Van megoldás?

MIT csinálj azzal, amire nincs szükséged? „Hát dobd ki!” — látszólag ez az egyszerű, kézenfekvő válasz. A szeméttől megszabadulni azonban nem mindig ilyen egyszerű. Hova dobjuk a szemetet? Egy olaszországi környezetvédő társaság becslése szerint egy üveg, amelyet a tengerbe dobnak, ezer év alatt bomlik le. Ezzel szemben egy papír zsebkendő mindössze három hónap alatt lebomlik. Egy cigarettacsikk mintegy öt évig szennyezi a tengert, egy műanyag zacskó  tíz-húsz évig, egy nejlonból készült tárgy harminc-negyven évig, egy konzervdoboz ötszáz évig, egy hungarocelldarab pedig ezer évig.

Az ilyen hulladékok áradata rendkívül megnőtt. Manapság rengeteg árucikket forgalmaznak, a reklámok pedig azt akarják elhitetni velünk, hogy minderre szükségünk van. A The Guardian angol újság velősen megjegyzi: „A reklámozók segíteni akarnak abban, hogy olyan szükségleteket elégítsünk ki, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek.” Csakugyan kísértést érzünk arra, hogy megvegyük a piacon kapható legújabb terméket, nehogy lemaradjunk valami újdonságról. És természetesen a reklámok szóhasználatában az „új” azt jelenti, ’jobb és kiválóbb’, a „régi” pedig ’gyengébb és elavult’.

Ezért gyakran arra kapunk buzdítást, hogy inkább vásároljunk meg valami újat, minthogy megjavítsunk valami régit. Úgy érvelnek, hogy a régit célszerűbb és gazdaságosabb újjal felváltani, mint megjavítani. Ez időnként igaz is. De gyakran drágább, valamint szükségtelen is eldobni a régit, és venni helyette egy újat.

Ma sok terméket úgy készítenek, hogy eldobható legyen. Talán nehéz megjavítani, és ezt vásárláskor észben kell tartani. Egy fogyasztóknak szóló német folyóirat megjegyzi: „Bizonyos termékek élettartama egyre csökken. Ami tegnap »divatos« volt, az ma már »elavult«, és gyakran a szemétben köt ki. Ezért az értékes nyersanyagok nap mint nap értéktelen szemétként végzik!”

Vajon ez a féktelen vásárlás csakugyan a fogyasztó javát szolgálja? A valóságban azok az üzletek járnak jól, amelyek mohón igyekeznek pénzt keresni. A Die Weltwoche svájci hetilap így érvel: „Gazdasági összeomlás következne be, ha mindenki egy életen át vagy legalábbis a jelenleginél kétszer hosszabb ideig használná a bútorait és az autóját.” A gazdasági összeomlás aligha lehet megoldás, mivel ez a fogyasztókat is munkanélkülivé tenné. Milyen megoldások vannak akkor a szemétáradat megfékezésére?

Eldobni, újrafeldolgozni vagy csökkenteni?

Némelyik fejlett ipari ország egyszerű megoldást talál, ugyanis úgy szabadul meg a szeméttől, hogy fejlődő országokba küldi. Például egy beszámoló szerint „egy hírhedt telephelyen Nigériában 3500 tonna mérgező vegyi anyagra bukkantak, amely több mint 8000 rozsdásodó és korrodálódott hordóból szivárgott, megmérgezve a talajt és a felszín alatti vizeket”. A hulladék eltávolításának ez a módszere nem célravezető megoldás, és nem is mutat tiszteletet mások iránt.

Mit mondhatunk arról, amikor a felesleges dolgokat újrafeldolgozzák, hogy hasznosítsák a későbbiekben, és ne kelljen egyszerűen kidobni őket? Az ilyen programok természetesen megkövetelik, hogy a fogyasztók különböző kategóriák szerint gyűjtsék a szemetet, amit egyes helyeken már törvény tesz kötelezővé. A hatóságok azt kérik, hogy a szemetet ilyen kategóriák szerint gyűjtsék az emberek: papír, kartonpapír, fém, üveg és szerves hulladék. Az üvegeket még a színük szerint is csoportosítani kell.

Az újrafeldolgozásnak nyilván vannak előnyei. A 5000 Days to Save the Planet című könyv megjegyzi, hogy az alumínium újrafeldolgozásával „óriási energiát lehet megtakarítani”, és „csökkenteni lehet azt a környezetrombolást, amelyet a bauxit külszíni bányászatával okoznak”. A könyv így fejtegeti tovább ezt a gondolatot: „Ugyanannyi papír előállításához az újrafeldolgozás során csupán feleannyi energiára és tizedannyi vízre van szükség . . . Sok olyan terméket, amely a szemétbe kerül, meg lehet javítani, újra fel lehet dolgozni és újra lehet hasznosítani . . . Még ott is, ahol az üzemek nem tudják hasznosítani a újrafeldolgozott hulladékukat, mások képesek felhasználni azt . . . Hollandiában már az 1970-es évek eleje óta sikeresen működik az a hálózat, amely a hulladékcserét szervezi.”

Más hatóságok nem azzal vannak elfoglalva, hogy a hulladék eltávolítására dolgozzanak ki módszereket,  hanem inkább a szemét termelésének visszaszorítására fektetnek hangsúlyt. Az előbb említett könyv arra figyelmeztet, hogy „azonnali cselekvésre van szükség”, ha az emberek „el akarják hagyni a szemetelő gazdaságot . . . , hogy egy értékőrző társadalomban élhessenek, amely minimálisra csökkenti a szeméttermelést, és visszaszorítja az erőforrások kiaknázását”.

Ám azoknak, akik „el akarják hagyni a szemetelő gazdaságot”, késznek kell lenniük arra, hogy a megvásárolt termékeket a lehető leghosszabb ideig használják, és csak akkor dobják ki, amikor már nem lehet őket megjavítani. Azokat a termékeket, amelyekre már nincs szükségük, de még működnek, oda kell adni azoknak, akik még használni fogják őket. A németországi Ökológiai Intézet (az alkalmazott ökológia intézetének) darmstadti hivatala kiszámolta, hogy az a háztartás, ahol következetesen ragaszkodnak ahhoz az alapelvhez, hogy „inkább használják, mint kidobják”, akár 75 százalékkal kevesebb hulladékot termel, mint az átlagos háztartások.

De vajon elég háztartásban fognak ragaszkodni ilyen alapelvekhez? Nem valószínű. Az emberek szeméttermeléséből adódó gondok csupán tünetei a még ennél is bonyolultabb kérdéseknek. A mai szemetelő társadalomban egyre több ember veszi át azt a szemléletmódot, amelyet nemtörődöm gondolkodásmódnak nevezhetnénk. Vizsgáljuk meg ezt a szemléletmódot, és néhány olyan szélsőséget, amihez ez vezethet.

A nemtörődöm gondolkodásmód veszélyei

A nemtörődöm gondolkodásmód könnyen túlmehet a könnyelmű szemléletmódon. Kiölheti az értékelést az emberekből, és meggondolatlanná teszi őket, ezért alkalmanként nagy mennyiségű ételt — melybe még bele sem kóstoltak —, valamint más dolgokat pazarolnak el. Azok, akik énközpontúak, és akiket befolyásolnak a divatirányzatok, valamint az, hogy éppen mi tetszik, vagy mi nem tetszik nekik, talán állandóan arra éreznek ösztönzést, hogy cseréljék ki újra a még jó ruhákat, bútorokat és más dolgokat.

Ám a nemtörődöm gondolkodásmód másra is kiterjedhet, mint csupán árucikkekre. Egy németországi program keretében a háztartásokból kiselejtezett dolgok hasznosításán dolgoznak, és a programról készített beszámoló nemrég megjegyezte: „Az a mód, ahogy a nappaliban levő garnitúrával bánunk, amely már nem felel meg az ízlésünknek, és öt év után kidobjuk, hogy újat vegyünk, az emberekkel való bánásmódunkban is tükröződik. A kérdés az, hogy meddig tűrheti ezt el a társadalmunk.” A beszámoló elmagyarázza: „Mihelyt nem képes valaki teljes hatékonysággal ellátni a feladatát, felváltják mással. Végül is rengetegen keresnek munkát!”

Al Gore, korábbi amerikai alelnök az Earth in the Balance című könyvében ezt a találó kérdést tette fel: „Ha úgy tekintünk az általunk használt dolgokra, mint amelyek eldobhatók, akkor ez megváltoztatja az embertársainkról kialakított gondolkodásmódunkat is? . . . Vajon már nem fogjuk értékelni, hogy minden ember egyedülálló a maga nemében?”

Azok, akik már nem értékelnek és tisztelnek másokat, talán könnyebbnek — és kevésbé kifogásolhatónak — tartják, ha megszabadulnak a barátaiktól vagy a házastársuktól. Erről a gondolkodásról szólva a Süddeutsche Zeitung németországi újság így érvel: „Évente kétszer veszünk új ruhát, négyévente új autót, és minden tíz évben új bútort a nappaliba; minden évben új helyre megyünk nyaralni; változtatunk az otthonunkon, elfoglaltságainkon, üzleti ügyeinken — miért ne legyen akkor új házastársunk is?”

Némelyek ma készek kidobni bármit, ami már terhessé vált számukra. Az egyik európai  országban például körülbelül 100 000 macskát és 96 000 kutyát hagytak magára 1999-ben. Egy ott élő állatvédő aktivista azt mondja, hogy az emberek abban az országban „nem tekintik hosszú távú elkötelezettségnek azt, hogy állatot tartanak. Vásárolnak szeptemberben egy kiskutyát, és augusztusban [egy évvel később, amikor nyaralni mennek] kiteszik az utcára.” Ami még rosszabb, a nemtörődöm gondolkodásmód az emberi életre is kiterjed.

Az élet iránti tisztelet hiánya

Manapság sokan — úgy tűnik — nem tartják igazán értékesnek a saját életüket. Hogyan értsük ezt? Például egy európai folyóirat nemrég megjegyezte, hogy a fiatalok most sokkal inkább készek arra, hogy veszélyeztessék az életüket, mint néhány éve. Ez abból látható, hogy egyre nagyobb számban vesznek részt extrém sportokban. Néhány izgalmas pillanatért készek kockáztatni az életüket is! A nyereségvágyó üzletemberek lelkesen kihasználják ezt az irányzatot. Egy német politikus kijelentette, hogy az extrém sportok propagálói „gyakran fontosabbnak tekintik a pénzszerzést, mint az ember egészségét és életét”.

És mit mondjunk azokról, akik eldobják a még meg sem született emberi életet? Az Egészségügyi Világszervezet úgy becsüli, hogy „évente világszerte 75 millió gyermek fogan úgy, hogy valójában nem is akarják megtartani. Sok nő számára az abortusz az egyetlen megoldás.” De még a születésük után is veszélyben vannak a csecsemők. Az O Estado de S. Paulo brazíliai újság szerint „egyre több csecsemőt hagynak magára az utcákon”. Vajon ez a mi környékünkön is így van?

A mai világban körülöttünk mindenütt bizonyítékát látjuk annak, hogy az emberi életet gyakran olcsónak, értéktelennek tekintik, olyannak, amit érzéketlenül el lehet dobni. Ezt az irányzatot látjuk a népszerű szórakoztatóipart elárasztó erőszakban is. Az úgynevezett hősök már egyetlen filmben vagy tévéműsorban is halomra mészárolják a „rossz fiúkat”. Látjuk, hogy a földet behálózó erőszakos bűnözés nem akar szűnni, a rablógyilkosok pedig már aprópénzért is megölik áldozataikat — vagy csak úgy, minden ok nélkül. És látjuk a hírekben a terrortámadásokról, etnikai tisztogatásokról és leplezetlen népirtásokról szóló bénító jelentéseket, amelyek beszámolnak arról, hogy szívtelenül és tömegesen pusztítják el az embereket, úgy dobva el az emberi életet, mint valami szemetet.

Talán nem tudunk elmenekülni a szemetelő társadalomból, de el tudjuk kerülni, hogy megfertőzzön a nemtörődöm gondolkodásmód. A következő cikk azt tárgyalja majd, hogy mit tehetünk napjaink szemetelő társadalmában, valamint hogyan állhatunk ellen azoknak a nemkívánatos szemléletmódoknak, amelyek elterjedtek ebben a társadalomban.

[Kép a 6. oldalon]

Sok helyen kötelezővé tették az újrafeldolgozást

[Képek a 7. oldalon]

Vajon a változó divat arra ösztönöz, hogy kidobáld a még jó ruhákat csak azért, hogy újakat vásárolj?

[Kép a 8. oldalon]

A meg nem született gyermekre vigyázni kell, nem szabad eldobni

[Forrásjelzés]

Index Stock Photography Inc./BSIP Agency

[Kép a 8. oldalon]

Az élet túl drága ahhoz, hogy az izgalom kedvéért kockáztassuk