VALAKI a neveltetéséből adódóan vagy a kulturális háttere miatt talán úgy érzi, hogy a vallásról csak otthon vagy a templomban szabad beszélni. Előfordulhat, hogy emiatt zavarja, ha valaki, Bibliával a kezében, hívatlanul felkeresi az otthonában. Némelyekben ez az érzés azok miatt az erőszakos tettek miatt alakult ki, melyeket a vallások követtek el a történelmük során, azzal a címszóval, hogy az emberek lelki üdvösségéért szállnak síkra.

Számos nemzet történelmében voltak tömeges megtérések; az embereket azonban nem a Krisztus iránti szeretet vezérelte, hanem a lemészárlástól való félelem. Sok ember bujdosni kezdett, elhagyta az otthonát és szülőföldjét, sőt meghalt — volt, hogy máglyán —, csak hogy ne kelljen áttérnie üldözői vallására.

A Biblia ihletett feljegyzései nem támogatják az effajta erőszakos térítést. De vajon ez kizárja azt, hogy valaki megossza a vallásos hitnézeteit másokkal? A Biblia adja meg erre a kérdésre a választ.

Először is vizsgáljuk meg azt a példát, melyet Jézus Krisztus mutatott. Ő kiváló tanító volt, és hatással volt a hallgatói életére (János 13:13, 15). A hegyi beszédbe foglalt tanításai egyszerűek, de erőteljesek voltak. A hallgatósága „ámult a tanítási módján; mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van” (Máté 7:28, 29). Ma, mintegy 2000 évvel később még mindig hatással van az emberek életére, ha megvizsgálják Jézus tanításait. Megerősítve ezt, Hans Dieter Betz professzor megjegyezte, hogy „a hegyi beszéd hatása általánosságban véve jóval túlterjed a judaizmus, a kereszténység vagy a nyugati kultúra határain”.

Jézus közvetlenül a mennybemenetele előtt olyan parancsot adott, mely biztosította, hogy az általa elkezdett tanítói munka a halála után folytatódjon, mi több, virágozzon (János 14:12). Arra utasította a tanítványait, hogy menjenek el minden nemzetből való emberekhez, és ’tanítsák meg őket arra, hogy megtartsanak mindent’, amit ő parancsolt. Ennek a megbízatásnak az elsődleges célja nyilvánvalóvá vált, amikor Jézus még ugyanazt a gondolatot folytatva kijelentette: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá” másokat (Máté 28:19, 20; Cselekedetek 1:8).

Vegyük fontolóra Pál apostol példáját is. Miután keresztény lett, nem vonakodott megosztani másokkal újonnan szerzett hitét (Cselekedetek 9:17–19, 22). Pálnak szokása volt, hogy felszólaljon a zsinagógában, és „hivatkozásokkal” bizonyítsa, hogy „Krisztusnak szükséges volt szenvednie és feltámadnia a halottak közül”. Mesterien „érvelt nekik az Írásokból”, és igyekezett ’meggyőzően beszélni zsidókhoz és görögökhöz’. Egy forrásmű szerint a „meggyőzően beszél” kifejezés görög megfelelője azt jelenti,  hogy ’megváltoztatni a gondolkodásmódot érvek vagy erkölcsi szempontok alapján’. Pál meggyőző érvelése ’egy jókora sokaságot győzött meg, és más nézetre bírta őket’ (Cselekedetek 15:3; 17:1–4, 17; 18:4; 19:26).

A mi időnkben a „térítés” szót az erőszakos megtérítés valamilyen formájára szokták használni. A Biblia ezt nem támogatja, hanem arra tanít, hogy az emberek szabad akarattal lettek megteremtve, és lehetőségük van eldönteni, hogyan akarják élni az életüket, és ez egyben felelősségük is. Ez magában foglalja azt a döntésüket is, hogy miként imádják Istent (5Mózes 30:19, 20; Józsué 24:15).

Jézus tisztelte ezt az Istentől kapott jogot, ezért sohasem használta bámulatos erejét és hatalmát, hogy erőszakkal rávegyen valakit arra, hogy elfogadja a tanításait (János 6:66–69). Azzal volt hatással a hallgatóira, hogy ésszerű érveket, szemléltetéseket és véleménynyilvánításra ösztönző kérdéseket használt, s mindeközben azt a célt tartotta a szeme előtt, hogy elérje a szívüket (Máté 13:34; 22:41–46; Lukács 10:36). Jézus arra tanította a tanítványait, hogy ugyanilyen tiszteletet mutassanak mások iránt (Máté 10:14).

Nyilvánvaló, hogy Pál a szolgálata során Jézus példáját vette alapul. Miközben igyekezett meggyőzni a hallgatóit ésszerű szentírási érvekkel, tisztelte az érzéseiket és a nézőpontjukat (Cselekedetek 17:22, 23, 32). Megértette, hogy az Isten és Krisztus iránti szeretetnek kell a Teremtőnk tevékeny szolgálatára indítania minket (János 3:16; 21:15–17). Döntésünk ennélfogva személyes jellegű.

A megfontolt emberek nem a pillanatnyi érzéseik alapján hozzák meg a nagyobb döntéseiket az életükben, például azt, hogy milyen házat vásároljanak, hol dolgozzanak, vagy hogyan neveljék a gyermekeiket. Talán utánanéznek, hogy milyen lehetőségek vannak, mérlegelik azokat, és valószínűleg tanácsot kérnek másoktól. Miután fontolóra vették mindazt, ami a tudomásukra jutott, döntést hoznak.

Az életben meghozott bármely más döntésünknél több időt és erőfeszítést érdemel annak eldöntése, hogy miként imádjuk Istent. Ez a döntés hatással lesz arra, hogy mi módon éljük már most az életünket, és ami még fontosabb, hatással lesz arra, hogy a jövőben élhetünk-e örökké. Ezt az első századi bereai keresztények világosan megértették. Bár személyesen Pál apostol ismertette meg őket a jó hírrel, mégis naponta gondosan vizsgálták az Írásokat, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az igazságot tanították-e nekik. Ennek az lett az eredménye, hogy „sokan közülük hívőkké lettek” (Cselekedetek 17:11, 12).

A mi időnkben Jehova Tanúi folytatják azt a tanító- és tanítványképző munkát, melyet Jézus vezetett be (Máté 24:14). Tisztelik másoknak azt a jogát, hogy saját vallásuk legyen. De amikor lehetőségük van megosztani másokkal a vallási hitnézeteiket, akkor a Bibliában körvonalazott példát követik. Igen, a Bibliát használva őszinte érveket sorakoztatnak fel, és részt vesznek abban a munkában, amelyet ők életmentő munkának tekintenek (János 17:3; 1Timóteus 4:16).