Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Zongorázni lehet a különbséget

Zongorázni lehet a különbséget

Zongorázni lehet a különbséget

— Ez egy zongora!

— Inkább szintetizátornak néz ki.

— Biztos, hogy orgona!

— Egyikőtöknek sincs igaza, ez egy csembaló.

Akkor pontosan milyen hangszerről van szó?

EZEKNEK a hangszereknek a klaviatúrája csakugyan hasonlónak látszik. De a hangjuk és az a mód, ahogy hangot adnak ki, amikor valaki leüt egy billentyűt, igencsak eltérő lehet. Hogyan alakult ki és fejlődött a klaviatúra? Vizsgáljuk meg, milyen klaviatúrák, azaz billentyűzetek léteztek az évszázadok során!

Mi volt az a hidraulusz?

Úgy gondolják, hogy a legősibb ismert, kezdetleges klaviatúrája a hidraulusz, azaz a „víziorgona” nevű hangszernek volt. A köztudatban úgy él, hogy Ktészibiosz, alexandriai mérnök készítette ezt a hangszert az i. e. harmadik század első felében. Egy szakkönyv szerint „a levegőt belepumpálták . . . egy átlyukasztott üstbe (pnigeusba), amely egy vízzel teli tartályban állt, és a pnigeusból a levegőt átvezették a sípok alatti szélládába, az állandó légnyomást pedig a víz biztosította” (Musical Instruments of the West). A sípok csúszkák segítségével adtak hangot, a csúszkákat pedig több, nagyméretű billentyűvel lehetett mozgatni. Mivel a hidraulusz hangja erőteljes és éles volt, nagyon jól lehetett használni cirkuszi előadások alatt, vásárokban és szabadtéri ünnepségeken. A Római Birodalom idején élte fénykorát, sőt Néró császárról azt mondták, hogy ügyesen tud rajta játszani.

A légfújtatós orgona

Később a levegőt már nem vízzel, hanem egy fújtatóművel préselték össze, és ez megnyitotta a légfújtatós orgonák korszakát. A fújtatóművek lehetővé tették, hogy a zenész ülhessen a hangszernél, és a lábával vagy a kezével pumpálja a kellő mennyiségű levegőt. Az ásatások során feltárt légfújtatós orgonák maradványai közül a legkorábbit az i. sz. harmadik századból valónak tartják, és az azt követő évszázadokban főleg ez a fajta terjedt el. Mivel még mindig egyszerű felépítésű billentyűzetet használtak, a dallamokat csak nagyon lassú tempóban lehetett játszani. Ennek az volt az oka, hogy az egyes billentyűknek arányaikban egyezniük kellett a megfelelő orgonasíp nagyságával. Ahhoz, hogy a zenész egy mély hangot játsszon, valószínűleg az egész tenyerével vagy akár az öklével kellett lenyomnia a széles billentyűt.

A XIV. századra az orgona „Nyugat-Európában szinte kizárólag templomi hangszer” lett (The Encyclopedia of Music). Egy forgó mechanika kifejlesztésével igencsak megváltozott az orgona klaviatúrájának kinézete és működése. Ez a mechanika lehetővé tette, hogy a sípok a billentyűzettől távol legyenek, és a billentyűk maguk is keskenyebbek legyenek. Végül akár egyetlen ujjal is le lehetett nyomni egy billentyűt, ami által a zenész könnyedén eljátszhatott gyorsabb zeneműveket is. Mozart annyira szerette az orgonát, hogy a hangszerek királyának nevezte.

Korai húros klaviatúra

A Biblia először az 1Mózes 4:21-ben utal húros hangszerre, Izrael nemzetével kapcsolatban pedig később ismételten említi. De csak körülbelül az i. sz. XV. században házasították össze a húros (vagyis általában kézzel pengetett vagy ütőkkel megszólaltatott) hangszereket a billentyűzettel. Az a klaviatúra, amelyet ma ismerünk, először a clavichordnak nevezett hangszeren jelent meg. Ez egy egyszerű, doboz alakú hangszer volt, amelyben balról jobbra voltak kifeszítve a húrok. Amikor a zenész lenyomott egy billentyűt, egy rézből készült érintő (tangens) emelkedett fel, és alulról ütötte meg a húrt.

Ezután jött a csembaló, a spinét és a virginál. * Ezek lettek a legelterjedtebb klaviatúrás hangszerek a XVI. és XVII. században, és közülük is a csembaló volt a legnépszerűbb. A csembaló új működési elve forradalminak számított. Egy szakkönyv így ír róla: „A húrokat tollszárak pendítik meg, nem pedig tangensek szólaltatják meg, mint a clavichordnál. Mindegyik billentyű hátsó végén egy ugró, azaz egy kicsi, függőleges fapálca található, amelyből egy pici tollszár vagy bőrnyelv áll ki . . . Amikor leütik a billentyűt, az ugró felugrik, és a tollszár megpendíti a húrt, majd egy rugós szerkezetnek köszönhetően az ugró a húr újbóli megpendítése nélkül tér vissza eredeti helyzetébe” (The History of Musical Instruments).

Ez az új mechanika jellegzetes hangot adott a csembalónak. Egy korábban hangversenyeken játszó zongorista a csembalónak a mai zongoráétól teljesen eltérő hangjáról ezt mondta: „Vékony, fémes hangja van, és a hangokat nem tartja ki.”

A csembaló felépítése az évek folyamán sokat változott. A korábbiaknak egyetlen billentyűzete volt, és egy billentyűhöz csak egy húr tartozott. Később a bonyolultabb modelleknek két klaviatúrájuk volt, egy billentyűvel több húrt is meg lehetett szólaltatni, valamint más szerkezetekkel változtatni lehetett a hangszínen. Az akkori nagy zeneszerzők, például Johann Sebastian Bach (1685—1750) és Domenico Scarlatti (1685—1757), teljes mértékben kihasználták a csembalónak a hangzás és technikai megoldások terén nyújtott lehetőségeit, és rengeteg csodálatos zeneművet komponáltak, melyek közül sok máig fennmaradt.

A harmonikát a XIX. században fejlesztették ki, és a tangóharmonika különösen a XX. században vált népszerűvé. Ez egy billentyűzet és egy fúvós hangszer keveréke, mivel van egy fújtatóműve, amely a levegőt átpréseli a rezgő sípokon. A modern harmonikán akár 140 basszushang is van, amelyet hét sorban levő gombokkal lehet megszólaltatni, a klaviatúrájának hangterjedelme pedig kettő—négy oktáv.

Az elektromos korszak

A XX. században megjelentek a színen az elektromos billentyűzetek. A legrégibb a telharmonium volt, amelyet Thaddeus Cahill készített 1906-ban. Az elektromos orgonák az 1930-as években jelentek meg, és nem sokkal ezután jöttek az elektromos csembalók és zongorák. Amikor az ember lenyomja az elektromos orgona egyik billentyűjét, a hidraulusz mechanizmusával éles ellentétben egy elektromos jel hozza létre a hangot, amelyet módosít és felerősít a szerkezet.

Az egyik legnépszerűbb elektromos billentyűzet napjainkban a szintetizátor, amelyet az 1940-es években kezdtek kifejleszteni, és a legkedveltebb hangszere lett a legtöbb modern zenekarnak és együttesnek. Amikor az ember lenyom egy billentyűt a szintetizátoron, szó szerint bármilyen elképzelhető hangot hallhat — a kutyaugatástól a szimfonikus zenekarig.

Nem meglepő, hogy a számítógép szintén fontos szerepet játszik a modern zenében. Gyakori, hogy a mai szintetizátorokba számítógépet építenek be, vagy a hang előállítására számítógépet használnak, így azt is joggal nevezhetjük igazi hangszernek. Bár gyakran használnak zenei klaviatúrát számítógéphez csatlakoztatva, a mai zenészeknek az a lehetőségük is megvan, hogy egérrel vagy egy egyszerű számítógépes billentyűzettel programozzák a számítógépet. „Ma szinte minden hangstúdió gazdagon fel van szerelve számítógépekkel. A zenét digitálisan rögzítik merevlemezen, majd a keverőasztalon egy bonyolult szoftvert használva vágják, mielőtt digitális hangszalagra vennék a végső változatot” (The Encyclopedia of Music).

Vajon az ilyen irányú fejlődés azt jelenti, hogy meg vannak számlálva a zenei klaviatúra napjai? Ez elég valószínűtlen, ha arra gondolunk, hogy milyen nagyszerű érzéseket kelt Beethoven „Holdfény szonátá”-ja, „Für Elise”-e vagy Debussy „Holdfény” című darabja. De ha elgondolkozunk a zenei billentyűzet több száz éves történetén, és azon, hogy milyen hatással volt több millió személyre, akkor fel kell ismernünk, hogy milyen sokban hozzájárult a klaviatúra a zene világához és az emberi boldogsághoz évszázadokon át.

[Lábjegyzet]

^ 15. bek. A virginál a XV. századból származik. Harminckét fémhúrja volt, a formája pedig hasonlított a clavichordéhoz, de a hangja a csembalóéra emlékeztetett. A spinét a csembaló kisméretű változata volt.

[Kiemelt rész/képek a 20–21. oldalon]

A zongora hangja

A XVIII. század utolsó negyedében a csembalót fokozatosan felváltotta a zongora — korábbi nevén a pianoforte —, amelynek klaviatúrája közkedveltebbé vált. Honnan kapta először a nevét? Sokszor volt már vita tárgya az, hogy ki és mikor találta fel ezt a hangszert, de az biztos, hogy az olasz Bartolomeo Cristofori az 1700-as évek elején kísérletezett a zongora megalkotásával. Cristofori így nevezte el a hangszert: gravicembalo col piano e forte, azaz halkan és hangosan is megszólaló csembaló. Ez a név kiemelte a zongora egyik előnyét a csembalóval szemben, mivel a csembalón a zenész nemigen tudott változtatni a zene hangerején. Amikor az ember leütött egy billentyűt a zongorán, egy újonnan kifejlesztett mechanika által a kalapács alulról ütötte meg a húrt. A hangerő megfelelt annak, amilyen erővel leütötték a billentyűt. A zenész ezáltal már nagyobb szabadsággal fejezhette ki a zenemű által megkívánt érzést és hangerőt, lehetett tehát halkan (piano) vagy hangosan (forte) is játszani.

Egy további előnyt jelentett a három pedál használata: a fortepedál, a hanghosszabbító pedál és a tompítópedál. Ezekkel szabályozni lehet azt, hogy milyen hosszan szóljon egy hang, mivel az adott hangot ki lehet zengetni, illetve tompítani lehet.

A XVIII. század folyamán a zongora tovább fejlődött és módosult Európában. Az 1740-es évek elején megalkották az asztal alakú zongorát, ami egy kisebb és helytakarékosabb modell volt. A hangversenyzongora nagyobb helyet igényel, mivel a vízszintesen elhelyezkedő húrjai hosszabbak. A XIX. század kezdetén találták fel a pianínót, amely még ma is nagyon népszerű modell.

Az Ébredjetek! megkérdezett egy zongoristát, hogy mi a különbség a hangversenyzongora és a pianínó hangja között. Ezt mondta: „Röviden: a hangja, a hangok tisztasága és elevensége. A hangversenyzongora nagyobb felületen adja vissza a hangot. Tisztán és erőteljesen szól. Ezzel szemben a pianínónak lágyabb a hangja. Ez amiatt is van, hogy a pianínót gyakran fal mellé állítják, ami pedig tompítja a hátsó felület rezgését.”

[Kép]

Hangversenyzongora (2,7 méter hosszú)

[Képek a 18. oldalon]

Virginál egy park képével (1666, Anglia)

Csembaló teknőspáncél billentyűkkel (klaviatúrája balra fent) (1760, Németország)

Clavichord (1906, Egyesült Államok)

Tangóharmonika (1960, Olaszország)

Modern szintetizátor és számítógép

[Forrásjelzés]

Felső négy kép: Courtesy of the Yale University Collection of Musical Instruments

[Kép a 19. oldalon]

Hidraulusz

[Forrásjelzés]

Courtesy Macedonian Heritage

[Kép a 19. oldalon]

Orgona (Sydneyi Operaház, Ausztrália)

[Forrásjelzés]

By courtesy of Australian Archives, Canberra, A.C.T.