Egy türelmet gyakorló királyság a vallási türelmetlenség korában

„MINDEN EMBER A TETSZÉSE SZERINT, BÁRMIFÉLE MEGKÖTÉS NÉLKÜL VÁLASZTHAT MAGÁNAK VALLÁST, ÉS SZABADON TÁMOGATHATJA SAJÁT VALLÁSÁNAK PRÉDIKÁTORAIT.”

HA KI kellene találnod, hogy mikor íródtak ezek a szavak, mit mondanál? Sokan azt gondolnák, hogy a fenti szavak valamilyen modern kori alkotmányból vagy polgári jogokról szóló törvényből lettek kiemelve.

Hihetetlennek tűnhet, de ezt a nyilatkozatot több mint 400 évvel ezelőtt tették közzé egy olyan államban, amelyről elmondhatjuk, hogy a türelem szigeteként emelkedett ki a türelmetlenség tengeréből. Melyik államról van szó? Először nézzük meg az előzményeket.

Mindenhol csak türelmetlenség

A vallási türelmetlenség az egész középkorra jellemző volt, és a XVI. században is erőteljesen fellángolt. Számos országban irtózatos, véres vallási háborúkat vívtak, így Angliában, Franciaországban, Hollandiában és Németországban is. 1520-tól körülbelül 1565-ig úgy 3000 embert végeztek ki eretnekség vádjával a nyugati kereszténységben. Aki meg merte kérdőjelezni a kor értékeit és elképzeléseit — különösen ha a vallásról volt szó —, annak számolnia kellett a következményekkel.

A katolikus egyház egyik tanítását, a Háromság tanát — vagyis azt a hitet, hogy Istent három személy alkotja —, már hosszú ideje vita övezte. Earl Morse Wilbur történésztől megtudjuk, hogy „rengeteget vitatkoztak rajta a középkor katolikus teológusai, sőt még maguk a pápák is”. Ám az átlagember mit sem sejtett ezekről a vitákról. Tőlük csupán azt várták el, hogy vakon elhiggyenek minden ilyen tant, amolyan „isteni titokként”.

Néhányan azonban a XVI. században elhatározták, hogy a hagyományoknak fittyet hányva megvizsgálják a Bibliát, hátha sikerül fényt deríteniük az ilyenfajta titkokra. Jelszavuk az volt, hogy sola Scriptura (’csakis a Biblia’). Azoknak, akik elvetették a Háromság tanát — s akik közül néhányakat később unitáriusoknak neveztek, szemben a trinitáriusokkal —, gyakran heves üldözéseket kellett elszenvedniük a katolikusoktól és a protestánsoktól. Álneveket használva nyomtatták sokak által olvasott műveiket, és rejtőzködtek, hogy ne kerüljenek üldözőik keze közé. Az antitrinitáriusok is élen jártak a vallási toleranciáért vívott harcban. Néhányuk, így Szervét Mihály spanyol teológus is, az életével fizetett azért, mert kitartott a meggyőződései mellett. *

Egységben a vallási türelem által

Volt abban az időben egy állam, mely nem bonyolódott vallási háborúkba, és nem üldözte azokat, akik szakadár nézeteket vallottak. Ebben az államban teljesen más eszközökkel folyt a kormányzás. A szóban forgó állam Erdély volt, mely abban az időben önálló fejedelemségként működött, napjainkban pedig a kelet-európai Románia részét képezi. Péter Katalin magyar történész elmondja,  hogy az özvegy királyné, Izabella, aki Erdélyt kormányozta, „megpróbálta elhatárolni magát a vallási konfliktusoktól, úgy, hogy minden felekezetnek védelmet biztosított”. 1544 és 1574 között az erdélyi országgyűlés, azaz a diéta, 22 törvényt fogadott el a vallásszabadságról.

Az 1557-es tordai országgyűlést követően például a királyné és a fia együttesen elrendelték, hogy „mindenki megmaradhat a maga vallási meggyőződésében, függetlenül attól, hogy vallása régi vagy új szertartásokra épül. Mi pedig mindaddig az egyén saját döntésére bízzuk, hogy miként gyakorolja hitét, amíg ezzel senkinek nem okoz kárt.” Úgy is utalnak erre a törvényre, mint „az első olyan jogi rendeletre, mely egy országban vallásszabadságot biztosít”. Erdélyben a vallási türelem Izabella fiának, II. János Zsigmondnak az uralkodása alatt virágzott igazán, mely 1559-ben kezdődött, amikor is az uralkodó saját kezébe vette a kormányzást.

Nyilvános vita tárgya

Az erdélyi antitrinitárius mozgalom másik kiemelkedő alakja egy olasz orvos volt, név szerint Blandrata György. Valószínűleg akkor kezdett kételkedni a Háromság tanában, amikor Olaszországban, illetve Svájcban tartózkodott, ahol sok antitrinitárius keresett menedéket. Miután Lengyelországba költözött, sokat tett a kálvinista egyháztól elszakadt mozgalomért, melynek tagjai később „lengyel testvérek” * néven váltak ismertté. Blandrata 1563-ban Zsigmond orvosa és tanácsosa lett, s így Erdélybe költözött.

Egy másik tanult személy, az erdélyi származású Dávid Ferenc is kétségbe vonta a Háromságot. Ő a református egyház püspöke és Zsigmond udvari papja volt. A Háromsággal kapcsolatos bonyolult tanításokról a következőket írta: „Ha ezek nélkül a tanítások nélkül nem lehet megmentésre jutni, akkor kétségtelen, hogy egyetlen szegény paraszti sorból származó keresztény sem lesz megmentve, hiszen soha életében nem lesz képes felfogni őket.” Dávid és Blandrata közösen kiadtak  egy könyvet, mely Szervét néhány írását tartalmazta; művüket Zsigmondnak ajánlották.

A Háromság körül egyre nagyobb nézeteltérések alakultak ki, s ez oda vezetett, hogy nyilvános vita tárgyává akarták tenni. Blandrata ragaszkodott hozzá, hogy a sola Scriptura alapelvéhez hűen az ilyen vitákon egyedül a Bibliára hivatkozzanak, és tartózkodjanak a filozófiai gondolatoktól. Egy 1566-ban megrendezett vitát követően, melyen nem született egyértelmű döntés, Zsigmond egy nyomdagépet adományozott az antitrinitáriusoknak, hogy terjeszteni tudják a hitnézeteiket.

Blandrata és Dávid lelkesen dolgozni kezdtek, és elkészítették a De falsa et vera unius Dei Patris, Filii, et Spiritus Sancti cognitione (Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egységének hamis és igaz ismerete) című könyvet. A könyv egyebek között egy történelmi beszámolót is tartalmazott azokról, akik nem voltak hajlandók elfogadni a Háromság tantételét. Az egyik fejezetet olyan képekkel illusztrálták, melyeknek a célja egyértelműen az volt, hogy kifigurázzák azt, ahogyan a különböző templomokban látható műalkotások a Háromságot ábrázolják. Az ellentábor fel volt háborodva. Azt mondták, hogy a képek botrányosak, és meg akarták semmisíteni a könyv összes példányát. A sokat vitatott mű miatt egyre több párbeszéd folyt a két tábor között. Ennek tudatában Zsigmond még egy nyilvános vitát rendelt el.

Győz az egység

A vita, mely latin nyelven folyt, és tíz napig tartott, 1568. március 3-án, hajnali 5 órakor vette kezdetét. A trinitáriusokat Melius Juhász Péter, az erdélyi református egyház püspöke vezette. Ő és a Háromság mellett kardoskodók tábora a hitvallással, az egyházatyák tanításaival, az ortodox teológiával és a Bibliával próbálta meg alátámasztani érveit, Dávid ellenben csupán a Bibliára hivatkozott. Ő Istent az Atyaként azonosította, Jézusról azt mondta, hogy alá van rendelve az Atyának, a szellemre pedig Isten erejeként utalt. Zsigmond nagy érdeklődést mutatott minden iránt, ami a vallással volt kapcsolatban, ezért részt vett a vitában. Úgy gondolta, hogy vita útján lehet igazán fényt deríteni az igazságra. Jelenlétével nyílt és őszinte légkört biztosított a vitának, noha időnként igen heves szópárbaj dúlt a felek között.

A győzelmet az antitrinitáriusoknak tulajdonították. Dávidot hősként fogadták szülővárosában, Kolozsváron (Cluj-Napocában, Romániában). A hagyományok szerint megérkezésekor egy hatalmas kőre állt az egyik utca sarkán, és olyan meggyőzően beszélt a hitnézeteiről, hogy mindenkit megnyert a tanításainak.

Zsigmond megtérése és halála

A vitákat eddig a pontig latinul tartották, egy olyan nyelven, melyet csak a tanult emberek értettek meg. Dávid azonban mindenkihez el szerette volna juttatni üzenetét, ezért Zsigmond beleegyezésével a következő vitát magyar nyelven rendezték meg 1569. október 20-án Nagyváradon (Oradeában, Romániában). Zsigmond jelenléte itt is segített nyugodtabb légkört teremteni a vitázó felek között.

A trinitárius Melius Péter elmondta, hogy az előző éjjel egy látomása volt, melyben az Úr feltárta neki, hogy ki is Ő valójában. A király erre így szólt: „Péter lelkész, ha téged tegnap éjjel világosítottak fel róla, hogy kicsoda Isten Fia, akkor, kérdem én, eddig mit prédikáltál? Egészen mostanáig bizonyára félrevezetted az embereket!” Amikor Melius ráripakodott Dávidra, Zsigmond megfeddte a trinitáriust, és arra emlékeztette,  hogy „a hit Isten ajándéka”, és hogy „a lelkiismeretet nem lehet kényszeríteni”. A vitát lezáró beszédében a király kijelentette: „Elrendeljük, hogy az uralmunk alatt lévő területeken lelkiismereti szabadságot kell biztosítani.”

A vitát követően Zsigmond és udvarának nagy része áttért az unitáriusok hitére. 1571-ben egy királyi rendelet törvényesen elismerte az unitárius egyházat. Erdély volt az egyetlen állam, ahol az unitáriusoknak ugyanolyan jogaik voltak, mint a katolikusoknak, a lutheránusoknak és a kálvinistáknak, Zsigmondot pedig úgy tartják számon, mint az egyetlen olyan királyt, aki áttért az antitrinitáriusok hitére. Nem sokkal ezután, amikor a 30 éves király Dáviddal és Blandratával egy vadászaton vett részt, tragikus módon megsebesült, és néhány hónap múlva meghalt.

Utódja, a katolikus Báthory István megerősítette a rendeletet, mely az elismert vallásokat védelmezte, viszont azt is kijelentette, hogy nem hajlandó további változtatásokat elfogadni. István eleinte azt mondta, hogy ő uralkodója, nem pedig lelkiismerete az embereknek, ám hamarosan korlátozásokat szabott ki a könyvek nyomtatására, ezzel pedig a hitnézetek terjesztésének egyik legfontosabb módja elé vetett gátat. Dávid elveszítette pozícióját, és más unitáriusokat is megfosztottak az udvarban, illetve a kormányzatban betöltött tisztségüktől.

Amikor Dávid elkezdte tanítani, hogy Krisztust nem szabad imádni, kiadtak egy parancsot, hogy hagyja abba a prédikálást. Ennek ellenére a következő vasárnap Dávid két prédikációt is tartott. Ezért letartóztatták, és vallási „újítás” vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A királyi várbörtönben halt meg 1579-ben. Mielőtt meghalt, ezt írta cellája falára: „Sem a pápák kardjai . . . , sem a fenyegető halál nem fogja az igazságot útjában feltartóztatni . . . Meg vagyok győződve róla, hogy halálom után a hamis igehirdetők tanai össze fognak omlani.”

Mit tanulhatunk a királytól?

János Zsigmond király oktatás-, zene- és művészetpárti volt, ám nagyon rövid ideig élt, és gyakran betegeskedett. Uralma alatt belső és külső veszélyek egyaránt fenyegették az országot; összeesküvők legalább kilencszer próbáltak az életére törni, az idegen hatalmak pedig lázadásra szították az embereket. A türelmes királyt gyakran érte éles kritika a vallási nézetei miatt. Az egyik ellenfele később azt mondta, hogy a király „kétségtelenül a pokolba került”.

Wilbur történész azonban segít helyes megvilágításba helyezni a dolgokat: „Abban az évben, amelyben János [Zsigmond] király kiadta utolsó rendeletét, mely a legádázabbul üldözött református szektának is teljes vallásszabadságot biztosított, a protestáns teológusok még mindig dicsőítették Kálvint, amiért élve megégettette Szervétet; Hollandiában az inkvizíció a protestánsok vérét követelte . . . ; és több mint 40 évnek kellett még eltelnie, mire Angliában véget vetettek az emberek máglyán való égetésének, ha azok helytelen vallásos nézeteket vallottak.”

Milyen igaza van annak a szövegmagyarázónak, aki megjegyezte: „János Zsigmond király szinte minden szempontból — és kiváltképp saját korának irányelveihez viszonyítva — kiváló uralkodó volt . . . Uralkodását leginkább a türelem jellemezte.” Mivel rájött, hogy a vallások közötti béke az állam érdekeit szolgálja, buzgón szállt síkra a lelkiismereti és vallásszabadság mellett.

Napjainkban, amikor a vallási intolerancia csúfos módon még mindig megfigyelhető, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi történt ebben a parányi múltbeli államban. Még ha csak egy rövid időszakra is, Erdély csakugyan egy türelmet gyakorló királyság volt a vallási türelmetlenség korában.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 14. oldalon]

„A LELKIISMERETET NEM LEHET KÉNYSZERÍTENI . . . ELRENDELJÜK, HOGY AZ URALMUNK ALATT LÉVŐ TERÜLETEKEN LELKIISMERETI SZABADSÁGOT KELL BIZTOSÍTANI” (II. JÁNOS ZSIGMOND KIRÁLY).

[Képek a 12–13. oldalon]

Blandrata György

A Blandrata és Dávid által készített könyv néhány oldala, köztük két olyan képpel, melyek felháborították a trinitáriusokat

Dávid Ferenc a tordai országgyűlés előtt

[Forrásjelzések]

Két rajz a Háromságról: © Cliché Bibliothèque nationale de France, Paris; az összes többi fotó: Országos Széchényi Könyvtár

[Kép forrásának jelzése a 14. oldalon]

2. és 14. oldal: Országos Széchényi Könyvtár