Meghalt a kisbabám, mielőtt megszületett volna

MELEG, napsütéses idő volt hétfőn, 2000. április 10-én, úgyhogy arra gondoltam, elintézek néhány dolgot. Akkor léptem terhességem második harmadába, és bár nem voltam valami erős, örültem, hogy egy kis friss levegőt szívhatok. Egy élelmiszerbolt pénztáránál álltam sorba, és valahogy az az érzés fogott el, hogy baj van.

Amikor hazaértem, az érzéseim beigazolódtak. Véreztem, és ez nagyon megijesztett, hiszen az előző két terhességem alatt nem történt ilyesmi. Felhívtam az orvosomat, de ő azt mondta, hogy várjak még egy napot, mivel másnapra már úgyis elő voltam jegyezve. Aznap este, mielőtt a férjemmel lefektettük két gyermekünket, együtt imádkoztunk, és kértük Jehovát, hogy bármi történjék is, adja meg hozzá az erőt. Idővel elnyomott az álom.

Hajnali két óra körül azonban iszonyatos fájdalomra ébredtem, amely lassanként alábbhagyott, de éppen amikor elaludtam volna, újból belém nyilallt, és ezt követően szabályos időközönként jelentkezett. A vérzés is felerősödött, és ekkor tudatosult bennem, hogy szülési fájdalmaim vannak. Csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok — mit csinálhattam, ami ezt okozza? Emlékezetem szerint semmi olyat nem tettem, amit nem kellett volna.

Elérkezett a hajnali öt óra, és tudtam, hogy be kell mennem a kórházba. Amikor a férjem és én megérkeztünk, az ambulancia felettébb kedves, segítőkész és együtt érző személyzete a gondjaiba vett minket, ami nagy megkönnyebbülés volt. Két órával később az orvos tudatta velünk a rettegett hírt: meghalt a kisbabám.

A korábban tapasztalt tünetek miatt már felkészültem erre az eshetőségre, így elég nyugodt tudtam maradni. Az is segített, hogy a férjem egy percre sem hagyott magamra, és óriási támogatást nyújtott. De elérkezett az idő, hogy hazamenjünk, és nem tudtuk, hogyan magyarázzuk meg a két gyereknek, Kaitlynnek és Davidnek — akik akkor hat-, illetve négyévesek voltak —, hogy miért nincsen velünk a kisbaba.

Mit fogunk mondani a gyerekeknek?

Amikor a gyerekek lefeküdtek aludni, tudták, hogy valami nincs rendjén, mégsem tudtuk, hogyan mondjuk meg nekik, hogy a jövőbeli kistestvérük meghalt. Elhatároztuk, hogy nyíltak és őszinték leszünk velük. Az édesanyám nagy segítség volt, mivel elmondta nekik, hogy a kisbaba nem fog hazajönni velünk. Amikor megérkeztünk, odafutottak hozzánk, és nagy öleléssel és puszival fogadtak. Az első kérdésük az volt, hogy a kisbaba jól van-e. Belőlem egy szó sem jött ki, de a férjem átkarolt mindannyiunkat, és elmondta, hogy a baba meghalt. Egymást átölelve sírtunk; ez volt az első lépés a gyógyulás felé.

Arra azonban nem voltunk felkészülve, hogy később hogyan fogják viselni a gyermekeink a történteket. Amikor például két héttel a vetélés után Jehova Tanúi helyi gyülekezetében bejelentették, hogy egy  idős Tanú, aki a családunk egyik közeli barátja volt, meghalt, a négyéves David annyira zokogott, hogy nem lehetett megvigasztalni. A férjem kivitte a teremből. Miután David megnyugodott, megkérdezte, hogy miért halt meg a barátja, majd azt, hogy a baba miért halt meg. „Te is meg fogsz halni?” — kérdezte ezek után az édesapjától. Azt is tudni akarta, hogy miért nem pusztította már el Jehova Isten Sátánt, és miért nem kezdte el „helyrerakni a dolgokat”. Bizony nagyon meglepett minket, hogy milyen sok mindenen törte a kis fejét.

Kaitlynnek is rengeteg kérdése volt. Babázás közben sokszor azt játszotta, hogy az egyik babája beteg, a többi baba pedig ápolónő vagy családtag. Papírdobozból babakórházat készített, és időről időre eljátszotta, hogy az egyik babája meghal. Gyermekeink kérdéseit hallgatva, és figyelve őket, miközben játszanak, számos lehetőségünk nyílt arra, hogy fontos dolgokat tanítsunk meg nekik az életről, illetve arról, hogy miként segít a Biblia megbirkózni a próbákkal. Emlékeztettük őket Isten szándékára is, hogy egy gyönyörű paradicsommá fogja alakítani a földet, ahol nem lesz semmiféle szenvedés vagy fájdalom, még halál sem (Jelenések 21:3, 4).

Hogyan birkóztam meg a veszteséggel?

A kórházból hazatérve eleinte fásultnak éreztem magam, és nem találtam a helyem. Rengeteg dolgom volt, de nem tudtam, hol is kezdjem. Felhívtam néhány barátnőmet, akik már átéltek hasonlót. Óriási vigaszt nyújtottak. Az egyik drága barátunk virágokat küldött nekünk, és felajánlotta, hogy a délutánt a gyerekekkel tölti. Olyan hálás voltam az együtt érző törődéséért és a gyakorlati segítségért, amit nyújtott!

Különválogattam a családi fényképeket, és albumokba rakosgattam őket. Kezembe vettem és nézegettem a használatlan babaruhákat — az egyedüli kézzel fogható emlékeit annak, hogy volt egy kisbabám. Több héten keresztül kiszámíthatatlan voltam érzelmileg. Teltek úgy el napok, hogy nem bírtam abbahagyni a sírást, hiába vigasztalt a családom és a barátaim. Máskor úgy éreztem, hogy kezdek megőrülni. Különösen nehéz volt, ha egy várandós barátnőmmel találkoztam. Korábban azt hittem, hogy a vetélés csak egy kis „bökkenő” egy nő életében, olyasvalami, amin könnyen túltesszük magunkat. Mekkorát tévedtem! *

A szeretet a legjobb orvosság

Nemcsak az idő gyógyította be a sebeimet — a férjem és keresztény hittársaim szeretete is hatékony gyógyírnak  bizonyult. Az egyik testvérnő például vacsorát főzött, és elhozta nekünk. A gyülekezetünk egyik vénje és a felesége meglátogattak minket. Hoztak virágot, és kaptunk tőlük egy meleg hangvételű képeslapot is. Az egész estét velünk töltötték, pedig tudjuk, hogy mennyire elfoglaltak. Éppen ezért nagyon jólesett a figyelmességük. Sok testvérünk küldött üdvözlőlapot vagy virágot. „Sokat gondolunk rátok” — szóltak az egyszerű szavak, melyek most olyan sokat jelentettek! A gyülekezetünk egyik tagjától a következő sorokat kaptuk: „Nagyon drága és értékes kincsnek tartjuk az életet, csakúgy, mint Jehova, akinek ha az nem kerüli el a figyelmét, hogy egy veréb a földre esik, akkor mennyivel inkább tud arról, amikor egy emberi magzat meghal.” Az unokatestvérem ezt írta: „Bámulatosnak tartjuk a születést és az életet. Mindkettő valóságos csoda. De ugyanilyen megdöbbentő az is, amikor valamilyen oknál fogva nem megy végbe ez a csoda.”

Néhány héttel később a Királyság-teremben sírógörcs fogott el. Ki kellett mennem, noha az összejövetel éppen kezdődőfélben volt. Két drága testvérnő, akik észrevették, hogy könnyes szemmel távozom, kiültek hozzám a kocsiba, megfogták a kezem, és még meg is nevettettek. Nem sokkal később mindhárman bent ültünk az összejövetelen. Micsoda öröm, hogy olyan barátaim vannak, akik ’ragaszkodóbbak a testvérnél’ (Példabeszédek 18:24).

Amint egyre többen értesültek az esetről, nagyon meglepett, hogy milyen sok Tanú-társamnak volt már része hasonló tapasztalatban. Még azok is személyre szabott vigasztalást és buzdítást tudtak nyújtani, akiket korábban nem ismertem annyira. Amikor nagy szükségem volt támogatásra, ők szeretetteljesen mellettem álltak, és ezzel a Biblia szavait juttatták eszembe: „Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére” (Példabeszédek 17:17).

Vigasztalás Isten Szavából

Egy héttel a vetélés után tartottuk Krisztus halálának az emlékünnepét. Egy este, amint a Jézus életének utolsó napjairól szóló bibliai beszámolókat olvastuk, hirtelen felötlött bennem: „Jehova ismeri a fájdalmat, amit egy veszteség okoz, hiszen elveszítette a fiát!” Néha elfelejtem, hogy égi Atyánk, Jehova milyen megértő, és mennyire együtt érez a szolgáival — férfiakkal és nőkkel egyaránt. Abban a pillanatban óriási megkönnyebbülés töltött el. Olyan közel éreztem magam Jehovához, mint azelőtt még soha.

A bibliai kiadványok is nagyon buzdítóak voltak, különösen Az Őrtorony és az Ébredjetek! korábbi számai közül azok, amelyek egy szeretett hozzátartozó elvesztésével foglalkoznak. Például az Ébredjetek! 1988/3-as számában az „Egy gyermek elvesztésével szembenézni” című cikksorozat és a Ha meghal valakid, akit szeretsz * című füzet sokat segítettek.

Vége a bánkódásnak

Ahogy múlt az idő, tudtam, hogy a sebeim gyógyulnak, mivel már nem éreztem bűntudatot, amikor nevettem, és beszélgetéseim során nem tereltem minden egyes alkalommal a szót az elveszített kisbabámra. Ám időnként heves érzelmek fogtak el, például amikor olyan barátokkal találkoztam, akik még nem értesültek a vetélésről, vagy amikor a Királyság-teremben egy olyan család jelent meg, amelyben egy újszülött csecsemő is volt.

Majd egy reggel arra ébredtem, hogy már nem borús a hangulatom. Még ki sem nyitottam a szememet, már éreztem, hogy meggyógyultam. Olyan béke és nyugalom hatott át, amilyet már hónapok óta nem éreztem. Ennek ellenére, amikor úgy egy évvel a kisbabám elvesztése után ismét állapotos lettem, rögtön arra gondoltam, hogy mi van, ha megint elvetélek. Milyen boldog voltam, amikor 2001 októberében életet adtam egy egészséges kisfiúnak!

Még mindig fájdalom tölt el, ha a halott kisbabámra gondolok. Viszont mindent egybevetve e miatt a tapasztalatom miatt jobban értékelem az életet, a családomat és a keresztény hittársaimat, valamint nagyobb bennem a hála Isten iránt — aki vigaszt nyújt nekünk. Amit átéltem, az azt a szomorú igazságot is belém véste, hogy „az idő és az előre nem látható események” vannak hatással mindannyiunkra, és nem Isten veszi el tőlünk a gyermekeinket (Prédikátor 9:11, NW [9:13]).

Mennyire várom már azt az időt, amikor Isten eltöröl minden kesergést, kiáltást és fájdalmat, köztük azokat a testi és lelki fájdalmakat is, melyeket egy vetélés okoz! (Ézsaiás 65:17–23). Akkor majd minden engedelmes ember így szólhat: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Korintus 15:55; Ézsaiás 25:8). (Beküldött cikk.)

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 21. oldalon]

A vetélés gyakorisága és okai

„A kutatások szerint azoknak a nőknek a 15-20 százaléka, akiknél kimutatják a terhességet, elvetél — írja a The World Book Encyclopedia. — Ám a kockázat a fogamzás (megtermékenyítés) utáni két hétben a legnagyobb, amikor a nők többsége még nem is tudja, hogy várandós.” Egy másik forrásanyag azt mondja, hogy az esetek több mint „80 százalékában a terhesség első 12 hete alatt következik be a vetélés”. Azt gyanítják, hogy ezen vetéléseknek legalább a felét a magzat hibás kromoszómái okozzák, de az ilyen genetikai rendellenességek nem abból adódnak, hogy hasonló hiba lett volna az anya vagy az apa kromoszómáiban.

A vetélés esetenként a kismama egészségi állapotára vezethető vissza. Egészségügyi szakemberek szerint okozhatják hormonális rendellenességek, immunrendszeri betegségek, fertőzések, valamint kóros jelenségek a méhnyaknál, illetve a méhben. A (nem megfelelően kezelt) cukorbetegségnek, a magas vérnyomásnak és hasonló krónikus betegségeknek is szerepük lehet a vetélésben.

A szakemberek azt mondják, hogy a testmozgás, nehéz tárgyak emelgetése vagy a nemi érintkezés nem feltétlenül okoznak vetélést. Nem valószínű, hogy egy nő elvetél, amikor elesik, ütés éri vagy megijed. Egy forrásanyag kifejti: „Ha az anyát baleset éri, a magzat valószínűleg nem sérül meg, hacsak nem életveszélyes az anya balesete.” A méh felépítése valóban ékes bizonyítéka egy bölcs és szeretetteljes Teremtő létezésének! (Zsoltárok 139:13, 14).

 [Kiemelt rész/kép a 23. oldalon]

Hogyan segíthetnek a családtagok és a barátok?

Néha az ember nem igazán tudja, hogy mit is mondjon vagy tegyen, ha egy családtagja vagy barátja elveszíti a kisbabáját. Mivel mindenki másképp birkózik meg a veszteséggel, nincsenek szabályok arra, hogy miként nyújthatunk vigaszt és segítséget a szenvedőnek. De a következő javaslatok talán segíthetnek. *

Ahogyan gyakorlati segítséget nyújthatunk:

◆ Felajánlhatjuk, hogy vigyázunk a nagyobb gyermekekre.

◆ Készíthetünk ételt a családnak, és elvihetjük nekik.

◆ Az apát is támogassuk, mert — ahogyan az egyikük rámutat — „nem sok üdvözlőlapot készítenek az apukák vigasztalására”.

A következő gondolatok megosztásával sokat segíthetünk:

◆ „Szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy mi történt veled.”

Ezek az egyszerű szavak nagyon sokat jelentenek, és alkalmat adhatnak további vigaszt nyújtó gondolatok megosztására.

◆ „Ne tartsd vissza a könnyeidet.”

Az anya a vetélést követően hetekig, vagy akár hónapokig is a könnyeivel küszködhet. Biztosítsuk őt arról, hogy nyugodtan engedje szabadjára az érzelmeit, nem fog csökkenni az iránta érzett nagyrabecsülésünk.

◆ „Felhívhatlak a jövő héten is, hogy megkérdezzem, hogy vagy?”

Eleinte nagyon sok együtt érző ember veszi körül az anyát, de ahogy múlik az idő, és a fájdalom még mindig gyötri, úgy érezheti, hogy elfeledkeztek róla. Jó érzést nyújt az ilyen anyáknak az a tudat, hogy továbbra is támogatjuk őket. A régi érzések visszatérhetnek, és hetekig vagy hónapokig mardoshatják a szívet. Sőt még egy sikeres terhesség után is feltörhetnek.

◆ „Nem igazán tudom, hogy mit mondjak.”

Sokszor vigasztalóbb, ha ezt mondjuk, mint ha nem mondunk semmit. Az őszinteségünk, és az, hogy segíteni akarunk, már önmagában kifejezi a törődésünket.

Amit ne mondjunk:

◆ „Még lehet másik kisbabád.”

Talán így van, az anyukának ezek a szavak mégis azt közvetíthetik, hogy nem érzünk együtt vele. A szülőknek nem mindegy, hogy ki jön a világra. Ők azt a kisbabát várták. Valószínűleg nem fognak addig másik gyermeken gondolkodni, míg a baba elvesztése okozta sebek be nem gyógyulnak.

◆ „Talán valami baja volt a kicsinek.”

Ha így van is, ezek a szavak nem valami vigasztalóak, hiszen az anya úgy gondolt a szíve alatt fejlődő magzatra, mint egészséges kisbabára.

◆ „Legalább nem ismerted igazán a babát. Sokkal rosszabb lett volna, ha ez az egész később történik.”

A legtöbb esetben az anya szívében nagyon hamar érzelmi szálak alakulnak ki a magzat iránt. Így ha az meghal, rendszerint mély bánatot érez, ami ráadásul azért is olyan gyötrelmes, mert senki más nem „ismerte” a babát, csak az anya.

◆ „De legalább a többi gyereked megmaradt.”

Egy gyászoló szülőnek olyan ezt hallani, mintha azt mondanánk valakinek, aki elveszítette az egyik végtagját, hogy „de legalább a másik még megvan”.

Természetesen még a legfigyelmesebb és legőszintébb ember is mondhat néha olyat, amivel fájdalmat okoz (Jakab 3:2). Ezért ha egy nő elveszítette a kisbabáját, a tisztánlátás segíteni fog neki abban, hogy neheztelés helyett keresztény szeretettel bánjon azokkal, akik jó szándékkal ugyan, de tapintatlan megjegyzéseket tesznek (Kolosszé 3:13).

[Lábjegyzet]