismerése után az áldozat is jobban fogja érezni magát, mert így biztos lehet benne, hogy a másik személy szereti őt, ezért sajnálja, hogy annyi fájdalmat okozott neki (2Sámuel 11:2–15).

Kiegyensúlyozott nézet a bűntudatról

Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen a nézetünk a bűntudatról, figyeljük meg, milyen éles ellentét látható abban, ahogy Jézus, és abban, ahogy a farizeusok tekintették a bűnt és a bűnösöket. A Lukács 7:36–50-ben egy erkölcstelen asszonyról olvasunk, aki bement egy farizeus házába, ahol Jézus étkezett. Az asszony odament Jézushoz, a könnyeivel lemosta Jézus lábát, valamint bekente drága, illatos olajjal.

A vallásoskodó farizeus lenézte ezt az asszonyt, mert szerinte nem érdemelte ki, hogy időt és figyelmet szenteljen rá. Ezt mondta magában: „Ez [mármint Jézus], ha próféta volna, tudná, ki és miféle asszony az, aki őt érinti, hogy bűnös” (Lukács 7:39). Jézus azonnal helyreigazította a farizeus gondolkodását. „Te nem kented meg a fejemet olajjal — mondta neki —, ez az asszony viszont illatos olajjal kente meg a lábamat. Ezért azt mondom neked, hogy bár sok bűne van, megbocsáttatik, mert nagyon szeretett.” Kétségtelen, hogy ezek a kedves szavak buzdítólag hatottak az asszonyra, és megkönnyebbülést érzett (Lukács 7:46, 47).

Szó sincs róla, hogy Jézus ezzel helyeselte volna az erkölcstelenséget. Inkább arra tanította ezt a büszke farizeust, hogy a szeretet a legkiválóbb indítóerő Isten szolgálatában (Máté 22:36–40). Az asszony jogosan érezte bűnösnek magát az erkölcstelen múltja miatt. De nyilvánvaló volt, hogy megbánta a bűnét, mivel sírt, és nem próbálta igazolni korábbi viselkedését, hanem kedvező lépéseket tett annak érdekében, hogy nyilvánosan tisztelje Jézust. Ezt látva Jézus így szólt az asszonyhoz: „A hited megmentett téged; menj el békével!” (Lukács 7:50).

A farizeus ellenben továbbra is lenézte az asszonyt mint bűnös személyt. Talán abban reménykedett, hogy majd megleckézteti őt, és eléri nála, hogy szégyellje magát. De az nem vall szeretetre, ha állandóan bűntudatot akarunk ébreszteni másokban csak azért, mert nem mindig úgy cselekszenek, ahogy szerintünk kellene, és ez hosszú távon éppen ellenkező eredményt szül (2Korintus 9:7). Leginkább az vezet jóra, ha Jézust utánozzuk azáltal, hogy jó példát mutatunk, őszintén megdicsérünk másokat, kifejezzük, hogy megbízunk bennük, noha időnként feddésre vagy tanácsra lehet szükségük (Máté 11:28–30; Róma 12:10; Efézus 4:29).

Láthatjuk tehát, hogy a bűntudat jó is lehet, sőt szükséges, amikor valami helytelenséget követünk el. A Példabeszédek 14:9 a Káldi-Neovulgáta Bibliafordítás szerint azt írja: „Az ostoba csúfot űz a bűnből.” Ha rossz a lelkiismeretünk, az arra indíthat bennünket — és kell is hogy indítson —, hogy beismerjük a hibánkat, és egyéb kedvező lépéseket tegyünk. Ám alapvetően mindig szeretetből, ne pedig bűntudatból szolgáljuk Jehovát (Jób 1:9–11; 2:4, 5). A Biblia biztosít minket afelől, hogy amikor a jó embereket ezt észben tartva buzdítják és felüdítik, akkor azok megteszik a tőlük telhető legtöbbet, sőt, ami még fontosabb, boldogan fogják ezt tenni.