Az izgalom megszállottjai — Miért e végzetes vonzerő?

AZ ÓKORI római arénában az izgatott tömeg — körülbelül 50 000 ember — szinte tűkön ült. Várakozásuk napok óta nőttön-nőtt, hiszen mindenfelé az a hír járta, hogy „különleges látványosságra kerül majd sor, amelyről vétek lenne lemaradni”.

Bár a bűvészek, pantomimosok, bohócok és színészek még mindig tömegeket vonzottak a helyi színházakba, az aréna merőben másfajta szórakozást ígért. A kemény ülőhelyek kényelmetlenségét és a napi gondokat egykettőre feledtették azok a lélegzetelállító események, melyek a nézők szeme láttára játszódtak le.

Először bevonultak az énekesek, majd egy díszes ruhába öltözött pap követte őket. Ezután tömjénhordozók vezették fel az isteneket és istennőket ábrázoló bálványokat, melyeket kellő magasságban hordoztak ahhoz, hogy mindenki láthassa őket. Ezzel azt a látszatot akarták kelteni, hogy isteni áldás van az eseményen.

Legyilkolt állatok

Ekkor kezdetét vette a fergeteges mulatság. Elsőként struccokat és zsiráfokat engedtek az arénába, és elzárták előlük a menekülés útját. A legtöbb néző még sohasem látott ilyen állatokat. Egy csapat gyakorlott íjász nyílvesszőzáporral mind egy szálig leölte a védtelen állatokat az izgalomra vágyó közönség legnagyobb örömére.

A vidám tömeg ezután végignézhette, amint két hatalmas elefánt, melyeknek agyaraira hosszú, éles vasdárdát erősítettek, élethalálharcot vív egymással. Üdvrivalgás tör ki, amikor az egyik behemót halálra sebzetten a vér áztatta homokba hanyatlik. A látvány csak tüzeli a nézők kíváncsiságát, és már alig várják a néhány perc múlva kezdődő főműsorszámot.

A főműsorszám

A fülsiketítő harsonaszó közben az izgalomra szomjazó tömeg talpra ugrik, amikor meglátja, hogy gladiátorok jelennek meg az arénában. Egyik-másik gladiátor kardokkal, pajzzsal, fémsisakkal vagy tőrökkel van felszerelve, némelyiknek viszont alig van fegyvere, és szinte meztelen. Test test elleni küzdelmet vívnak. A csata legtöbbször valamelyikőjük vagy mindkettőjük halálával ér véget, a nézők nem kis örömére. A feljegyzések szerint egy száznapos eseménysorozat alatt 5000 állatot öltek meg. Egy másik alkalommal 10 000 gladiátor vesztette életét. Ám a tömeg még több vért akart látni.

Bűnözők és hadifoglyok állandó emberanyagot biztosítottak a játékoknak. De ahogy egy forrásmű kijelenti, „ezeket az embereket nem szabad összetéveszteni a képzett gladiátorok csoportjával, akik fegyverekkel harcoltak, jelentős összegeket zsebeltek be, és nem voltak életfogytiglani börtönbüntetésre ítélve”. Néhány helyen a gladiátorokat különleges iskolában képezték ki a kézitusa rejtelmeire. Ezek a harcosok teljesen tűzbe jöttek, vágytak a sport és a végzetes attrakció izgalmára. Szenvedélyesen várták a következő küzdelmet. „Igen sikeresnek volt mondható az a gladiátor, aki a visszavonulása előtt ötven küzdelemben állta a sarat” — tudjuk meg egy forrásműből.

Bikaviadal

Napjainkban az emberi társadalom új évezredbe lépett. De nyilvánvaló, hogy jó páran vannak olyanok, akiket még mindig rabul ejtenek a kockázatos, sőt életveszélyes sportok. A bikaviadal például már évszázadok óta népszerű Dél-Amerikában és Mexikóban, manapság pedig Latin-Amerikában, Portugáliában és Spanyolországban éli virágkorát.

Mexikóban állítólag mintegy 200 aréna található, Spanyolországban pedig több mint 400. Az egyik mexikói aréna 50 000 ülőhelyes, és elmondható, hogy sok stadion teljesen megtelik a viadalok idején. A nézők arra kíváncsiak, hogy miként boldogul egymással egy ember és egy feldühödött bika.  Ha a torreádor a gyávaság legkisebb jelét is mutatja, a gúnyos tömeg a nemtetszésének ad hangot.

Ma már nők is lehetnek matadorok, és így dollármilliókat kereshetnek bikák legyilkolásával. Egy televíziós interjúban az egyik matadornő elmondta, hogy semmi sem csillapítja annyira az izgalmak iránti vágyát, mint amikor egyedül marad az arénában egy tajtékzó állattal, és az sem zavarja, hogy állandóan fennáll a veszélye annak, hogy agyondöfi a bika.

Bikafuttatás

„A tömeg négy sorba rendeződik a pamplonai Estafeta utcában, a Sixto étterem mellett. A lárma nem akar csitulni — mondja egy tudósító. — Több nyelven folyik a beszélgetés, angol, baszk, kasztíliai és katalán szavakat hallani mindenfelől.” A sokaság már korán összegyűlik az eseményre. Az arénától mindössze körülbelül fél kilométerre vannak azok a karámok, ahol a bikaviadalokon küzdő bikákat tartják.

A viadal reggelén szélesre tárják a karámok ajtaját, és kiengednek hat bikát — valamint egy tartalék bikát —, melyek aztán az esti órákban fognak részt venni a bikaviadalban. Az utca mellett épületek sorakoznak, a mellékutcákat pedig torlaszokkal zárják el. Így alakul ki az az útvonal, melyen a bikák — ha minden jól megy — körülbelül két perc alatt az arénába vágtatnak.

Évekkel ezelőtt néhány férfi elhatározta, hogy úgy próbálja ki a képességeit, hogy bikákkal méri össze a gyorsaságát, mit sem törődve a veszélyekkel. Vállalkozó kedvűekből ma sincs hiány ezen az évről évre megrendezett „futóversenyen”, sőt, az idők során a bikafuttatás nemzetközi eseménnyé nőtte ki magát. A résztvevők közül sokan súlyos sérüléseket szenvednek, míg másokon halálos sebeket ejtenek a bikák. „Tévedsz, ha úgy gondolod, hogy le tudod hagyni őket” — mondta az egyik futó. A Spanyol Vöröskereszt szerint egy húszéves időszak alatt „az átlagot véve alapul, minden napra jutott egy halálos baleset, melyet bika okozott”. További 20-25 embert kellett naponta ilyen vagy olyan sérüléssel kezelni.

Miért e végzetes vonzerő? Figyeljük meg, hogyan válaszol erre a kérdésre az egyik futó: „Az egésznek az adja a hangulatát, hogy az ember együtt van a bikákkal, lépést tart velük, érzi a szagukat, hallja a patáik dobogását, látja, hogy a szarvuk fel-alá emelkedik tőle csupán néhány centiméterre.” A futókat kiabáló tömeg lelkesíti. Vajon néhányan csalódottan térnek haza, ha nem nézhetik végig, hogy egy bika agyonszúr valakit a szarvával, vagy nem lehetnek szemtanúi annak, amint egy vágtató, csaknem 600 kilogrammos dúvad a szarvaival a levegőbe dob valakit? Vajon a vérontás ugyanúgy vonz némelyeket, mint ahogy a római arénákba is vonzotta a tömegeket?

Kacérkodás a halállal

Mások másféleképpen kacérkodnak a halállal. Vannak olyan motoros kaszkadőrök, akik több mint 50 egymás mellett parkoló autó fölött ugratnak át a motorjukkal, vagy ha úgy tetszik, néhány hatalmas busz, illetve széles szakadékok fölött. Ezzel persze az életüket veszélyeztetik, vagy súlyos sérüléseknek teszik ki magukat. Az egyik ilyen kaszkadőr arról számol be, hogy mind ez idáig 37 csontja tört el, és 30 napot töltött kómában. Ezt mondja: „Már egyáltalán  nem akadok fenn azon, hogy eltörik néhány csontom vagy a karom . . . Mostanáig tizenkét jelentősebb helyreállító műtéten estem át. Ezek olyan műtétek voltak, amikor felnyitják az embert, és beleraknak egy-két lemezt vagy csavart. Úgy hiszem, hogy harmincöt-negyven csavar lehet bennem, amelyeknek az a feladatuk, hogy összetartsák a csontjaimat. Állandó vendég vagyok a kórházakban.” Egyszer, amikor egy edzésen megsérült, és nem volt képes arra, hogy megpróbálkozzon az egymás mellett sorakozó autók fölötti ugrással, a tömeg csalódottan kifütyülte.

Sok izgalomra áhítozó ember extrém sportokban vesz részt. Nyaktörő mutatványokra vállalkoznak, például védőfelszerelés nélkül másszák meg felhőkarcolók falait, 6000 méter magas hegyekről siklanak le hódeszkán, gumikötélugrást hajtanak végre magas tornyokból és hidakról, egy másik ugróval összeszíjazva végeznek ejtőernyős ugrást repülőkből, meredek jéghegyeket másznak meg, és semmi mást nem visznek magukkal, mint egy pár kisméretű csákányt. „Lelkileg fel vagyok készülve arra, hogy évente három-négy barátomat elvesztem” — panaszolta egy nő, aki szintén jéghegyeket szokott megmászni. És csupán néhány példát említettünk a világszerte népszerűvé vált életveszélyes sportágak közül. „A végzet lehelete teszi annyira csábítóvá az extrém sportokat” — jelentette ki egy író.

„Még a legeslegextrémebb sportok is egyre felkapottabbá válnak — írta a U.S.News & World Report magazin. — A légdeszkázás (ami abból áll, hogy tapasztalt ejtőernyősök cirkuszba illő módon kígyóznak a levegőben szénszálas deszkáikon, miközben szabadesésben zuhannak lefelé 4000 méter magasságból) egyáltalán nem létezett 1990-ben; ma ezrek hódolnak neki. A bázisugrás pedig . . . , melynek hivatalos kezdete 1980-ra nyúlik vissza, ma már százakat vonz. A lényege az, hogy egy ejtőernyős — gyakran illegálisan, az éj leple alatt — rögzített tárgyakról ugrik le”, például épületekről, antennákról, hidakról vagy természetes magaslatokról. Ez a sport már számtalan életet követelt. „A bázisugrás során kevesen sérülnek meg — mondja egy tapasztalt ugró. — Az ember vagy életben marad, vagy meghal.”

Ezreket vonz a sziklamászásnak az a formája, amikor a meredek falon szinte alig van kapaszkodásra és a láb elhelyezésére alkalmas hely. Még a televízióban és az újságokban is azt látni, amint hegymászók lógnak biztonságosnak nem mondható pozícióban meredek hegyeken, több száz méteres mélységek fölött, mindössze egy vékony kötéllel biztosítva. A reklámszakemberek ezzel a fogással próbálnak meg eladni különböző termékeket, a teherautóktól kezdve a fejfájás-csillapítókig mindent. A beszámolók szerint az Egyesült Államokban mintegy 50 000 ember volt olyan bátor 1989-ben, hogy ezt a sportágat űzze, de mostanság úgy félmillió embert vonz az effajta veszélyes kaland. És ugyanilyen növekedés tapasztalható világszerte.

Az Egyesült Államokban „egyre több »átlagosnak« mondható fiú és lány veszti életét vagy válik  testi fogyatékossá bizarr játékokban való részvétel közben. Ezek a játékok korábban nem léteztek, és igencsak veszélyesek” — jelentette ki a Family Circle című magazin. Az „autós szörfözés” során már több fiatal meghalt. Miből áll ez a játék? A fiatalok kimásznak egy sebesen hajtó autó ablakán, felállnak a kocsi tetejére, és megpróbálnak állva maradni, miközben az autó gyorsít. Vagy ráállnak egy mozgó lift, netán egy száguldó metrószerelvény tetejére.

Még a fenséges Mount Everestet is annyian veszik célba, mint korábban soha. Tapasztalatlan hegymászók olykor 65 000 dollárt fizetnek azért, hogy valaki fel- és levigye őket a hegyről. 1953 óta több mint 700 hegymászó jutott fel a csúcsra, sokan viszont sohasem tértek vissza. Sok holttest még mindig fenn van a hegyen. „A hegymászók most azon versenyeznek, hogy ki a legfiatalabb, legidősebb és leggyorsabb, aki feljut a csúcsra” — írta egy újságíró. Egy másik újságíró arra világított rá, hogy „más sportoktól eltérően a hegymászás szerelmeseinek késznek kell lenniük arra, hogy meghaljanak”. Vajon ki kell hívnunk magunk ellen a sorsot ahhoz, hogy bizonyítsuk a bátorságunkat? „A bátorság nem egyenlő a butasággal” — figyelmeztetett egy gyakorlott hegymászó, aki butaságnak tartja például azt, amikor „tapasztalatlan hegymászók indulnak »kalandos utazásra« a Mount Everestre”.

Számtalan példát említhetnénk még. Az, hogy mennyi és milyen típusú életveszélyes őrület kap szárnyra világszerte, csak azoknak a képzelőerején múlik, akik mindenáron újabb hóbortokat akarnak megteremteni. Egy pszichológus jóslata szerint az extrém sportok, melyekben a résztvevők egy ideig élet és halál között vannak, „a XXI. század legnézettebb és legtöbb résztvevőt felvonultató sportjaivá fognak válni”.

Miért vesznek részt bennük?

Sok sportoló, aki valamelyik szélsőséges irányzat követője, azzal magyarázza az életveszélyes mutatványokban való részvételét, hogy már elege van az unalomból. Megelégelve a mindennapi munkájukat, néhányan otthagyták a munkahelyüket, és új karriert kezdtek az extrém sportok világában. „Nekem a gumikötélugrás kábítószer lett, olyasvalami, ami teljesen kicserél — mondta egy férfi. — Csak ugrok, és úgy érzem, hogy nincsenek gondjaim.” Erről a férfiról ezt írta egy folyóirat: „Már 456 ugráson van túl. Leugrott például a Yosemite Nemzeti Parkban lévő El Capitan gránittömbről, a San Franciscó-i Bay Bridge-ről, és kiugrott a világ legmagasabban közlekedő vonatából Franciaországban.”

„Az idő megáll. Elfelejted azt, hogy mi folyik a világban” — állítja egy férfi, aki szintén extrém sportokat űz. Egy másik ezt mondta: „Azt, amit mi kedvtelésből teszünk [és amiért sokan még pénzt is kapnak], a legtöbben akkor sem csinálnák, ha pisztolyt szegeznének a fejéhez.” A Newsweek magazin megjegyezte: „Mindannyian élnek-halnak az izgalomért.”

Néhány pszichológus kiterjedt kutatást folytat az izgalomvágy témájában. Egyikőjük „I egyéniségeknek” nevezte el az izgalomra áhítozókat. „Az I az  »izgalom« szót jelöli, a kockázatvállalást, az ösztönzés, az izgatottság és a feldobódás utáni vágyat.” Ezt mondja erről a jelenségről: „Vannak emberek, akik szeretnek korlátokba kapaszkodni az életben, ragaszkodnak a szabályokhoz és a hagyományokhoz. Az »I egyéniségek« viszont elengedik a korlátokat. Ők a saját maguk által kialakított életet akarják élni.” Ezután olyan tanulmányokat említ meg, melyekből kiderül, hogy az „I egyéniségek” kétszer annyi közúti baleset szenvedő alanyai, mint mások. „Balesetekben hal meg a legtöbb tizenéves, gyakran azért, mert a fiatalok az izgalom kedvéért veszélyes helyzetbe sodorják magukat.”

Tudósok és pszichológusok elismerik, hogy természetellenes olyan sportokat űzni, melyek nemritkán végzetesnek bizonyulnak. Noha sokan súlyos, életveszélyes sérülést szenvednek, s azután hosszú időt töltenek kórházakban és rehabilitációs központokban, felépülésüket követően ugyanott folytatják, ahol abbahagyták, s újra kockára teszik az életüket. Mindez azt mutatja, hogy a gondolkodóképességükkel valami nincs rendjén, még akkor se, ha sokszor rendkívül intelligens emberekről van szó.

A szakértők nem tudják pontosan, mi indítja az „izgalomimádókat” arra, hogy veszélyeztessék az életüket és a testi épségüket. Úgy gondolják, hogy az agyban kell keresni az okot. „Nem tudod megállítani az izgalom hajszolóit — mondják ezek a szakemberek —, de megpróbálod elérni, hogy ne menjenek bele életveszélyes helyzetekbe, vagy legalább mások életét ne veszélyeztessék.”

Keresztény nézőpont

A keresztények úgy tekintenek az életre, mint értékes ajándékra, melyet Jehova Istentől kaptak. Valójában ezt a csodálatos ajándékot, az életet veszi semmibe az a valaki, aki szükségtelen kockázatot vállalva szántszándékkal sodorja veszélybe az életét, csak hogy bizonyítsa vakmerő bátorságát, azt, hogy mennyire belevaló. Ugyanez mondható el azokról is, akik szórakoztatni akarnak ezzel másokat, vagy csupán feldobottnak szeretnék érezni magukat. Jézus kétségtelenül mélységes tiszteletet mutatott az élete iránt, és nem veszélyeztette szükségtelenül. A kísértésnek ellenállva nem tette próbára Istent (Máté 4:5–7).

A keresztényeknek ugyanígy kötelességük, hogy tiszteljék az életet. „Egyszer felmásztam egy meredek sziklára, és hirtelen azt vettem észre, hogy nem tudok megmoccanni, se előre, se hátra — írta egy keresztény. — A mai napig beleborzongok, ha arra gondolok, hogy milyen közel kerültem a halálhoz. Mekkora ostobaság lett volna, ha így veszítem el az életemet!”

„Ott ahol élek, a srácok sokféle extrém sportban vesznek részt — írta egy keresztény fiatal. — Mindig arra akarnak rávenni, hogy csatlakozzak hozzájuk. A híradóban azonban sokszor látok haldokló vagy súlyosan sérült emberekről szóló tudósításokat, akik ugyanazokban a »mulatságos« sportokban vettek részt, amelyekről a többiek mesélnek. Tudom, hogy nem lenne bölcs néhány röpke, izgalmas pillanatért veszélyeztetni a Jehova Istentől kapott életemet.” Gondolkozz te is ilyen ésszerűen, és hozz józan döntést!

[Kép forrásának jelzése a 21. oldalon]

© Reuters NewMedia Inc./CORBIS

[Kép forrásának jelzése a 24. oldalon]

Steve Vidler/SuperStock