Duda — Ősrégi hangszer

AZ ÉBREDJETEK! NAGY-BRITANNIAI ÍRÓJÁTÓL

A MA ismert skót felföldi duda idestova háromszáz éves. Az Egyesült Államokban, Kanadában, Nagy-Britanniában és egyéb angol nyelvterületeken használják. Ám ennek a hangszernek az eredete több ezer évre visszavezethető, mégpedig az ókori Ur városába, Ábrahám lakóhelyére, és az ókori Egyiptomba. Mindkét helyen találtak egyszerű nyelvsípokat, melyeket a tudósok a mai dudák előfutárainak tartanak. Ám mindmáig ismeretlen az, hogy mikor és kinek az ötlete nyomán szereltek tömlőt a hangszerre.

A több mint ötszáz évvel Jézus Krisztus születése előtt írt bibliai könyv, Dániel könyve konkrétan megemlít hat babiloni hangszert (Dániel 3:5, 10, 15). A felsorolásban olvasható az a szó, melyet sok bibliafordítás dudának ad vissza, és az arám megfelelője szum·pon·jahʹ.

Bár nem tudjuk biztosan, hogy ez az ókori babiloni hangszer hogyan nézett ki, de valószínűleg hasonlított a Keleten még ma is használatos dudákra. Feljegyzések szerint Perzsiában (Irán), Indiában és Kínában különféle dudákat használtak, s még ma is vannak ilyen dudák.

Nemzetközi változatosság

Néró, római császár uralkodása idején, az i. sz. első században megígérte, hogy ha az uralma fennmarad, „víziorgona-művész, fuvola- s dudaművész” szerepében óhajt bemutatkozni — írta a római történész, Suetonius. Mintegy ötven évvel Néró i. sz. 37-ben való megszületése előtt egy Vergiliusnak tulajdonított vers már azt mondta  a dudáról, hogy „olyan édes dalt csacsog épp”.

Franciaországban, Írországban, Lengyelországban, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban már régóta használják a dudát, akárcsak a Balkánon és Skandináviában. Milyen úton jutott el Nagy-Britanniába? Ismereteink szerint körülbelül i. e. 500-ban a bevándorló kelták hozták be az országba a duda egyik változatát, és ezután már a kezdet kezdetén Anglia sok grófságának, valamint Skóciának megvolt a maga egyedi típusú dudája. A The Oxford Companion to Music című könyv még arra is utal, hogy „a duda Angliában néhány évszázaddal korábban vált népszerűvé, mint Skóciában”.

A római gyalogságnak voltak saját dudásai. Azt azonban senki sem tudja biztosan, hogy a rómaiak honosították-e meg itt a dudát, miután i. sz. 43-ban legyőzték a Brit-szigeteket, vagy ők egyszerűen csak az általuk vitt darabokkal kiegészítették a már ott meglévőket.

Ha mostanában Skóciában jársz, és lehetőséged van meghallgatni a keskeny völgyekben visszhangzó skót felföldi duda hangját, biztos te is azt fogod mondani, hogy ez felejthetetlen élmény!

 [Kiemelt rész/kép a 24–25. oldalon]

2000 augusztusában több ezer dudás és dobos vonult fel Edinburgh híres utcáján, a Princes Streeten (lásd fent). A zenekar, melyet úgy jellemeztek, hogy „az eddigi legnagyobb dudásegyüttes”, azért jött össze, hogy jótékony célra pénzt gyűjtsön rákos betegeknek. A skót dudásokhoz csatlakozva nemcsak Európából, az Egyesült Államokból és Kanadából utaztak ide zenészek, hanem még a távoli Hongkongból, valamint a csendes-óceáni Guamból is.

A Skóciában készített dudák közül főleg a skót felföldi duda maradt fenn. A skót dudák közé tartozik még a skót alföldi duda és a skót kis duda. Az angol dudák közül csak a northumberlandi duda maradt fenn, melynek lágy hangja valahol a klarinét és az oboa hangja között van. A felföldi dudától eltérően e három említett dudának kis fújtatója van, melyet a dudás a karját mozgatva tölt meg levegővel, vagy préseli ki belőle azt, és nem ő fúj bele levegőt közvetlenül.

A The Bagpipe​—The History of a Musical Instrument című könyvében Francis Collinson író feljegyezte, hogy 1746-ban az angol bíróság a következő ítéletet hozta: „A [skót] felföldi regiment sohasem menetelt dudás nélkül”, és éppen „ezért annak dudája a törvény értelmében háborús eszköznek minősül”. Mivel azóta egyetlen skót nemzetség sem vonult hadba dudás nékül, így a skót felföldi duda különlegessé vált, lévén az egyetlen hangszer, amelyet „betiltottak” mint fegyvert.

[Forrásjelzés]

Colin Dickson

[Kiemelt rész/képek a 25. oldalon]

A skót felföldi duda

Szájsíp: Visszacsapószelep van a szájsíp végén, és a tömlőbe egy tokon, vagyis egy fagyűrűn keresztül csatlakozik, amely a tömlő belsejében az egyik lyukhoz van erősítve. Ezen a szájsípon keresztül fújja fel a dudás a tömlőt, majd összenyomva azt, a levegőt a dallamsípba és a burdonsípokba préseli

Sípnyelvek: A legjobb sípnyelvek óriás nádból (Arundo donax) készülnek, amelyet Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban termesztenek erre a célra

Dallamsíp: Ezen a sípon játsszák a dallamot a hét hanglyuk és a hátulján található hüvelyklyuk által. A hang maga egy dupla nyelvsípban keletkezik. A duda dallamsípját az a levegő szólaltatja meg, amely a dudás karja alá gyűrt tömlőből jön

Basszus burdonsíp: Hasonló a tenor burdonsíphoz, de úgy van beállítva, hogy a dallamsíp alaphangjánál két oktávval mélyebben szóljon

Foglalatok: Jobbára elefántcsontból, bálnafogból vagy csontból készülnek, de ma már műanyagból is gyártják

Tenor burdonsípok: Ebből kettő van. Mindegyikben egy sípnyelv rezeg. Összehangoltan, a dallamsípnál egy oktávval mélyebben szólnak

Tömlő: A hagyomány szerint állatbőrből készül, általában skót kockás gyapjúszövettel van borítva

Faanyagok: Régen az adott vidéken honos, világos színű fát — gyakran puszpángot — használták fel, és ezt feketére festették. Később a Nyugat-indiai-szigetek nehéz és kemény faanyaga, az amerikai-ébenfa lett a kedvenc, de azért vannak másmilyenek is, mondjuk a szenegáli-ébenfa

[Képek]

Burdonsípnyelv

Dallamsípnyelv

[Kép a 23. oldalon]

Skót dudás teljes felföldi öltözetben

[Kép a 24. oldalon]

Sípszár: A dudás ezen a különálló hangszeren tanul meg játszani