Egy különleges csorda Chillinghamben

AZ ÉBREDJETEK! NAGY-BRITANNIAI ÍRÓJÁTÓL

ANGLIA és Skócia határán fekszik Northumberland. Ebben a grófságban található a fehér színű chillingham marhák egy kicsiny csordájának otthont adó Chillingham Park. Évről évre a világ minden részéről érkeznek ide látogatók, hogy megnézzék ezeket az állatokat. Mi vonzza őket? Tudják, hogy az itt élő marhák különlegesek. Ma a feleségemmel együtt mi is a látogatók között vagyunk.

Úgy tartják, hogy már a XIII. században is voltak chillingham marhák ezen a vidéken, de az is lehet, hogy még előbb.  Ekkor húztak a körülbelül 600 hektáros park köré falat, hogy egy helyen tartsák a levágásra szánt, vadon élő marhákat. Ezek az állatok, melyek ma a parknak mindössze 140 hektárnyi területén élnek, rózsaszín fülükkel, fekete patájukkal és pettyes fejükkel szokatlan látványt nyújtanak. A pettyek kétéves koruk körül kezdenek látszani a fejükön, majd fokozatosan átterjednek a nyakukra és a martájékukra.

Úgy hírlik, hogy a csorda tagjai sohasem ellettek színes utódokat, de még csak foltosakat sem. Állítólag nincsenek keresztezve egyetlen háziasított fajtával sem. Ők nem olyanok, mint a Chillingham Park többi, mintegy ezer marhája, melyeknek a társai napjainkban kis csordákban egész Nagy-Britanniában és Észak-Amerikában megtalálhatók. A vizsgálatok azt mutatják, hogy ennek a csordának a vércsoportja egyedülálló a nyugat-európai marháké között.

A bikák szarvai előrefelé és kifelé hajlanak, a nőstényeké pedig hátrafelé néznek. A koponyájuk és a szarvuk formája a kipusztult, vadon élő őstulokéhoz hasonlít, mely fel-felbukkan az ősi európai barlangrajzokon. Némelyik szakember úgy véli, hogy a chillinghami marhák azoknak a marháknak a közvetlen leszármazottai, melyek egykor a Brit-szigeteken kóboroltak, de mégsem lehet pontosan meghatározni a chillinghami fajta eredetét.

„Rangsor” a csordában

Hogy közelebbről szemügyre vehessük ezeket az állatokat, beülünk a csordára felügyelő személy négykerék-meghajtású autójába. Szélsebesen száguldunk a lejtőn lefelé a hepehupás legelőn át. Hirtelen megpillantjuk a csordát, mely a nap elől egy kis facsoport árnyékában keresett menedéket. Néhányuk kíváncsian mereszti ránk a szemét, ahogy az a marháknál teljesen megszokott. Ketten-hárman a kocsink felé ballagnak, és a karosszériához dörgölik erős szarvukat.

Kísérőnk megmutatja, melyik a csorda vezetője, a vezérbika. Ő a legegészségesebb és legerősebb bika. „Uralmának” az ideje alatt, mely körülbelül három évig tart, tőle születik a tehenek összes borja. Úgy tűnik, hogy ily módon évről évre csak a lehető legjobb gének öröklődnek. Egyik bikát sem engedik a saját leszármazottjával párosodni, és egyik fiú sem lesz közvetlenül az apja után tenyészbika.

Vad ösztönök

Egykor a farkasok voltak ezeknek az állatoknak a legfőbb ellenségeik. A farkasok leginkább a csorda gyengébb egyedeit szemelték ki maguknak, meg kell azonban jegyezni, hogy a XVI. század óta nincsenek farkasok Nagy-Britanniában. A marhák olykor még mindig fejvesztetten menekülni kezdenek, ha megijednek, és végül, amikor megállnak, a bikák ösztönösen kör alakba rendeződnek a tehenek és a borjaik köré, így védve meg őket a lehetséges ragadozóktól.

Mivel ezek a marhák vadon élő állatok, ezért az esetükben nemigen jöhetnek szóba a modern állattartási módszerek. Az állatok még télen is — amikor gyér a fű — inkább csak szénát meg szalmát esznek, s bele sem kóstolnak a gabonába és a marhatápba. A borjak nagyon kicsi testsúllyal jönnek világra, így hát az ellés alatt rendszerint adódik néhány nehézség. De még ha nem megy is minden simán az ellés során, a tehénnek nem lehet segíteni, az állatorvost ugyanis nem hívhatják ki, hiszen ha az ember akár egyetlen ujjal is hozzányúl valamelyik marhához, a csorda többi tagja állítólag végezhet az állattal.

Az anya a csordától távol ad életet borjának, és körülbelül egy hétig rejtegeti őt. Ha eljön az ideje, az anya és a borja a csorda felé veszi az irányt. A vezérbika eléjük jön, és üdvözli, majd bekíséri őket a többiek közé. Ezután a többi tehén megszimatolja és megvizsgálja a borjat, mielőtt elfogadná. Miután azonban befogadták maguk közé a kicsit, nem szentelnek többé különösebb figyelmet neki.

1967-ben egy nagyobb száj- és körömfájásjárvány a Chillingham Parktól nem egészen négy kilométerre élő marhákat is megtámadta. A birtokot késlekedés nélkül lezárták, és így sikerült megmenteni a csordát. Ezután úgy döntöttek, hogy Skóciába is telepítenek egy kisebb csordát, nehogy kipusztuljanak ezek az állatok. Ekkor az állatok nem viselkedtek ellenségesen, mivel az új csorda összes tagját együtt szállították az új lakóhelyére.

Élveztük ezt a rövid kirándulást; örültünk, hogy megnézhettük a chillingham marhákat, és megtudhattunk egyet s mást a történetükről. Egy napon talán neked is alkalmad nyílik rá, hogy személyesen megnézd ezeket a rendkívüli állatokat háborítatlan környezetükben.

[Képek forrásának jelzése a 27. oldalon]

Courtesy Chillingham Wild Cattle Association

Loaned by courtesy of Lawrence Alderson