A nagy éhínség Írországban — A halál és a kivándorlás története

AZ ÉBREDJETEK! ÍRORSZÁGI ÍRÓJÁTÓL

ÍRORSZÁG „szent” hegyének, a Croagh Patricknak * a lábánál egy igen furcsa hajó áll. Úgy néz ki, mint egy kicsi, XIX. századi vitorláshajó. Az orra nyugat felé, az Atlanti-óceán irányába mutat. De ez a hajó sohasem szállt vízre, hiszen betonba van ágyazva. Megdöbbentő látványt nyújtanak az emberi csontvázak utánzatai, melyek az árbocok közé vannak aggatva.

A hajó egy nagy fémszobor, melyet 1997-ben lepleztek le hivatalosan. Arra hivatott, hogy emléket állítson az ír történelem egyik legnagyobb tragédiájának, a nagy éhínségnek. A csontvázak és a hajó az 1845 és 1850 közötti megrázó évek mementói. Ezeket az éveket halál és tömeges kivándorlás jellemezte.

 Természetesen nemcsak Írországot sújtotta éhínség, hanem sok más országot is. Sok szempontból azonban az írországi nagy éhínség volt a legiszonyatosabb. Írországnak 1845-ben körülbelül nyolcmillió lakosa volt, ám 1850-re úgy másfél millióan éhen haltak! További egymillió ember hagyta el az országot, azt remélve, hogy valahol máshol, főként Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban, jobb életet talál. Nagy volt ez az éhínség? Nem vitás!

Miért alakult ki ekkora éhínség? Milyen segítséget kaptak a rászorulók? Mi a tanulsága ennek a szerencsétlenségnek? Hogy megtudjuk a választ ezekre a kérdésekre, először vizsgáljuk meg röviden, milyen volt az élet Írországban az éhínséget megelőző években.

A nagy éhínség előtt

A XIX. század kezdetére Nagy-Britannia a föld nagy része fölé kiterjesztette az uralmát. Írország sem volt kivétel. Az ország jelentős része olyan angol földbirtokosok tulajdonában volt, akik közül jó néhányan Angliában éltek. Ezek a földbirtokosok magas bérleti díjat követeltek ír bérlőiktől, és keveset fizettek a munkájukért.

Több ezer kisbérlő élt rettenetes nincstelenségben. Mivel nem volt pénzük húsra és sok más élelmiszerre, a legolcsóbb, a legkevesebb gondozást igénylő és a legalapvetőbb növényt termesztették, melyet a körülmények lehetővé tettek: a burgonyát.

A burgonya mint fontos élelmiszer

A burgonyát 1590 táján honosították meg Írországban. A burgonyatermesztésnek igencsak kedvezett Írország csapadékos, enyhe éghajlata, ráadásul ez a növény megél a rosszabb termőtalajon is. Mind az emberek, mind pedig az állatok fogyasztották. Az 1800-as évek közepére a művelhető földek csaknem egyharmadán krumplit termesztettek, és ennek a mennyiségnek majdnem kétharmadát emberi fogyasztásra szánták. Egy átlagos ír férfi mindennap evett krumplit, és más élelmiszer nem is nagyon került az asztalára.

Mivel oly sok ember élt kizárólag krumplin, elkerülhetetlen volt a katasztrófa. Mi történik, ha rossz lesz a termés?

Az első rossz termés

Korábban is előfordult, hogy nem volt jó a burgonyatermés. Rövid távú intézkedésekkel azonban sikerült orvosolni ezeket a helyzeteket, és amikor a következő évben bőséges volt a termés, a csapás már alig éreztette a hatását. Ezért amikor 1845-ben rossz volt a termés, a hatóságok nem aggódtak túlzottan.

De ez alkalommal a helyzet sokkal súlyosabb volt. Ma már tudjuk, hogy egy gomba által előidézett betegség, a phytophthora infestans, más néven burgonyavész okozta az 1845-ös károkat. Ez a levegőben terjedő gomba hamar eljutott egyik burgonyaföldről a másikra. A fertőzött burgonya szó szerint megrothadt a földben, a raktározott termés pedig állítólag „szétmállott”. Mivel a burgonyának csak egyetlen fajtáját termesztették, a nemzet szinte teljesen burgonya nélkül maradt. És mivel a következő évi szaporításra szánt gumó az az évi betakarításból származott, a gomba elpusztította a jövő évi termést is.

 A második rossz termés

A megmentett, rossz minőségű burgonyagumókat elültették a következő évben, 1846-ban. De a burgonyavész elpusztította ezt a második termést is. Mivel nem maradt semmi, amit érdemes lett volna betakarítani, sok földműves felhagyott a munkával. A földtulajdonosoknak egyszerűen nem volt pénzük arra, hogy kifizessék őket.

A kormány szükségmunkát adott sok szegény embernek, hogy így azok gondoskodni tudjanak a családjukról. A munkásokat többnyire útépítési munkákra fogadták fel.

Néhányan csak a szegényházakban kaptak munkát. Ezek az intézmények szűkölködő embereket alkalmaztak, és a munkájukért cserébe kosztot és kvártélyt adtak nekik. A munka emberpróbáló, az élelem gyakran romlott, a szállás pedig nagyon igénytelen volt. Sokan meghaltak.

Ezek az intézkedések mégis hoztak némi enyhülést, a legrosszabb azonban még hátravolt. 1846/47 telén dermesztően hideg volt, s emiatt le kellett állni a legtöbb szabadtéri munkával. Egyes állami szervek élelmet osztottak szét a rászorulók között. Ám két év után az állam segélyezési alapja is megcsappant, és az a segítség, amelyet a kormány nyújtani tudott, vajmi kevés volt az egyre több, fizikailag legyengült ember ellátására. Ekkor újabb csapás sújtotta Írországot.

A külföldön élő — sok esetben eladósodott — földesurak továbbra is követelték a nekik járó bérleti díjat. A bérlőik közül sokan nem tudtak fizetni, ezért ezreknek kellett megválniuk a földjüktől. Néhányan egyszerűen elhagyták a földjüket, és a városokba költöztek, jobb életben reménykedve. De mivel nem volt élelmük, pénzük és lakásuk, mihez kezdhettek? Mind több és több embernek a kivándorlás maradt az egyetlen választási lehetősége.

Tömeges kivándorlás

A kivándorlás nem volt új keletű dolog. A XVIII. század elejétől kezdődően folyamatosan települtek át emberek Írországból Nagy-Britanniába és Amerikába, de 1845 tele után ez tömegessé vált! 1850-re New York lakosságának 26 százaléka ír származású volt, vagyis több ír lakos élt ebben a városban, mint Írország fővárosában, Dublinban.

A hat éven át tartó éhínség alatt ötezer hajó vágott neki a veszélyeket rejtő, 5000 kilométeres útnak az Atlanti-óceánon. Sok hajó már régi volt, egyiket-másikat korábban rabszolgaszállító hajónak használták. Most csak a szükséghelyzet miatt állították újra használatba őket. Nem sokat javítottak a kabinok minőségén, amelyekbe belépve az ember fojtogató bezártságban érezte magát. A higiéniára sem adtak, és az utasoknak minimális élelmiszeradaggal kellett beérniük.

Több ezer utas betegedett meg, ami érthető is, hiszen az éhezés miatt jottányi erejük sem volt. Sokan már útközben meghaltak. Azokat a hajókat, melyek Kanada felé tartottak, 1847-ben koporsóhajóknak nevezték el. Azzal szolgáltak rá a nevükre, hogy a fedélzetükön szállított körülbelül 100 000 kivándorló közül több mint 16 000 meghalt a tengeren vagy nem sokkal a partraszállás után. Bár a kivándorlók beszámoltak megpróbáltatásaikról az Írországban maradt barátoknak és rokonoknak, a menekültáradat mégsem ért véget.

Néhány földesúr támogatta korábbi bérlőit. Egyikőjük például három hajót bérelt, és anyagilag hozzájárult ezer munkásának az utazásához. A legtöbb kivándorló azonban csak keservesen tudta összekuporgatni az útiköltségre valót, és emiatt egy nagyobb családból gyakran csak egy-két személy tudott útra kelni. El lehet képzelni, mennyire fájhatott  annak a több ezer embernek a szíve, akik a családtagjaikat búcsúztatták a mólón, hiszen talán örökre búcsút kellett venniük tőlük.

Betegség és a harmadik rossz termés

Nem volt elég a két egymást követő rossz burgonyatermés, és az, hogy az embereknek tömegesen el kellett hagyniuk a földjüket, a megtizedelt lakosságra újabb iszonyatos csapás várt: a betegség! A tífusz, a vérhas és a skorbut további életeket követelt. Sok túlélő biztosan azt gondolta, hogy ennél már nem fordulhatnak rosszabbra a körülmények, de tévedtek.

Azon felbuzdulva, hogy 1847-ben jó volt a termés, a földművesek 1848-ban a korábbinál háromszor nagyobb területet vetettek be burgonyával. De újfent balszerencse érte őket! A nyár nagyon csapadékos volt, és a burgonyavész újra felütötte a fejét, így négy éven belül harmadszor veszett kárba a termés. Az államkassza kiürült, és a jótékonysági egyesületek anyagi forrásai is kiapadtak. S ezzel még nem voltak túl a nehezén: 1849-ben kolerajárvány tört ki, és 36 000 ember életét követelte.

Következmények

A járvány azonban fordulópont volt. A következő évben jó volt a burgonyatermés, és lassan javulni kezdett a helyzet. A kormány új törvényeket iktatott be, melyekkel törölték az éhínség miatt felgyülemlett adósságokat. Újra növekedni kezdett a lakosság száma. Bár az elkövetkező években a burgonyavész olykor-olykor elpusztította a termést, de a helyzet közel sem volt annyira rettenetes, mint amikor az ország az éhínség tragikus éveiben elvesztette lakosságának több mint egynegyedét.

Ma Írország-szerte vannak olyan leomlott kőfalak és összedőlt házak, melyek némán emlékeztetnek azokra a zord időkre, amikor az ír lakosság szétszóródott a világ különböző részeire. Csupán az Egyesült Államokban több mint 40 millióan mondhatják el magukról, hogy ír őseik vannak. John F. Kennedy amerikai elnök és Henry Ford, a Ford autó gyártója közvetlen leszármazottai voltak azoknak a bevándorlóknak, akik Írországból érkeztek az éhezőket szállító hajókon.

Kétségtelen, hogy a többszöri rossz burgonyatermés az egyik főbűnös abban, hogy emberi életek vesztek oda, és sokan elhagyni kényszerültek a hazájukat. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, amiről a Biblia egyik ókori írója beszélt: „uralkodik az ember az emberen maga kárára” (Prédikátor 8:9). Hálásak lehetünk azért, hogy Isten Szava, a Biblia azt ígéri, hogy a Teremtő, aki létrehozta a földet, és mindazt, ami megterem azon, paradicsomi új világot hoz majd létre, ahol tartós béke és jólét lesz mindenkinek az osztályrésze (2Péter 3:13). Ahogy az ókorban élt zsoltáríró megjövendölte: „Bőven lesz gabona a földön, a hegyek tetejét is bőség árasztja el” (Zsoltárok 72:16, NW).

[Lábjegyzet]

[Kép a 14. oldalon]

A nagy éhínség egyik emlékműve

[Kép a 15. oldalon]

Az emberek burgonyát keresnek („Illustrated London News”, 1849. december 22.)

[Kép a 16. oldalon]

Ruhaosztás a nincstelen családoknak

[Forrásjelzés]

és a 15. oldal: From the newspaper The Illustrated London News, December 22, 1849

[Kép a 16–17. oldalon]

„Az emigránsok hajója” (Charles J. Staniland festménye, kb. 1880)

[Forrásjelzés]

Bradford Art Galleries and Museums, West Yorkshire, UK/Bridgeman Art Library

[Kép a 17. oldalon]

Ezek a romba dőlt házak némán emlékeztetnek az éhezés zord időszakára

[Kép forrásának jelzése a 14. oldalon]

A fenti rajz: Courtesy of the “Views of the Famine” Web site at http://vassun.vassar.edu/-sttaylor/FAMINE