Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Fegyencek Ausztráliában — Szégyenletes korszak

Fegyencek Ausztráliában — Szégyenletes korszak

Fegyencek Ausztráliában — Szégyenletes korszak

AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI ÍRÓJÁTÓL

JOHN HILL: Egy hat pennyt érő vászon zsebkendő ellopásáért ítélték el, és hét évre Ausztráliába deportálták.

ELIZABETH BASON: Hat és fél méter pamutvászon ellopásában mondták ki vétkesnek. Először kötél általi halálra ítélték, de később hétévi száműzetésre változtatták az ítéletét.

JAMES BARTLETT: 450 kilogramm fonal ellopásában nyilvánították vétkesnek. Hét évre Ausztráliába deportálták.

GEORGE BARSBY: Vétkesnek találtatott William Williams megtámadásában, valamint abban, hogy ellopott tőle egy selyemerszényt, egy aranyórát és hat guinea-t (körülbelül 2400 forintnyi összeget). Kötél általi halálra ítélték, de aztán életfogytiglani száműzetésre változtatták az ítéletét.

CSUPÁN néhányak példáját emeltük ki azok közül, akiket a XVIII. század vége felé Angliában elítéltek, majd Ausztráliába deportáltak. Nagyjából 160 000 ember jutott hasonló sorsra a fegyencek szégyenletes korszakában. Mindennaposnak számított, hogy 7-14 évre ítéljenek el nőket, akik sokszor magukkal vitték gyermeküket is.

„Ausztrália »bűnözői« között sok olyan kisfiú és kislány is volt, akik még a tizedik életévüket sem töltötték be” — tárja fel Bill Beatty Early Australia​—With Shame Remembered című könyvében. Azt írja, hogy az egyik fegyenc fiú mindössze hétéves volt. Neki is Ausztráliába kellett mennie, büntetése életfogytiglani deportálás volt.

Némelyik elítélt helyzete azonban nem volt reménytelen. Sőt, voltak olyanok, akiknek az idegen földön jobbra fordult az életük. A fegyencek korszaka telis-tele volt ellentmondásokkal; embertelenség és könyörület, halál és remény keveredett benne. A történet Nagy-Britanniában kezdődött.

Megkezdődik a fegyencek korszaka

A XVIII. századi Nagy-Britannia olyan társadalmi változásokat élt át, amelyek a bűnözés megnövekedéséhez vezettek. A bűncselekményeket gyakran a feneketlen nyomor váltotta ki. A hatóságok szigorú törvényeket és büntetéseket vezettek be, hogy megfékezzék ezt a folyamatot. A XIX. század elején mintegy 200 kihágásért járt halálbüntetés. „A legkisebb lopást is halállal büntetik” — figyelte meg egy utazó. És valóban, egy tizenegy éves fiút felkötöttek zsebkendőlopásért!

A XVIII. század elején már elfogadtak egy törvényt, amelynek értelmében a halálbüntetést sok esetben meg lehetett változtatni, és az elkövetőt Nagy-Britannia valamelyik észak-amerikai gyarmatára deportálhatták. Így idővel évente hozzávetőleg ezer fegyencet szállítottak el hajóval, először főként Virginiába és Marylandbe. Ám amikor a gyarmatok 1776-ban elnyerték a Nagy-Britanniától való függetlenségüket, megszűnt ez a gyakorlat. Ettől kezdve a fegyenceket hírhedt hajóbörtönökbe zárták, melyek a londoni Temze különböző pontjain horgonyoztak. A vízen ringatózó börtönöknek természetesen korlátozott volt a befogadóképességük. Mit lehetett hát tenni?

James Cook kapitány, a felfedező oldotta meg a kérdést, amikor birtokba vette Nagy-Britannia számára Új-Hollandiát, amelyet ma Ausztráliaként ismerünk. Nem sokkal ezután, 1786-ban kijelölték a fegyenctelepek helyét Ausztrália keleti partjainál. A következő évben elindult Angliából az „Első Flotta”, és megalapította az Új-Dél-Wales nevű gyarmatot. * További hajórajok érkeztek, és rövidesen számos fegyenctelep alakult Ausztráliában, sőt a Norfolk-szigeten, Sydneytől 1500 kilométerre északkeletre is létrejött egy ilyen telep.

Viszontagságos utazás

Az elítéltek kezdetben a kínok kínját állták ki a büntetőgyarmatok felé tartva, bezsúfolódva a nedves, bűzös hajótestbe. Több százan vesztek oda útközben, mások pedig nem sokkal a megérkezésük után haltak meg. A skorbut sok áldozatot szedett. Végül aztán orvosokat küldtek a fegyenchajókra, főleg a női elítélteket szállítókra. Ennek köszönhetően ugrásszerűen megnőtt az életben maradottak aránya. Idővel a gyorsabb hajók rövidebb idő alatt tudták megtenni az utat, ugyanis most már hét helyett csak négy hónapra volt szükségük, így aztán még több utas életben maradt.

A hajótöréssel is számolni kellett. A fegyenceket szállító brit Amphitrite nevű hajó öt nappal azután, hogy elhagyta Angliát, és amikor a hajóról még látni lehetett a francia partokat, iszonyú viharba keveredett. Két napig könyörtelenül tépázták a szelek, majd a hajó 1883. augusztus 31-én, délután öt órakor megfeneklett a parttól egy kilométerre.

Az illetékesek megtagadták a segítséget, és nem bocsátották le a mentőcsónakokat. De hát miért nem? Attól tartottak, hogy a 120 elítélt nő és gyermek megszökik! Három borzalmas óra múlva a hajó széteső darabjaival együtt az embereket is elnyelte a víz. A legénység nagy része és mind a 120 nő és gyermek meghalt. A következő napokban a víz 82 holttestet sodort a partra; volt köztük egy gyermekét szorosan átölelő anya, akinek a karjából még a halál sem tudta kiszakítani a kicsit.

Inkább a halált választották

Sir Thomas Brisbane, Új-Dél-Wales főkormányzója bejelentette, hogy az Új-Dél-Walesben és Tasmanián fogva tartott legelvetemültebb bűnözőket a Norfolk-szigetre kell szállítani. „Az a gazember, aki ott köt ki, ne gondolja, hogy valaha is visszatérhet” — jelentette ki. Sir Ralph Darling, aki később lett főkormányzó, megesküdött rá, hogy a szigeten „a halál kivételével a [legszigorúbb] büntetési módokat” fogják alkalmazni. A Norfolk-szigeten pontosan ez történt, különösen abban az időben, amikor az arisztokrata származású John Price volt a főkormányzó.

Azt mondják, hogy Price „szemmel láthatóan ijesztően pontosan ismerte a bűnözők észjárását, és ezzel, valamint a törvény könyörtelen alkalmazásával szinte hipnotikus hatalmat gyakorolhatott” az elítéltek fölött. Ha valaki olyan vétségeket követett el, hogy például énekelt, nem ment elég gyorsan, vagy nem tolta elég keményen a kövekkel megrakott kocsit, Price legalább ötven korbácsütést szabott ki büntetésül, vagy a megbüntetettnek tíz napot kellett töltenie akár 13 rabtársával együtt egy akkora cellában, ahol csak állni lehetett.

Sok rab a halálban keresett nyugalmat. Egy lelkész beszámolt egy lázadásról, melynek 31 résztvevője közül 13-at kivégeztek, 18-at pedig felmentettek a halálbüntetés alól. „Akik meghallották, hogy felmentést kaptak, egytől egyig szó szerint keservesen sírtak, akik pedig értesültek róla, hogy halálra ítélték őket, térdre estek, és könnyhullatás nélkül hálát adtak Istennek” — írta. Hozzátette még: „Amikor levették a láncokat a fegyencekről, és felolvasták a halálos ítéletüket, ők térdre estek, és Isten akarataként fogadták el az ítéletet. Ezután önkéntelenül megcsókolták a békét hozó [hóhér] lábát.”

Csak az egyházi hivatalánál fogva sérthetetlen papság mert szót emelni a kegyetlenkedés ellen. „Nem találok szavakat, melyekkel találóan írhatnám le, milyen embertelenül bánik [Price] a rabokkal — írta egy pap. — Rágondolni is undorító, és semmilyen büntetéstől sem kell tartania.”

Felcsillan a remény

Alexander Maconochie kapitány megérkezése 1840-ben némi enyhülést hozott a Norfolk-szigeten. Maconochie egy fajta „osztályozási rendszert” gondolt ki, amely azt jelentette, hogy az elítéltek jutalmat kaptak jó magaviseletükért, és lehetővé tette, hogy bizonyos számú jutalom összegyűjtése után szabadokká váljanak. Maga Maconochie így írt erről: „Hiszem . . . , hogy mindenki megjavulhat, ha jó módszereket alkalmazunk. Az emberi elme határtalanul rugalmas, ha a képességeit egészséges célok szolgálatába állítjuk, és nem rontjuk el durva bánásmóddal, sem nem ítéljük élve síri mozdulatlanságra.”

Maconochie reformjai annyira jól beváltak, hogy később Angliában, Írországban és az Egyesült Államokban is átvették a módszereit. Ámde Maconochie az újításaival sértette néhány befolyásos ember önérzetét, akiknek a módszereit elutasította. Az lett a vége, hogy eltávolították hivatalából. Távozása után az embertelenség újra elharapódzott a Norfolk-szigeten, de már nem volt hosszú életű, mivel 1854-ben a papság heves tiltakozásának köszönhetően a sziget fegyenctelepét kiürítették, és a tasmaniai Port Arthurba vitték az elítélteket.

Port Arthur is félelmetes hely volt, különösen az első években. De azért az ottani kegyetlenkedést nem lehet egy napon említeni a Norfolk-szigeten gyakorolt brutális bánásmóddal. Például a korbácsolás szokását 1840-re teljesen beszüntették Port Arthurban.

Tasmania keménykezű kormányzója, George Arthur azt akarta elérni, hogy a telepet „mindenki a gépies fegyelméről ismerje”, ahogy Ian Brand írja Port Arthur​—1830-1877 című könyvében. Ugyanakkor Arthur célja az volt, hogy minden elítélt tisztában legyen „a jó viselkedésért járó jutalommal és a rossz magaviseletért járó büntetéssel”. Ezért hét csoportba sorolta az elítélteket. A legkedvezőbb helyzetben levőket feltételesen szabadlábra helyezték jó magaviseletükért, a legrosszabb pedig azoknak volt, akiket láncokban végzendő, kemény munkára ítéltek.

A deportálás sok ember sorsát jobbra fordította

„Azok kivételével, akiket Port Arthurba, a Norfolk-szigetre . . . és hasonló helyekre küldtek abban az időszakban, amikor a legnagyobb volt a kegyetlenkedés a büntetőtelepeken, az elítélteknek gyakran jobbak voltak a kilátásaik, mint amilyenek a szülőföldjükön lettek volna — írja Beatty. — Volt lehetőségük feltörni.”

Valóban sok lehetőség nyílt meg azon elítéltek előtt — és a családjuk előtt —, akik kegyelmet kaptak, és azok előtt is, akik letöltötték a büntetésüket. Ennélfogva a szabadulásuk után kevesen tértek vissza Angliába.

Lachlan Macquarie főkormányzó, a szabaddá vált fegyencek támogatója, így nyilatkozott: „Miután valaki visszakapja a szabadságát, nem szabad emlékezni korábbi helyzetére, és nem engedhető meg, hogy eljárjanak vele szemben; érezze magát alkalmasnak bármilyen állás betöltésére, amelyre méltónak bizonyult hosszan tartó, becsületes viselkedésével.”

Macquarie a szavait alátámasztva földet adott a felszabadult fegyenceknek, majd pedig elítélteket jelölt ki, hogy segítsenek a most szabadultaknak megművelni a földjüket, és különféle feladatokat ellátni a házuk körül.

Az idő múlásával sok szorgalmas és vállalkozó kedvű volt fegyenc vagyonos emberré vált, tiszteletre, sőt, esetenként hírnévre tett szert. Samuel Lightfoot például nagyban hozzájárult Sydney és Hobart első kórházainak a megalapításához. William Redfern köztiszteletben álló orvos lett, Francis Greenway pedig jellegzetes épületeket hagyott az utókorra Sydneyben és környékén.

Nyolcvan év elteltével, 1868-ban végül lezárult az ausztráliai deportálások időszaka. A mai Ausztrália modern, kevert kultúrájú társadalmán alig hagytak nyomot azok a korai évek. A fegyenctelepek romjai ma már csak turistacsalogató látványosságok. De ha utánajárunk a részleteknek, sok mindent találunk, ami kevésbé fájdalmas emlékként maradt ránk az elítéltek korszakából. Vannak itt például hidak, régi épületek, sőt még templomok is, melyeket mind a fegyencek építettek. Némelyik kiváló állapotban van, és mind a mai napig használják.

[Lábjegyzet]

^ 13. bek. A Botany-öbölben létesült fegyenctelep történetéről az Ébredjetek! 2001. február 8-i számának a 20. oldalán kezdődő cikkben olvashatunk.

[Kiemelt rész/kép a 14. oldalon]

FEGYENCEK VOLTAK AZ ŐSEIM

Két fegyenc ötödik generációs leszármazottja elmeséli, hogyan került Ausztráliába az egyik őse:

„Az egyik ősömet 19 éves korában elítélték . . . , mert ellopott egy kézitáskát. 1834. december 12-én a George III nevű hajó fedélzetén hagyta el Angliát, 307 másik utassal együtt. Közülük 220-an elítéltek voltak. Amikor a hajóból megpillantották Tasmania partjait 1835. április 12-én, ötven utas szenvedett a skorbuttól. Egy katonának a felesége, valamint három gyermek és még tizenkét utas meghalt. A hosszú út alatt két csecsemő született.

Hat hete voltak tengeren, amikor tűz ütött ki a hajón. Két rab bátran elhárította a katasztrófát, amikor megakadályozta két hordó puskapor felrobbanását. Csakhogy sok élelem megsemmisült, így nem maradt elég az utazás hátralevő részére. A kapitány szeretett volna minél hamarabb kikötni, ezért a rövidebb utat választotta Tasmania déli csücskénél, a D’Entrecasteaux-csatornán át. Este 9.30-kor a parttól öt kilométerre a hajó nekiütközött egy sziklának, melyet a térkép akkor nem jelölt (ma György király sziklájaként ismerik), és elsüllyedt. Százharminchárom ember megfulladt — majdnem mindnyájan rabok voltak, akik a fedélzet alatt tartózkodtak bezárva. Az indulásnál még 220 elítélt volt, de csupán 81-en maradtak életben. Az egyikük az ősöm volt. 1843-ban feleségül vett egy felszabadult fegyencnőt, és két évvel később kegyelemben részesült. 1895-ben halt meg.”

[Képek a 12–13. oldalon]

SIR THOMAS BRISBANE

LACHLAN MACQUARIE FŐKORMÁNYZÓ

Az elítélteket szállító brit „Amphitrite”

[Forrásjelzések]

Fegyencek: By Courtesy of National Library of Australia; F. Schenck portréja Sir Thomas Brisbane-ről: Rex Nan Kivell Collection, NK 1154. By permission of the National Library of Australia; Macquarie: Mitchell Library, State Library of New South Wales; hajó: La Trobe Picture Collection, State Library of Victoria

[Képek a 14–15. oldalon]

Cellasor a Port Arthur-i börtönben

[Forrásjelzés]

Lánc és cellasor: La Trobe Picture Collection, State Library of Victoria

[Kép a 15. oldalon]

Sydney Harbor világítótornya annak a toronynak a másolata, melyet a volt fegyenc, Francis Greenway tervezett

[Kép a 15. oldalon]

A Norfolk-sziget megközelíthetetlen partjai

[Kép a 15. oldalon]

A régi kaszárnyák a Norfolk-szigeten