Politikai aktivistából nem politizáló keresztény

LADISLAV ŠMEJKAL ELMONDÁSA ALAPJÁN

Miután kimondták az ítéletet, visszakísértek a cellámba. Azonnal elkezdtem lekopogni morzejelekkel egy üzenetet a falon egy barátomnak, aki két emelettel felettem volt. Már alig várta, hogy hallja, milyen ítéletet kaptam.

— Tizennégy év — kopogtam.

Nem akarta elhinni, ezért visszakérdezett:

— Tizennégy hónap?

— Nem — válaszoltam. — Tizennégy év.

EZ AZ eset 1953-ban történt Liberecben, Csehszlovákiában (a mai Cseh Köztársaságban). Akkor 19 éves aktivista voltam, és a politikai változásért küzdöttem. Mi, aktivisták, olyan röpiratok terjesztésével propagáltuk nézeteinket, amelyek bírálták az akkor hatalmon levő kommunista pártot. Tevékenységünket hazaárulásnak ítélték, és ezért kaptam a hosszú börtönbüntetést.

Már majdnem egy éve raboskodtam, mikor kihirdették az ítéletemet. Az ítélethirdetés előtt a rabokat kettesével tartották a cellákban, és időközönként bekötött szemmel elvitték őket kihallgatni. A cellánkban nem volt szabad beszélnünk, ezért suttogtunk, vagy morzejeleket használva kopogtunk át egymásnak.

Nemsokára megtudtam, hogy a rabok közül sokan Jehova Tanúi. A börtönünkben szokás volt, hogy a rabokat havonta vagy kéthavonta mindig más cellába vitték. Mivel érdekelt a Biblia, nagyon megörültem, amikor végül egy Tanúval zártak egy cellába. Idővel elkezdtem tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal.

Úgy gondolom, bibliatanulmányozásnak lehet mondani a beszélgetéseinket, bár egyáltalán nem volt se Bibliánk, se Bibliát magyarázó kiadványunk. Sőt azelőtt sem volt sosem Biblia a kezemben. De mégis beszélgettünk: a Tanú emlékezetből magyarázta el a bibliai témákat, én pedig jegyzeteket készítettem arról, amit mondott. Mindezt persze csak úgy volt lehetséges, hogy közel ültünk egymáshoz és suttogtunk.

Semmi más nem állt rendelkezésünkre, csak vécépapír és fésű. A fésűvel írtam jegyzeteket a vécépapírra. Sok olyan írásszöveget jegyeztem meg kívülről, amelyről beszélgettünk. A Tanúk, akik tanulmányoztak velem, még Királyság-énekekre is megtanítottak. Az egyik Tanú  ezt mondta nekem: „Most politikai elítéltként vagy börtönben, de a jövőben azért zárhatnak be, mert Jehova Tanúja leszel.”

Végül a folytonos kihallgatások után elítéltek, és egy munkatáborba vittek, amely Jáchymov városához volt közel. Akkorra már meg voltam győződve arról, hogy egy nap Jehova Tanúja leszek.

Hosszú börtönévek

Amikor megérkeztem abba a táborba, ahol uránt bányásztak, rögtön keresni kezdtem a Tanúkat. De hamar rájöttem, hogy őket valahova máshová vitték. Egy Tanú azonban mégis itt maradt, mert szakács volt. Kölcsönadott nekem egy elnyűtt Bibliát, amely már sok rejtekhelyet megjárt. Így hát végre elolvashattam azokat az írásszövegeket, amelyeket már fejből tudtam. Egyre csak ezt mondtam magamnak olvasás közben: „Igen, éppen úgy szól, ahogy a testvérek tanították.”

Körülbelül egy hónappal később átszállítottak egy Bytiz nevű táborba, amely közel esett Příbram városához. Ott találkoztam más Tanúkkal. Bytizben rendszeresen kaptunk bibliai kiadványokat, amelyeket becsempésztek a táborba. Bár a táborparancsnokság igyekezett kideríteni, hogyan kapjuk meg ezeket a kiadványokat, de sosem sikerült megtudniuk. A rabok közül tizennégyen vettünk részt a tanúskodásban. Heten megkeresztelt Tanúk voltak, a többiek, mint én is, olyanok voltak, akik a börtönben jutottak el arra a hitre, mint a Tanúk.

Többen is szerettük volna vízben való megkeresztelkedéssel jelképezni, hogy átadtuk életünket Istennek. De a vízhiány miatt — illetve, hogy pontosabb legyek, amiatt, hogy nem volt elég nagy víztároló alkalmatosságunk — a bemerítést nem volt könnyű megvalósítani. Ezért azokban a napokban sokaknak várniuk kellett a keresztelkedéssel a szabadulásukig. Ám a bytizi táborban a bányához használt kompresszoroknak nagy hűtőtornyaik voltak. Az 1950-es évek közepén többen is az egyik ilyen torony vízgyűjtő tartályában keresztelkedtünk meg.

Néhány évvel később, 1960 márciusában behívatott egy rendőrtiszt, aki a politikai foglyokért felelt. Azt mondta, hogy ha tájékoztatom őt a többi rab tevékenységéről, akkor elintézi, hogy csökkentsék a büntetésem idejét. Amikor visszautasítottam az ajánlatát, hangosan szitkozódni kezdett. „Szóval nem akarsz kiszabadulni — üvöltötte. — Teszek róla, hogy sose kerülj haza innen! Itt fogsz meghalni.” Két hónappal később azonban kiadtak egy amnesztiarendeletet, amely engem is érintett, és a börtönben töltött nyolc év után hazatérhettem.

Rövid életű szabadság

Jehova Tanúi munkája 1949 áprilisa óta be volt tiltva Csehszlovákiában, ezért hamar megtanultam, hogy Istent imádni — hogy úgy mondjuk — szabadlábon nem sokban tér el attól, amihez a börtönben töltött idő alatt hozzászoktam. Szabadulásom után egy másik nehézséggel néztem szembe. Akkoriban az országban minden férfinak két évre be kellett vonulnia katonai szolgálatra.

Némelyek, akik bizonyos állami vállalatoknál dolgoztak, felmentést kaptak a katonai szolgálat alól; például azok, akik szénbányákban dolgoztak. Mivel már dolgoztam bányászként, jelentkeztem munkára az egyik bányában. Ott szívesen  fogadtak. „Ne aggódj a katonaság miatt — mondták. — Nekünk nem okoz gondot, hogy felmentést szerezzünk neked.”

Két hónappal később, amikor behívót kaptam, a vezetőségben dolgozók megnyugtattak: „Ne aggódj, biztos valami félreértés. Majd írunk a katonaságnak, és minden rendben lesz.” De nem volt minden rendben. Nem sokkal később egy tisztviselő jött, és bocsánatot kért: „Ez az első eset, hogy ez történt, de jelentkeznie kell a katonaságon.” Mivel lelkiismeretem nem engedi meg, hogy hadakozást tanuljak, megtagadtam, hogy bevonuljak. Ezért letartóztattak, és a legközelebbi katonai egységhez vittek (Ézsaiás 2:4).

Szemben a bírósággal

Miután 1961 januárjában Kladno városában bebörtönöztek, megkíséreltek rávenni, hogy katona legyek. Egy felelős katonatiszt megszervezett egy beszélgetést. Elvittek egy tárgyalóterembe, amelyben volt egy hatalmas kerek asztal, körülötte kényelmes bőrfotelekkel. Nemsokára bejöttek a tisztek, és leültek az asztal köré. A felelős tiszt egyenként bemutatta nekem mindegyiket, majd leült, és ezt mondta: „Most meséljen az önök hitéről!”

Gyorsan imádkoztam magamban, és elkezdtem beszélni a figyelmes hallgatóságnak. A beszélgetés hamar az evolúcióra terelődött, és azt állították, hogy az evolúció tudományosan bizonyított tény. A munkatáborban, ahol korábban voltam, tanulmányoztam az Evolution Versus the New World * (Evolúció kontra új világ) című füzetet. Így hát a katonatisztek meglepetésére fel tudtam tárni azokat a bizonyítékokat, amelyek rámutatnak, hogy az evolúció nem bizonyított elmélet.

Ezután egy őrnagy, aki nyilván kapott némi katolikus nevelést, bekapcsolódott a beszélgetésbe.

— Mit gondol Szűz Máriáról? — kérdezte. — És hogyan vélekedik a szent miséről?

Válaszoltam a kérdéseire, majd hozzáfűztem:

— Uram, látom, hogy ön hívő, mivel más kérdéseket tesz fel, mint a többiek.

— Nem! Nem! Nem! Nem vagyok hívő! — tiltakozott hangosan.

A kommunista államban a magukat kereszténynek vallók kevés megbecsülést vagy felelősséget kaptak, ha egyáltalán kaptak ilyet. Ezért a kérdései és a válaszaim után ez a tiszt már nem mondott semmit. Nagyon hálás voltam, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy elmagyarázzam Jehova Tanúi hitét ezeknek az embereknek.

További lehetőségek a tanúskodásra

Néhány nappal később átvittek egy prágai katonai létesítménybe, és őrizet alá helyeztek. Az első őrt, akit kirendeltek az őrzésemre, meglepték a különleges biztonsági intézkedések. „Ez az első alkalom, hogy személyesen kell őriznünk valakit” — mondta nekem. Ezért elmagyaráztam, hogy miért börtönöztek be. Ez annyira felkeltette az érdeklődését, hogy leült — puskájával a térdei között —, és figyelt rám. Két óra elteltével egy másik katona váltotta fel őt, aki hasonló érdeklődéssel hallgatott, így tovább beszélgettünk a Bibliáról.

 A rá következő napokban lehetőségem volt az engem őrző katonákkal, valamint más rabokkal is beszélgetni, amikor az őrök megengedték. Az őrök még a cellaajtókat is kinyitották, hogy a rabok összegyűlhessenek a bibliai beszélgetésekre! Idővel aggódni kezdtem, hogy kitudódik, hogy az őrök engednek beszélgetni más rabokkal, és ennek komoly következményei lesznek. De ez az egész titokban maradt.

Végül, amikor a bíróság elé vittek, hogy elítéljenek, bátorítást kaptam azoktól, akiknek korábban a hitemről beszéltem. Két évre ítéltek, amihez hozzátették még azt a hat évet az eredeti ítéletemből, melyet az amnesztia miatt nem töltöttem le. Ez azt jelentette, hogy körülbelül nyolc év börtönbüntetés vár rám.

Tapasztalom Isten segítségét

Gyakran úgy éreztem, hogy Isten segít, amikor táborról táborra és börtönből börtönbe vittek Csehszlovákiában. Amikor megérkeztem a valdicei börtönbe, a parancsnok megkérdezte, hogy miért kerültem ide.

— Elutasítottam a katonai szolgálatot — válaszoltam. — A hadakozás nem egyeztethető össze a hitemmel.

— Jó lenne, ha mindenki így gondolkodna — válaszolta megértően.

Ám miután egy pillanatig eltűnődött, ezt mondta:

— De mivel a legtöbb ember ma nem így gondolkodik, meg kell büntetnünk magát — kíméletlenek leszünk!

Az üvegcsiszoló részlegbe helyeztek, ami büntetésnek számított. Bár azért ítéltek el, mert Jehova Tanújaként megtagadtam a katonai szolgálatot, még mindig politikai fogolynak tekintettek, és ezért nehéz feladatokat kellett ellátnom. A csillárokhoz és más luxus üvegtermékekhez üveget csiszolni nehéz munka volt, mert az ilyen termékeknek hibátlannak kellett lenniük. Megszokott volt, hogy ha a rabok leadták a kész munkát, akkor másnap a felét visszakapták, hogy javítsák ki. Ezért nagyon nehéz volt teljesíteni az előírt mennyiséget.

Azon a napon, amikor elmentem az üvegcsiszoló részlegbe, először várnom kellett a részlegvezetőre. Amikor megérkezett, üvöltözni kezdett azokkal a rabokkal, akik szerinte nem dolgoztak elég keményen. Elhaladt a rabok mellett, majd odajött hozzám, és ezt kérdezte: „Maga mit csinál itt? Miért nem dolgozik?”

Elmagyaráztam neki, hogy új rab vagyok itt. Elvitt az irodájába, és feltette a szokásos kérdéseket arról, hogy miért börtönöztek be. Miután elmagyaráztam neki a helyzetemet, ezt kérdezte:

— Szóval akkor maga Jehova Tanúja?

— Igen — válaszoltam.

Hirtelen megváltozott.

— Ne aggódjon — mondta. — Sok Jehova Tanúja dolgozott már itt. Mindegyiküket nagyra becsültük, mert szorgalmas és jóravaló emberek. Elintézem, hogy annyi munkát kapjon, amennyit el tud majd végezni.

A részlegvezető megváltozott magatartása teljesen meglepett. Hálás voltam Jehovának és azoknak az ismeretlen hívőtársaknak, akik elérték, hogy ilyen jó hírnevük volt a Tanúknak ebben a börtönben. Csakugyan úgy éreztem, hogy Jehova szerető módon végig segített a bebörtönzésem alatt.

Függetlenül attól, mennyire nehéz volt a helyzetem, mindig biztos voltam benne, hogy végül kapcsolatba kerülök keresztény hívőtársaimmal. Amikor sikerült, láttam kedves mosolyukat, és bátorítást kaptam tőlük. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna kitartani a börtönben.

Sok rabtársam egyedül a bosszúra tudott gondolni azért a durva bánásmódért, amelyet elszenvedett. De én sosem éreztem így. Megértettem,  hogy az Isten igazságos alapelvei iránti engedelmességem miatt szenvedek. Ezért tudtam, hogy minden egyes napért, amelyet a börtönben töltök, Jehova számtalan csodálatos napot ad majd az új földön megvalósuló Paradicsomban (Zsoltárok 37:29; 2Péter 3:13; Jelenések 21:3, 4).

Hálás vagyok a jelenlegi áldásokért

Több mint tizenöt év börtön után 1968 májusában végül kiszabadultam. Először nehezen ment, hogy beszélgessek az emberekkel, ami teljesen megszokott azok esetében, akik az életük nagy részét rabruhában levő foglyok és egyenruhába öltözött őrök között töltik. De keresztény testvéreim gyorsan a segítségemre siettek, és bevontak a prédikálómunkába, amelyet természetesen még mindig betiltás alatt végeztek.

Néhány héttel a szabadulásom után megismerkedtem Evával. Bár komoly családi ellenállást kellett elszenvednie, a bátyjával együtt bátran állást foglalt a bibliai igazság mellett már három évvel korábban. Nemsokára együtt vettünk részt a prédikálómunkában. Sőt együtt dolgoztunk a bibliai kiadványok előállításán. Ez a munka titkos, földalatti nyomdákban folyt. Majd 1969 novemberében összeházasodtunk.

Első gyermekünk, Jana 1970-ben született. Idővel a hétvégeken Jehova Tanúi utazószolgájaként kezdtem szolgálni a gyülekezeteket, meglátogattam őket, és szellemi buzdítást nyújtottam. Mialatt ezt a munkát végeztem 1975-ben, letartóztattak, és újból börtönbe vittek. De ez alkalommal csak néhány hónapot töltöttem ott. Ezután született meg fiunk, Štěpán 1977-ben.

A Cseh Köztársaság végül 1993. szeptember 1-jén hivatalosan elismerte Jehova Tanúit. A következő évben Jana lányunk feleségül ment Dalibor Dražanhoz, egy keresztény vénhez. Majd 1999-ben fiunk, Štěpán, aki akkor már kisegítőszolga volt, feleségül vette Blankát, aki a teljes idejű szolgálatban tevékenykedik. Most mindannyian prágai gyülekezetek tagjai vagyunk. Mindannyian örömmel várjuk már azt az időt, amikor eljön az új világ, és különösen azt, hogy akkor már nem lesznek sehol sem börtönfalak.

[Lábjegyzet]

[Képek a 20. oldalon]

Egy fésűvel készítettem jegyzeteket az írásszövegekről

[Kép a 21. oldalon]

A bytizi tábor, ahol raboskodtam, és ahol később megkeresztelkedtem

[Kép a 23. oldalon]

Esküvőnk napja

[Kép a 23. oldalon]

Eva és én Štěpánnal és Blankával a bal, Janával és Daliborral a jobb oldalon