Tanárok — Miért van szükségünk rájuk?

„Egyetlen nap egy jó tanárral többet ér ezer nap szorgalmas tanulásnál” (japán közmondás).

VISSZATEKINTVE az iskolás éveinkre, talán eszünkbe jut egy olyan tanár, aki nagy hatással volt ránk. És mi van azokkal, akik még nem fejezték be a tanulmányaikat? Feltehetően nekik is van kedvenc tanáruk. De vajon mi ennek az oka?

A jó tanár magabiztossá tesz, és elbűvölő feladattá varázsolja a tanulást. Egy 70 éves angol férfi jóleső érzéssel gondol vissza angoltanárára, aki egy birminghami iskolában tanította őt. „Clewley tanár úr ráébresztett arra, hogy mihez van érzékem. Félénk voltam, és magamba zárkózó, ő mégis felkészített az iskolai drámaversenyre. Az utolsó tanévben megnyertem a versenyt. Erre sohasem lettem volna képes a buzdítása nélkül. Elszomorít, hogy az elkövetkező években egyszer sem sikerült találkoznom vele, hogy megköszönjem a tanítványai iránti elkötelezettségét.”

Margit egy 50-es éveiben járó, kedves müncheni asszony. „Volt egy tanárnő, akit különösen szerettem — meséli. — Nagyon értett hozzá, hogyan kell a bonyolult dolgokat egyszerűen elmagyarázni. Arra buzdított minket, hogy kérdezzünk, ha nem értünk valamit. Barátságos volt, sohasem viselkedett kimérten, és ezzel élvezetesebbé tette az órákat.”

Az ausztráliai Peter így emlékszik vissza az egyik matematikatanárára: „Gyakorlati példákkal igyekezett rávilágítani a tanultak hasznára. Amikor trigonometriát tanultunk, megmutatta, hogy a trigonometriai képletek felhasználásával hogyan mérhetjük meg egy épület magasságát anélkül, hogy akár egyetlen ujjunkkal is hozzáérnénk az épülethez. »Ez már valami!« — gondoltam akkor magamban.”

Az észak-angliai Pauline bevallotta a tanárának, hogy nem nagyon boldogul a számok világában, mire a tanár megkérdezte: „Szeretnéd, ha jobban menne a matematika? Szívesen segítek neked.” Pauline így folytatja: „Az elkövetkező hónapokban külön odafigyelt rám, sőt, még az órákon kívül is segített a tanulásban. Tudtam, hogy azt szeretné, ha sikert érnék el, és azzal is tisztában voltam, hogy szívén viseli a sorsomat. Ez segített, hogy még keményebben dolgozzak, és jobb eredményeket érjek el.”

A skóciai Angie, aki most a 30-as éveiben jár, ezt mondja történelemtanáráról, Graham úrról: „Felcsigázta az érdeklődésünket a történelem iránt. Úgy mesélte el az eseményeket, mintha történetek lennének, és bármiről volt is szó, csak úgy izzott a lelkesedéstől. Sikerült élővé tennie számunkra a történelmet.” Angie szeretettel emlékszik vissza az idős Hewitt tanárnőre is, aki elsőben tanította őt. „Aranyos volt, és törődő. Az egyik órán kérdezni akartam tőle valamit, ő erre a karjaiba vett. Éreztette velem, hogy igazán figyel rám.”

A dél-görögországi Timothy a következő szavakkal fejezte ki értékelését: „Még mindig emlékszem a biológiatanáromra, aki teljesen megváltoztatta a körülöttem lévő világról és az életről alkotott nézetemet. Az óráin áhítat és csodálat töltötte el a tanulókat. Felébresztette bennünk a tudásszomjat és a megértés utáni vágyakozást.”

A kaliforniai (USA) Ramonának is kellemes emléke van az egyik tanárnőjéről. „Középiskolai tanárnőm rajongott az angol nyelvért — írja. — Lelkesedése ragadós volt. Elérte, hogy még a nehéz anyagok is könnyűnek tűnjenek.”

A kanadai Jane is lelkendezve beszél az egyik testneveléstanáráról. „Sohasem fogyott ki az ötletekből, hogy mit játsszunk, vagy hogy mit tanuljunk meg. Nagy kirándulásokra vitt minket, és megismertette velünk a sífutást. Volt, hogy léket vágtunk egy tavon, és úgy horgásztunk. Indián  kenyeret gyúrtunk, majd tábortüzet raktunk, és megsütöttük. Mindez csodás élmény volt nekem, egy otthon ülő lánynak, aki állandóan csak a könyveket bújta!”

A félénk, sanghaji Helen Hongkongban járt iskolába. „Ötödik osztályban kaptunk egy testnevelés- és rajztanárt Csan úr személyében — emlékszik vissza. — Én elég törékeny voltam, és nem nagyon ment a röplabdázás és a kosárlabdázás. Nem szégyenített meg. Engedte, hogy tollaslabdázzak, és más olyan játékokban vegyek részt, melyek testhezállóbbak voltak. Tapintatos volt, és kedves.

Hasonló volt a helyzet a rajzórán. Nem tudtam jól tárgyakat és embereket festeni. Engedte, hogy mintákat fessek, mert észrevette, hogy ehhez jobb érzékem van. Mivel fiatalabb voltam az osztálytársaimnál, rábeszélt, hogy járjam ki még egyszer ugyanazt az osztályt. Ez tanulmányi szempontból fordulópont volt az életemben. Önbizalmam lett, és szárnyra kaptam. Mindig hálás leszek neki.”

Milyen tanárok tudják a legnagyobb hatást kifejteni? William Ayers így válaszol erre a To Teach​—The Journey of a Teacher című könyvében: „Ahhoz, hogy valaki hatékonyan tudjon tanítani, elsősorban kötelességtudó, törődő tanárnak kell lennie, olyannak, aki szívén viseli a diákjai életét . . . Az, hogy valaki jó tanító-e vagy sem, nem függ különleges módszerektől, stílustól, tantervtől vagy ténykedéstől . . . A tanításhoz legfőképpen szeretet kell.” Ki mondható tehát sikeres tanárnak? „Az a tanár, aki megérintette a szívünket, megértett, emberségesen bánt velünk, az, akinek a megszállottsága valami iránt — legyen az zene, matematika, latin nyelv, sárkányrepülő-készítés — ragadós és felvillanyozó volt” — írja William Ayers.

Kétségtelen, hogy sok tanár kapott már értékelő szavakat a tanulóitól, és olykor még a szülőktől is. Ez erőt adott neki, hogy folytatni tudja a tanítást a felmerülő nehézségek ellenére is. Általában azt köszönik meg a tanárnak, hogy őszinte érdeklődést és kedvességet mutatott a diákjai iránt.

Persze nem minden tanár bánik így a tanulókkal. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a tanárokra gyakran nagy nyomás nehezedik, ez korlátozza azt, amit tenni tudnak a diákjaikért. Felmerül hát a kérdés, hogy miért választ valaki egy ilyen nehéz hivatást.

[Kép a 4. oldalon]

„A tanításhoz legfőképpen szeretet kell”